Márciusné délutánja
Márciusné délutánja
Márciusné, a vértanú özvegye tavasszal minden esztendőben ünnepélyt tartott budai házában. Egy fekete fátyollal letakart, nemzetiszínű szalagos acélmetszetről (amely egy köpenyeges, tollas kalapú gerillavezért ábrázolt) lekerült a fátyol, és kanyargós utcácskákból a vízmosta lépcsőkön a hegyoldalba ragasztott házba mindenféle öreg asszonyságok és öregemberek bandukoltak fölfelé. Tavasz volt, a Tabánban ragyogott a torony, és a harangütések messzire hangzottak, mintha a téli rekedtség elmúlott volna a harangok torkáról. Márciusné régi selyemruhában, fekete kesztyűben és fátyollal hajában tett-vett az ódon budai házikóban, virágokat helyezett kék porcelánokba, és az acélmetszetet gondosan megtörölgette.
– No, te lator – mondta nevetős hangon –, megint eljönnek az asszonyok, hogy rólad beszélgessenek.
Valóban topogott is már fölfelé a lépcsőkön két öregasszony, bánatosak, mint a temetői füzek, egy kis szél kellene csupán, hogy megrázza száraz gallyaikat.
– Isten hozta! – mondta Márciusné, és leültette az öregasszonyokat az acélmetszet alá. – Március nevében is köszönöm, hogy nem feledkeztek meg az évfordulóról.
Az öregasszonyok elhelyezkedtek, mint régi, mohos fejfák. Budai asszonyságok voltak, akik egész életükben a kályha mellett ülnek, húsz év óta nem voltak Pesten, a Várba szeretnének egyszer följutni, de félnek a siklóvasúttól, és életük és mindenük a vasárnapi templomjárás a Krisztinába. Tavasszal azonban meglátogatják Márciusnét, hogy a szokásos uzsonnát elfogyasszák. A kávét a kávéházból hozzák, a süteményt a várbeli cukrászdából… Komolyan, szájuk szélét törölgetve ültek az acélmetszet alatt, s egyetlen pillantást sem vetettek a „latorra”, akinek tiszteletére összegyülekeztek.
Újra nyílik a kis kertajtó. Cifra kis kalapban (amilyenben már csak169 Budán járnak), világos, de ócska köpenyegben egy madárfejű hölgy biceg föl a lépcsőn. A budaiak figyelmeztetőleg megérintik egymás könyökét. Az újonnan érkezettnek valóban karminvörösre van festve ráncos arca, amely olyanszerű, mint a kert sarkába vetett, eső marta, régi kályhacső.
– Szabadság, szerelem! – kiáltja vékony hangon a virágos kalap, amint megáll, hogy kifújja magát, viharosan ölelkezik Márciusnéval, és halkan, kotyogva beszélnek, mint mikor két vén tyúk összetalálkozik a sövénynél. A kiskalapos valamely rejtett helyről ibolyabokrétát vesz elő, és gyorsan az acélmetszet alatt elhelyezi.
– Úgy, úgy, Kornélia, te mindig kényeztetted e latort, pedig nem érdemelte meg! – mondja Márciusné.
– A vértanú mindent megérdemelt! – felel áhítatosan Kornélia. – Istenem, mikor a régi Nemzetiben játszottam, és ő az első sorból tapsolt!… Talán „Gringoir”-ban vagy „Bánk bán”-ban… Szabadság! Szerelem! Csupán az ő kedvéért szeretnék még egyszer fiatal lenni!
– No, lator! – szól Márciusné, és int a fejével a képnek.
A tollaskalapú bő köpenyegéből egykedvűen nézi a társaságot.
– És Körmöcziné hol maradt? – kérdezi az egyik budai asszonyság. – Tavaly nemzetiszínű övvel a derekán és zászlóval jött fiákeren.
– A jó Fáni meghalt, hölgyeim – felel élénken Kornélia, és egy holtember-képű tükörben megigazítja kalapkáját. – Igen… igen… A forradalmi hölgyek társasága eggyel kevesebb lett. Eggyel kevesebben ápoljuk a vértanú emlékét márciusban. A jó asszony bizonyosan azt hiszi, hogy a másvilágon újra pásztorórázhat a vértanúval, mint egykor a városerdőben…
– Amikor az esernyőmmel megvertem mindkettőjüket! – szólt közbe Márciusné.
Kornélia gyors mozdulattal megsimogatta a háziasszony karját:
– Kedvesem, igen helyesen cselekedett… Habár Körmöcziné váltig hangoztatta, hogy szívesen szenvedett a vértanúért. Ma chčre! Ördöngös férfiú volt a vértanú!
– Hallod, lator? – szólt ismét a közömbös acélmetszethez Márciusné. – A dámák manapság is emlegetnek, pedig azóta nemigen van olyan férfi Budán, akivel össze ne szűrték volna a levet. Mindegy a dámáknak, hogy forradalmi ezredes vagy cserepár dobos valaki. Csak férfi legyen.170
A régi katonai temetőből látogatóba jött mohos fejfák méltatlankodva csóválták meg pókhálós fejüket.
– A vértanú szent férfiú volt! – mondta az egyik bizonytalankodva, mint az esővíz csurog be a rossz ablakon.
– A legszebb ember volt Magyarországon. Olyan hangja volt, mint az oroszlánnak… Szabadság! Szerelem! Mikor ezt mondta, ugrálni kezdett a nők szíve!…
– A nők szíve! Majd mit mondtam – felelt Márciusné, és megvető pillantást vetett az acélmetszetre. – Bolond lator volt a vértanú, aki minden szoknya után szaladt. Azt hitte, hogy az egyik krinolin nem olyan, mint a másik krinolin. Az én barhentnadrágom azért nem tetszett neki, mert Körmöczinének vászonalsója volt…
– Ma chčre, barhentet csak falun viselnek – szólt közbe élesen Kornélia.
Márciusné erre olyan vörös lett, mint a pulyka.
– Sajnálom, hogy ilyesmit kell hallanom. Azt hittem, hogy ti jó barátnőim vagytok. S most kiderül, hogy mind hamis kígyók vagytok. Egytől egyig a vértanú szeretői voltatok. Ó, istenem, micsoda elvetemültség is kell ahhoz, hogy a jó barátnőt a háta mögött kijátsszák a férjjel.
– Drágám, ti nem is voltatok törvényesen megesküdve – szólt könnyedén Kornélia.
– Mindjárt megseprűzlek – felelt Márciusné. – Életében elvettétek tőlem a nyomorult latort, kifestettétek az arcotokat, emelgettétek a szoknyátokat, a derekatokat ráztátok… Azt hiszitek, hogy én nem tudom, hogy mi kell egy férfi elcsábításához? Csak a harisnyakötőt kell neki megmutatni.
– És a szívnemesség? A lélek műveltsége, kedvesem? – kérdé csodálkozó hangon Kornélia.
Márciusné gyűlölködő pillantást vetett a vértanú arcképére.
– Hallod, te lator? Tudod most már, hogy mivel tettek bolonddá?
Fölkapta a fekete vásznat, amellyel az acélmetszet az év többi napjaiban leborítva szokott lenni, és gyors mozdulattal a vértanú képére borította.
– Úgy – mondta. – A nemes szívű dámák most már nem látnak. Odakünn öreg botnak kopogása hangzott.
Jégszürke fejű, görnyedt hátú, honvédsapkás férfiú botorkált az ecetfák alatt. Mintha az elszökött tél térne vissza a budai hegyek közül.171
A nadrágon, a cipő fölött három gomb és zsinór volt.
– Paja bácsi! – kiáltotta lelkesen Kornélia.
Márciusné gyűlölködő pillantást vetett az egykori színésznőre.
– Az én házamban én fogadom a vendéget – mondta sziszegve és mosolyogva. Tél apó elé sietett.
Megveregette a hátát, megsimogatta a kezét, dédelgetve a karja alá nyúlt.
A budai temető fejfái a viklerek alatt összeérintették a könyöküket.
– Szegény vértanúm! – sóhajtotta Kornélia, és alig hallhatólag fütyülni kezdett a tükör előtt.
Az öreg honvéd tempósan, nagyot nyögve helyezkedett el egy magas hátú székben.
– Ej, haj! – mondta egy bedőlt sírboltból. – Azt a huncfut vértanút még mindig szeretik az asszonyok?
Bizonyos fáradtsággal végiggurította fénytelen, kék szemét a társaságon.
– Kávézzunk! – mondta özvegy Márciusné, és mosolygott, mintha előre érezte volna a kávé illatát. – Kávézik, Paja bácsi? Vagy borocskát akar? Van ám az is a háznál.
– Kávécskát, fiam – felelt az öregember.
A budai asszonyságok elhagyták a sírdombot, ahol szomorú ciprusként üldögéltek, közelebb húzódtak az asztalhoz.
Csupán Kornélia álldogált halkan fütyörészve a holt tükör előtt. Megnézte magát oldalról, sőt hátulról is.
– Szabadság! – mondta dalolva.
– Az, fiam – felelt Paja bácsi.
A kávésibrikek a viaszosvászonra kerültek, és a sütemények omlósan pislogtak ki kosarukból.
Halk kanálcsörgés hangzott föl.
Paja bácsi lesimította szakálláról a kiflimorzsát:
– Nem is volna rossz gazdag embernek lenni – mondta dohos hangon. – Mindennap ilyen kávéval lehetne élni.
A vértanúról, az ördöngösről többé szó nem esett.
(1913)172
