Az ábrándos Ábrándi útja
Az ábrándos Ábrándi útja
Ábrándi vándorszínész volt, és egy téli estén régi, felvidéki városkába került. A városfalak és bástyák még helyükön állottak, és havas bundagallérjukkal, vöröslő törpefenyőikkel és sárgaréz bokrocskáikkal a repedezett kövek segítségül vételével több helyen mutatták borivó öregember arcmását a bástya oldalába falazottan – de Ábrándi szerencséjére a kapukat már ebben az időben nem használták, és így akadálytalanul jutott be a városba. Estefelé járt az idő, a tornyokon és a havas templomtetőn már elfoglalták éji állomásukat a varjak, mint a pique-szemek a fehér kártyán. A beszalmázott kerekes kút nyikorgása messzire hangzott a csöndben, és egy furcsa, félrecsapott kalapú házból a csúcsos ablakok vöröslő zúzmarája mögül vidám muzsikaszó hangzott kifelé. A vadászkürt széles lendülettel, mint egy hegynek kanyarodó erdei út vitte a szólamot, a mélyhegedű egykedvű szomorúsággal gordonkázott, mint akinek már több bánat nem fér a poharába, míg a cimbalmos úgy pengett-csengett, mintha neki volna a legjobb kedve a városban, és a kedvese piros csizmában járja a táncot.
Ábrándi szimatolva álldogált a jókedvű, bolondos külsejű ház előtt, amely olyan vén volt, mint az éjszaka, de a fedele bozontos meg szegletes, mint az öreg rajztanárok feje, akik művészkalapot viselnek a Felvidéken. Pörkölt szalma szaga érzett az udvarról, és a havon csakhamar észrevette Ábrándi a kormos mezőt, ahol nemrégen a disznót sütötték. Valahol felnyílott egy verejtékező ablakú ajtó, nyilván a konyha ajtaja, és nagyszerű hurka- és kolbászillat repkedett szerteszéjjel a fagyos téli levegőben.
– Úgy látszik, derék emberek közé kerültem – mormogta Ábrándi azzal a biztonsággal, amely a vándorló mesterséget űző emberek sajátja, akik néha messziről, a tornyok és házfedelek elhelyezkedéséből, a bezárt kapukról és kanyargó utcákról megállapítják a városok természetét. Ábrándi harminc esztendeje színészkedett, nem egy harapós házőrző ebbel,138 de a változatosság kedvéért elegendő terített asztallal is találkozott kóborlásaiban. A városok nevét elfelejtette, csupán a kereset, a jó vagy rossz érzés alakjában élt a fejében Magyarország földrajza. Lehet, hogy járt már ebben a pohos tornyú városkában, de a leereszkedett alkonyatban nem fedezett fel ismerős házat. Habár viszont az a kerek, kis puskaporos torony, ócska, hegyes fedelével és keskeny lőréseivel valaha, valahol már bemutatkozott neki.
A konyhaajtón egy telt képű, tűztől pirosra festett arcú, barna és megtermett asszony pillantott ki. A karján könyökig volt gyűrve a ruha, és kartonszoknyáján apró, kék virágok voltak. A nyakában aranylánc és piros szemű medaillon.
– Vándorló – kiáltotta jókedvűen –, jöjjön közelebb, melegedjen és egyen.
Ábrándi megemelte hegyes süvegét, és kézibőröndjét leeresztette a válláról. Sürgősen lépkedett be a konyhába, ahol óriási tűzhelyen nagyszerű főző- és sütőedények csoportosultak. A tűz szinte táncolva lobogott, mintha ő is örülne a dínomdánomnak. Másfelé nagy, fehér kemencében kalácsok rejtőztek, pirospozsgás menyecskék és fejkendős leányok sürögtek a konyhán, a sarokban hivatalos komolysággal, nyakáig begombolt bundában, kezében tartott alabárddal üldögélt a városi őr, és szigorúan végignézte Ábrándit.
– Adjatok enni a vándorlónak – parancsolt a teliképű asszonyság, azután Ábrándira esett a tekintete.
– Nini, valami komédiás! – kiáltott fel nevetve.
Ábrándi méltóságteljesen hallgatott, ám az asszonynak olyan jólelkű, meleg tekintete volt, amilyen nők arcában a legvénebb ember is hasonlatosságot talál az édesanyja arcához, amint egykor, nagyon régen az ölében ült…
– Színész vagyok – mormogta Ábrándi megenyhülve –, magyar színész.
– No, ez derék – kiáltott fel a háziasszony. – A hurkából a színész bácsinak! Bővebben, tetejesen azt a tányért, Milka!
A városi őr is engedett szigorúságából, és helyet szorított Ábrándinak a lócán.
– Elférünk itt – dünnyögte.
Ábrándi a bőröndjét a lába alá tette, és a hurkát egy nagy villával eszegetni kezdte. De most gyorsan felnyílott a belső szoba ajtaja, ahonnan a muzsikaszó hangzott, és egy ősz hajú, piros képű, erőteljes férfiú vadászruhában a konyhába sietett.139
– Bocsásson meg, kedves művész úr – kiáltotta szívélyes hangon –, az asszonyok néha nem tudják, hol jár az eszük. Tessék beljebb kerülni. Nem tudom, meg fog bocsátani nekünk?
Ábrándi helyeslően bólintott, a bőröndöt a kezébe kapta, és hosszú, ünnepélyes léptekkel hagyta el a konyhát, anélkül hogy bárkire egyetlen pillantást vetett volna.
A zene éppen elhallgatott, a bolthajtás alatt olyan vastagon feküdt az étel- és emberpára, hogy még Ábrándi is meghőkölt. A félhomályban vérpiros, nevető, nyájas arcok fordultak felé, és egy kalácsmorzsás szakállú, nagy, mély hangú ember, talán a városka polgárnagya, dörgő hangon felkiáltott:
– A mi városunk falai között mindig otthonára talált Thália.
Jókedvű kezek nyúltak a rongyos vándorszínész felé, ételtől, italtól és zenétől megrészegült emberek veregették meg a hátát, vállát. Egy fokhagymaszagú keszeg férfiú arcon csókolta. A háziasszony telt karjával átölelte a komédiás göthös hátát.
– Ide, ide! – kiáltottak jobbról-balról.
Végül mégiscsak az asztal végére jutott Ábrándi, közel a kályhához, a zenészekhez és a pohos borosedényekhez, amelyek hideg borral megtöltve, fagyosan állottak a földön. A hűvös savanyú bor szinte a gégéjébe harapott Ábrándinak, amint kedvtelve nagyot húzott egy kancsóból. Mintha egy szép asszony rózsás körme vakargatná a hátát. Kinyújtózkodott, és száraz, éhségtől izzó gyomrában szinte sustorogva szállott alá a jeges bor.
– Ide avval a véres hurkával! – mondta nekitüzesedő szemmel.
Ám az urak, mintha előre megállapodtak volna valamiben, a hurkás tálat nem adták közelebb, a keszegképű messzire tolta Ábrándi elől a kenyeret.
– Előbb igyunk – kiáltotta harsogó vidámsággal az ősz fejű házigazda. A cin- és cserépkupák összecsörrentek az asztal felett, Ábrándi akkorát húzott a hideg borból, hogy szinte megtántorodott.
– Jó lesz nekem a kolbászból is – mondta letelepedés után, és mohó szemmel nézett a disznótoros tálak felé, amelyeket mind messzebb húzott tőle a keszegképű szomszédja.
Az ősz szakállú pátriárka az asztalfőn most hamiskásan hunyorított a szomszédjára.
– Aki nálunk enni akar, annak előbb vizsgát kell tenni az ivásból. Tudsz-e inni, múzsa vándor gyermeke? – kiáltotta domború hasából eregetve a szavakat.140
Ábrándi kissé megkótyagosodva felelt:
– Az egész várost az asztal alá iszom.
– Lássuk, lássuk – kiáltozták kivörösödött arcok a színész körül. Az arcok már mozdulatlanok voltak az étel és ital piros álarcában, a szájak mint fekete lyukak mozogtak. Meredt mozdulatlansággal sandítottak a szemek a színészre. A házigazda egy jókora zöld kancsót helyezett Ábrándi elébe.
– Nohát igyál, barátocskám.
A színész agyára hirtelen valami köd telepedett a túlfűtött, párolgó levegőjű szobában. Egész nap gyalogolt a havas országúton, és körülbelül második napja nem evett. A vére zubogni kezdett a fejében, mint tűzhelyen a vörös bor, és egy országúti képzet bukkant fel az agyvelejében, falusi csárda mentén a mély hóban gyermekleányt kerget egy részeges, vén koldus, mankóját dobja utána, a leányka fehér bocskorai szaporán szórják a havat, gyenge dereka nagykendőbe van burkolva, tarka rokolyája szinte elmerül a mezők havában, az országútról egy kő-Krisztus búsan nézi az alkonyati képet. Ej no, mindjárt beéri a vén koldus a gyermeket… Valaki hátulról megrántotta a kabátját. A cimbalmos volt, egy sápadt képű, nagy orrú legényke, akinek úgy nőtt a bajusza, mint a kender, de nyakravalója tulipiros volt.
– Ne igyál, brátyi – mondta neki suttogva. – Itt az a mulatság, hogy leitatják az idegent.
Ábrándi vállat vont, vagy csak képzelte.
– Engem? – dadogta.
A nagy szakállú polgárnagyra meresztette a szemét. Ejnye, hogy hasonlít ez az ember a vén koldushoz.
– Igyunk – rikoltott a keszegképű mellette.
A zenészek hirtelen játszani kezdtek. A kürtszó szinte pattogva verődött Ábrándi zavaros fejének, a mélyhegedű olyan tompán, bévülről valóan búgott, mintha odabenn a szívében vonná a hegedűs. Mind a két fülében csengve, dalolva pengett a cimbalomszó, mintha fehér lábú, friss fiatal menyecskék sietnének végig a nedves réten, az esőszemek kis sarkantyúk módjára csengve hullanak a mozdulatlan tó vizére.
– Adjanak hurkát – mondta Ábrándi, és kinyújtotta a kezét.
De most a háziasszony ment el mellette, mint egy forróságos kövér fehér lúd, a nagy, meleg kezek az Ábrándi nyakához simultak, mire a színész mindkét kezével az asszony meleg szoknyájába fogódzkodott. Az asszony nevetve vert a hátára.141
Ábrándi, midőn magához tért, igen kényelmetlen helyzetben találta magát. Valami szűk szekrényben feküdt, amely minden oldalról nyomta a testét. Hideg volt, és valahol havas szél süvöltött a sötétségben, de mégis tető alatt volt.
Elgémberedett karját kinyújtotta, és tapogatózni kezdett. Igen, valami nyitott szekrényben feküdt. Forgács gyantaszagát érezte, aztán hideg hó hullott valahonnan.
– Hol az ördögben vagyok? – dörmögte fogvacogva, mert egyszerre igen rosszul érezte magát.
Nagy nehezen kimászott a ládából. Végigtapogatta a tagjait. A köpenyege a nyakában volt, de most úgy húzta, mint valami nagy denevérszárny. De azért mégis jó volt a köpenyeg valamire. Gyufaskatulyájában gyufák csörrentek meg valamelyik zsebben.
Ábrándi fellélegzett, mintha valami nagy veszedelemből menekült volna.
Didergő kezével ráreccsentette a gyufát. Kopár, salétromos teremben volt, a lábánál nyitott koporsó, abban feküdt idáig. A gyufa ellobbant, mert Ábrándi retteneteset ordított.
A magasban mozgás keletkezett, mintha nedves denevérszárnyak repkedtek volna feje fölött. Valami vijjogott a sötétben.
Egy másodpercig a rémülettől megdermedve állott Ábrándi, majd új gyufára gyújtott merev kezével. Ott feküdt a bőröndje, a salétromos falon, keskeny lőrésen jeges szél dudált befelé, elfújta a gyufát, de már észrevette Ábrándi a vasajtót, amely a falban feketéllett.
A bőröndöt, mindenét, vagyonát felkapta, és az ajtónak szaladt.
Az ajtó csak nehezen engedett, mert kívülről a hóvihar betemette, de mégiscsak kikerült Ábrándi a fergeteges sötét éjszakába.
Egy ismeretlen város sötétlett körülötte, kerek, fekete torony mögötte… A szél elsikoltott a füle mellett, mintha cimbalomszót hozott volna messziről.
Erre lassan eszébe jutott Ábrándinak a barátságos, zenés ház, hol az estét töltötte.
Gyorsan ügetni kezdett a mély hóban, kifelé a városból. Útközben azonban valami mégis felmelegítette. Egy meleg asszonykéznek és szoknyának az emléke, amelynek forróságát néha a szívében, néha a kezében érezte, amint sebesen kifelé igyekezett a városból. A kezét, amely az asszony szoknyáját érintette, a kabátja alá dugta, mert azt képzelte, hogy valamely illatot hozott magával a kezén a barátságos lakomáról.
(1912)142
