Souvenir de Pesth
Souvenir de Pesth
Lakott valamikor Pesten, az Aranykéz utca numero 7-ben egy Janicsek Pál nevű idősebb úriember, aki mint híres gyűjtő nagy tiszteletnek örvendett a régiségkereskedők körében.
Janicsek magányos, családtalan ember volt, a régi képek és műtárgyak, amelyekkel lakását megrakta, a vén bútorok, amelyek körülvették, a remekművű lámpás, amelyet esténként meggyújtott, amely hajdanában egy francia hercegnőnek világított, ágya, amelyben Mária Terézia aludt, mindenért kárpótolták, ami másnak az életben kellemes és mulatságos szokott lenni: nőért, gyermekért, atyafiért.
Janicsek Pál az öltözködésben is egy régen elmúlt divathoz igazodott. Pesten akkoriban mindenki magyar ruhában járt, árvalánybokrétás kerek kalapot tettek fejükre a mágnások, Podmaniczky Frigyes cifra szűréről álmodtak a dámák, Zrínyi Ilonák és Lorántffy Zsuzsannák sétáltak a Váci utcában – Janicsek Pál ugyanakkor széles karimájú cilinderkalapot helyezett a fejére, fehér pantalonján strupfli volt, frakkja kék, és nyakán magas gallér. Aranyvégű pálcikája egy századeleji gavallér kezéből került a kezébe, és a nyakában, a fodrok alatt, vagy mellényén, a szíve fölött selyemszalagon vagy vékony láncon kerek, aranyos rámácskába foglalt arcképfestménykét hordott: valamely régi dáma arcképét, akit aznapon a gyűjteményéből kiválasztott.
Abban az időben, mikor a fotográfiát még nem ismerték, voltak festők, akik krajcárnagyságú területre is le tudták festeni a legszebb női arcokat.
Színes, tündöklő képecskék voltak, a dámák arca rózsaszínű, és ruhájuk divatos, finom.
Némelyik hölgy mosolygott, másik búsongva nézett a távolba; galamb repült vagy virágbokréta a képecske szögletében, esetleg régi kastély körvonalai a háttérben, amely kastélynak bizonyos vonatkozása volt132 a régi hölgyhöz: amint a festőnél megrendelték a képet, amely aztán a megfelelő férfiak szíve fölé került.
A férfiak elutaztak, esetleg hadba mentek, messzi városok tornyai alatt bolyongtak, de szerelmesük sohasem válott meg tőlük.
A kis kép igen alkalmas volt arra is, hogy éjszakára se hagyja el őrhelyét a szíveken.
Öregemberek és hagyományok szerint: a kis képek tartósabb s igazabb szerelmek voltak a férfiak és nők között.
Janicsek Pálnak legalább ezer női arcképe volt összegyűjtve a lakásán, amelyeknek egy részét ágya fölé akasztotta, a többit vasládában őrizte.
Némelyik dáma több példányban benn volt a gyűjteményben.
Egy Metternich hercegnő például a képecskén pásztorleánynak öltözve, gyepes halmon üldögélt, lábánál fehér bárányka heverészett, és arcán ábránd, mélabú, vágyakozás volt észlelhető.
Ugyancsak Metternich hercegnő másfelé lovaglóruhában, kezében vesszővel állongott, álla férfiasan előrenyomult, és szemében keménység, erősség tükröződött.
A harmadik képen ragyogó báli ruhában, tündöklő arccal és villogó kék szemmel, élveteg arckifejezéssel találjuk, mintha az ékszerei is lehunyták volna vakító szemüket, amint a táncban elfáradva a távolból hallgatja az édes báli muzsikát. Fenn pufók, rózsaszínű angyalok hemperegnek, a hosszú, fehér kézujjakon egy aprólékosan kifestett zöld köves gyűrű…
Vajon egy férfi viselte mind a három képecskét a szívén, vagy talán több férfiú?
Janicsek úr mindenesetre elgondolkozott a hercegnő képeinek összehasonlításánál és bizonyos megelégedést érzett, hogy manapság már csupán egyedül élvezi a drága nőt, akiért több férfi versengett egykor.
Esztendők fájdalmas munkájával, temérdek utánjárással a legtöbb női képről megtudakolta annak a nevét, akit a kép ábrázolt. Persze a hölgyek már mind csendesen pihentek a messzi temetőkben, a hűvös sírboltokban, vagy pedig öregasszonyok lettek, hogy senki sem ismerné meg őket.
Janicsek Pál a másvilági nők udvarlásában eltöltött esztendők alatt csupán egyetlen hölggyel nem kötött ismeretséget. A neve titokban maradt előtte, a legvénebb régiségkereskedő sem tudott a képecskéről felvilágosítással szolgálni.
A ráma, amely a képecskét átölelte, keskeny bronzból volt, s rózsakoszorú alakja volt.
A tenyérnyi képen uszályos fekete ruhában, magas turnérban, amely133 rózsaszínű szalaggal volt felkötve, álmodozó magatartással állott egy fehér arcú és fekete hajú hölgy. Igen hosszú, finom ujjaival egy virágállványra támaszkodott, fehér harisnyás lábán szalagcsokorral megkötött kis félcipő volt. Baljában apró fekete legyező, és finom fejével mintha hátranézett volna valakire, aki nyomon követi. Nagy, élveteg szemében csábítás, csalogatás és csalfaság, mintha titkos útra menne a kertek alatt, hogy valakit megcsaljon valakivel. Ajkán nedves mosoly. A háttérben fodros bárányfelhők, mint pünkösdi délután a budai hegyek között. Aki ezt a képet kapta, s szívére tette, az e hölgy távollétében sem tehetett egyebet, mint folyton-folyvást sóvárgott. Olajlámpás fényénél, éjszaka talán még szebb volt a kép, mint nappal. Valaki talán nagyon sokat nézte régi éjszakákon ezt a képet, mert a hölgy is mintha csak az este jöttével ébredt volna fel másvilági álmából. Mintha igazi szeme visszatért volna a sír mélyéből, mintha igazán mosolyogna, lépne – még gyönge ibolyaillat is áradt ruhájából.
A kép alján elmosódott és csupán néha, a nap bizonyos órájában látható tollvonások, mintha vérrel írták volna: SOUVENIR: PESTH.
Janicsek úr éjszaka, midőn az Aranykéz utcát elborította a téli hóesés, és már a bakter is aludni tért, gyakran nyugtalankodva hajolt a megelevenedett képecske fölé:
– Vajon ki vagy, te szép ismeretlen hölgy? – mormogta magában.
A francia udvarból való díszes lámpában halk neszeléssel égett az olaj, a régi bútorokon a bútorok régi gazdái foglaltak helyet árnyékalakokban: itt egy piros nadrágos Esterházy, amott, a hegyes lábú varróasztalkánál Déryné, a színésznő varrogatta kosztümjét.
Az ódon lakás régi bútorai megteltek éji látogatókkal.
A hercegnő elfoglalta helyét aranyvirágos karosszékében, Wallmöden őrnagy gondolkozva hajlik sakkfigurái felé, még a piperetárgyak is megmozdulnak Pompadour asztalkáján, mintegy megérintve egy másvilági kéztől. A széles ágyban szőkén, piros arccal, nesztelenül álmodott a császárnő telt árnyéka.
Az éjféli órában tartott estélyen pontosan megjelentek a bútorok egykori használói, a húros szekrényen halk muzsikát pengetett a boldogtalan Antoinette, Kelemen László színházigazgató pipáját és színlapjait zörgette, egy Orczy bárónő fehéren, mint az angyal, imakönyvecskéje fölé hajolt – csupán az ismeretlen, a gyönyörű nem adott magáról életjelt. Fehér harisnyás lábán a kis szalagos topán nem mozdult meg, hogy alászálljon a finom képecskéről Janicsek Pál Aranykéz utcai lakásán, ahol a134 a faliórán éjszaka, pontban éjfélkor, valóságos színjáték játszódott le: csuklyás barátok vitték vállukon halott társukat, táncosnő libbent tova az óra lapján, zsoldos katona baktatott nagy csizmájában, majd a király, koronával a fején és hosszú palástban, sok-sok kisgyermek, apró virágos kalapkában úrihölgy, frakkos poéta, alabárdos éjjeliőr, legvégül fekete paripán a halál, amint lovagkesztyűs kezével mutatja az óralap vándorainak a temető felé vezető utat. S halk Chopin-mazurka zengett közben az óra szekrényéből.
Így múltak az évek az Aranykéz utca felett.
Janicsek Pál a telet és a nagy havat szerette, mert legalább ürügye volt otthon maradni kedves tárgyai között.
De aranypitykés frakkját és fehér mellényét még odahaza is felöltötte, midőn előkelő vendégeivel, főként ha az ismeretlen, csábos dámával összejövetelt rendezett. A képecskét maga elébe az asztalra állította, és halkan bókokat gondolt és mondott.
Ekkor már ötvenöt esztendős volt Janicsek úr.
Hősünk álmodozó, túlfinomult életét, mint a nyugodalmas patak folyását a mederbe zuhanó szikla, egy napon különös dolog zavarta meg.
A régi, Aranykéz utcai ház, amely odáig egy pesti patríciuscsalád tulajdona volt, gazdát cserélt. Az új házigazda, egy bevándorolt bécsi asszonyság először lármájával felverte a házi csöndet, aztán kocsmaüzletet rendezett be a földszinten. Majd később az udvaron álló régi raktárhelyiséget táncteremmé alakította, ahol éjjelente a város különböző részeiből összeverődött, kétes hírű nők táncoltak.
Rézkürtökön fújták a tánczenét, és a söröshordókat hangos pufogással csapolták.
Viháncolás, énekszó, kiáltozás verte fel az éjszaka nyugalmát a csendes házban; különösen a vadászkürtös tett ki magáért, ha sörrel megitatták. A sötét udvaron mint rejtelmes denevérek csapongtak a félhomályban a női sikoltások. A helyőrség tisztjei sarkantyúkat csörgettek. Dominók és maszkák jártak ki és be a kapun. Olykor leszúrtak valakit, és a havat pirosra festette a vér. A városi őrök a kapu előtt ácsorogtak, mert ingyenitalt kaptak a kocsmából.
Janicsek Pál ijedten, nyugtalanul szemlélte a körülötte történő változást. A vadászkürt hangja búgva hatolt be csendes lakásába, és a nőszemélyek sikoltásai felrezzentették csöndes álmaiból. Az éjféli vendégek pedig egyenként elmaradoztak; árnyból, ábrándból, holdsugárból szőtt köntöseikben undorodtak volna átlépni az egykor romantikus ház küszöbét,135 amelynek kapualjában összetaposott virágok, tánc közben leszakadt, bepiszkolt szalagok hevertek, olykor vérrel bemocskolva. A finnyás Metternich Paula maradt ki legelőször, később a piros nadrágos Esterházy úr sem jelentkezett éjfélkor. Lenn csattogott a réztányér, pufogott a dob, Déryné ijedten tapasztotta fürtökkel eltakart fülére rózsaszínű kezét. A császárnő felébredt álmából, és a szőke, tavaszi éjszakában, midőn az esőszemeknek szinte világos színük van, kilebbent az ablakon, és csillagsugáron elutazott, mint az álom. Sőt a muzsikáló óra éjféli színdarabjaiból is megszökdöstek olykor a szereplők. Legtöbbször a nagy csizmás zsoldos katona hiányzott a menetből, néha a poéta, majd a táncosnő szökött el a bálba. Egy éjszakán a lovagkesztyűs halál csupán a halottat cipelő szerzeteseknek mutathatta az utat… Janicsek úr, a régiséggyűjtő, hirtelen magára kapta bő köpenyegét, valami gyors elhatározás arra indította, hogy maga is körülnézzen a „Caroline”-hoz címzett táncteremben. Csupán az ismeretlen gyönyörű nő arcképét tette szíve fölé mint talizmánt.
A bál javában állott. Talán farsang utolsó napja volt, s az egykori raktárhelyiség megtelt táncosokkal. A vadászkürtös bíborpiros volt az italtól. Parfüm és virágillat vegyült ezerféle szagokkal, a bécsi keringő csengve-bongva visszhangzott az egykori raktár falai között.
A táncosok jobbra-balra lökdösték a bámészkodó öregurat. Egy csizmás hadfi a megtermett tulajdonosnőt segítette a forgatagban. A „szép Leni” kövér ajka nyitva maradt a keringő mámorában, és hátraszegett fején bomladozott a szőke konty. Kis, fekete hajú, fehér homlokú táncosnő frakkos poéta karján, száját csücsörítve, nevetve lejtett. Vörös hajú, kék szemű, rózsás keblű hölgy férfi módjára karolt táncosába.
A táncolók között most egy fekete tunikás, fehér harisnyás, élveteg arcú, magas, barna nő tűnt fel a katona karján. Janicsek Pálnak hangosat dobbant a szíve: „Ez ő!”
A táncosnő hanyagul, álmatagon, leeresztett karral forgott a keringő ütemeire, az arca mozdulatlan, csupán nagy és élveteg szeme él fehér arcában. A turnérja rózsaszínű szalaggal volt lekötve – nyilván kölcsönvette valahol a jelmezt –, apró topánkáján, mint a szélben a virágfejek, röpködnek a szalagcsokrok. Janicsek úr a szívéhez nyúlt. Az arcképet kereste, hogy összehasonlítsa az eleven alakkal. A kép azonban nem volt helyén. Átkutatta minden zsebét, a kép eltűnt. Mint akit legdrágább kincsétől fosztanak meg, oly rémítő fájdalmat érzett az öreguracska. Szinte sírva fakadt, és alig vette észre, hogy komikusan eltorzult arcára a válla136 fölött furcsa pillantást vet a mellette eltáncoló jelmezes hölgy a katona karjaiból – mint a képen az ismeretlen dáma…
A következő percben a táncolók forgataga elnyelte a katonát és táncosnőjét. Janicsek úr sohasem látta viszont sem a képet, sem megelevenedett mását, pedig azután még gyakran látogatott el a Caroline-terembe, midőn a táncospárok között keresgélő pergamenszínű öreguracska sokszor igen nagy mulatságára volt katonáknak és civileknek, diákoknak és színészeknek. Korhelyek a nyakába sört öntöttek, mámoros táncosnők a vállát érintették cipőjükkel.
A finom, átszellemült életet élt Janicsek Pál vénségére csupán a Caroline-terem zajgásában érezte jól magát, mivel előkelő szalonja feloszlott, a hercegnők elutaztak, és ahol egyszer látni vélte megelevenedett szerelmét, halála ugyancsak itt következett be. A vadászkürtös indulót fújt a haldokló fülébe.
(1912)137
