Az ősz és a borbély
Az ősz és a borbély
Őszi délelőtt a felvidéki város tornyai és kéményei piros sapkát húztak a fejükre, a promenádnak és a hegyoldali sétatérnek dércsípte és rozsdás színe lett, mint az öregemberek arca, akik sok vörös bort ittak, csupán a platánok hullajtották tenyérnyi sárga leveleiket azzal a melankóliával, amellyel az utolsó szerelmes levelet olvassa egy fiatal nő, és a borbélyműhely előtt Csitvai állongott. Mindig ott állongott, ha borotválkozott – a mesterrel az időjárást és a helybeli nőket megbeszélte, a figaró túl buzgóan fente a kést, és mindinkább hasonlítani kezdett sánta szarkájához, amely a boltban ugrándozott, és Csitvai fényes cipőjét megkopogtatta, a fogason a „Zipser Bote” utolsó száma ringatózott, ahogyan a postamester, a heves vérű egykori katonatiszt az újságtartót helyére csapta, a pomádés tégelyeken már alig volt olvasható a felírás, csupán a bajusz-pedrőnek volt még igazi doboza, s a virágoskosár egy rózsaszínű üveg céduláján olyan barna volt, mint az öreg csizma, és a tükör sarkába egy régi és szennyes báli meghívó volt dugva, abból az időből, mikor a tűzoltók még igazi bálokat tartottak, a fürge borbély csővezető volt. Csitvai hetenkint háromszor tért be a boltocskába, amelynek ajtajában jobbról egy Kossuth-szakállas és díszmagyaros férfi, balról egy rizsporos hajú hölgy fogadta a látogatókat. Sajnos, a dáma is csak föstve volt, Csitvai bánatára, az eleven nők közül senki sem porozta haját a városkában. A dámának kék szeme volt, piros ajka és arcán tündöklő mosoly, minden bizonnyal márkiné lehetett Franciaországban – ha élt –, midőn a jó királyok és jó urak parancsoltak a messzi országban. A hagyomány szerint a mostani borbélymester nagyapja egy bujdosó katonától vásárolta e képet egy ezüsttallérért, és a katona könnyes szemmel válott meg utolsó kincsétől. A hercegnő azóta fáradhatatlanul mosolygott a kirakatból, csupán arcszíne lett kissé hervadtabb, mint a régi imádságoskönyvek lapjai, ahol gyakrabban nyitják fel a könyvet, hogy az élet tüskeszúrásai elől a hit kertjébe meneküljenek a nők. És Csitvai szerelmes volt a francia hercegnőbe.
Mint mondám, Csitvai, aki télen mindig cilinderkalapban járt (kár,249 hogy évek óta nem tudta senki sem megtanulni a cilindervasalást és -javítást e nyomorult helységben), és nyáron bidres-bodros nyakkendőket viselt azoknak a nőknek a ruhájából, akik Kézsmárkon – a messzi, gyönyörű és szinte párizsi finomságú Kézsmárkon! – az imádottjai voltak, a legjobb vendég volt a sánta borbélynál, aki ferde arca miatt nem szeretett már a tükörbe nézni, még a kisinasát is pofozta, ha az vizes kefével a haját laposra simította, mintha a tükör kopott volna a sok felesleges használattól. A borbély bánatos, de büszke mosollyal fogadta vendégét, mert Camillnak hívták, és az ősei, túl a határon, a lengyel vojvodákat szolgálták.
Csitvai kesztyűjét és sétapálcáját elhelyezte, csodálkozva meredt a tükörbe, mintha nagyon régen látta volna sápatag arcát, amelyen a mellbetegség nyomai olykor feltűntek, mint a régi bástyafal magasságában a kövirózsa. A keresztbe álló szemű inaska minden alkalommal megkínálta a „Frou-Frou” című élclap egy régi példányával, amely bizonyára valamely fantasztikus úton-módon jutott az officinába. A mester a habot verte, és Csitvai balról és jobbról is megnézte elszomorodott fejét:
– Kedves figaróm, mi történt Szevillában? – kérdezte mélabús hangon, hogy Camill a gyönyörűségtől szinte még magasabbra húzta rövidebb lábszárát. Kéjes, boldog mozdulattal nyomta a habot nagyra becsült vendége arcára, és szemét a mennyezet felé fordította, mintha teljes bizonysággal el akarná hitetni önmagával, hogy vendége valóban egy előkelő úr, egy grand vagy a lublói vajda, a prágai hercegérsek, akinek arcképét egy régi képes újságban egyszer látta, és a finom állat megborotválni gyönyörűségnek vélte.
– Szevillában? – mormogta. – Excellenc, városunkban hosszúak és végtelen csöndesek az éjszakák. Mi történhetne egy városban, ahol mindenki alszik. Évek óta nem volt egy jóravaló bál a helységben, és az első gavallér, a postamester úr csupán vasárnaponkint borotválkozik.
– Elég, figaró, elég. Nem érdekelnek helybeli előkelőségeid.
Camill a hóna alá vette Csitvai fejét, mert csak így tudott igazán borotválni. (Rossz szokás ez, de a régi urak így szerették.)
– Újra beföstik a Nepomuki János szobrát, ez itt a terv a jövőre. Ahelyett hogy a fiatal nőket táncolni, franciázni, zenézni tanítanák, beföstik a Nepomuki szobrát. Nincs egy amazon a városban, aki lóháton nyargalna délután a sétatéren, és átugratná a játszó gyermekeket, mint nagyatyám idejében Lutovnic Anna, a Jagelló-királyok rokona. Pedig lóháton legszebb a nő, akárki mit mond. Sajnos, én özvegyember vagyok.250
– Milyen volt a felesége, kedves figaró? – kérdezte Csitvai, mert nagyon szeretett nőkről hallani egyet-mást, bár halottak voltak.
– A tanár úr fiatal ember ahhoz, hogy az én Annámat megítélhesse. (Csitvai tanító volt a városban, de előbb Kézsmárkon, e nagyszerű Párizsban is megpróbálkozott.) Csak annyit mondok, hogy azóta sincs olyan asszony Podolinban. Felséges kiskacsákat tudott rajzolni. Este temérdek kiskacsát rajzolt nekem a palatáblára, mialatt beteg lábamat gyógyítgattam.
– Szőke volt?
– Ah! – sóhajtott a borbély, és érzelmes hangon fűzte: – Ne is kérdezze, excellenc. Csak minél gyorsabb utazásra nógassa kocsisát (a borbély egyszer egy átutazó, előkelő urat borotvált). Annámnak párját úgysem találja meg többé a vidéken.
– Színei? Családi színei?
– Atyja, a kékfestő vörös ember volt.
Csitvai elégedetlenül csóválta a fejét:
– A fülemen megnő a haj, nem vigyáz eléggé, figaró. A felesége színei alatt egészen mást gondolok. Ha várkastélyban lakott volna, milyen színű zászló lengett volna a tornyon?
– Sárga, aranysárga! – felelt boldogan a borbély. – Hisz sárgaságba esett.
Ez utóbbi megjegyzés, bár nem nagyon tetszett Csitvainak, mégis kegyesen bólintott a mesternek.
– Holnap, vasárnap a sárga nyakkendőmet kötöm fel az ismeretlen hölgy tiszteletére… Bizonyosan sokkal kisebb volt a lába, mint az idevaló nőké. A szemében álmok laktak, jobb felől szomorú volt az arca, balról tündöklő és csalfa, mint a fekete asszonyé, szívem királynőjéé, Kézsmárkon, akinek bal oldalán volt szerencsém üldögélhetni, míg férjével hármasban máriást játszottunk. Mely oldalon ült a hódoló lovag a felesége mellett?
– Jobbról, nagyságos úr. És dalolni jártunk esténkint a régi bástyára. Baritonomat sokan dicsérték. Hesz barátom a tenorban volt ügyes. Ah, szép idők.
– Kár, hogy nem éltem már akkor Podolinban. Nagy hódolója lettem volna őnagyságának – felelt Csitvai, és midőn eltávozott, bánatos, hosszú pillantást vetett a hajporozott hajú francia nőre, a képzeletbeli borbélynéra.251
Egy délután Csitvai üresen találta az officinát.
– A mester női munkát kapott az „Aranygolyó”-ban – mondta a kancsi kisinas.
Csitvai tehát a borbélyműhely előtt állongott, amíg a mester visszatért. Ősz volt, gyönyörűséges, felvidéki ősz. Szerelem, boldogtalanság, múló ifjúság és reménytelen álmok borongtak a hegyoldalakban. A promenádon a német nevelőnő úgy festett messziről, mint egy száműzött hercegnő. A patika nyitott ajtaján kölnivíz szaga áramlott ki. És a délelőtti eső könnyű lábnyomokat hagyott a régi piac kockakövein.
A sánta borbély izgatottan jött ki az „Aranygolyó” kapuján.
– Egy francia grófnőt fésültem. Ŕ la Mascarade! Aranykarika volt a fülében… Vajon ki ő, és mely célja utazásának? Talán Krakkóba megy, vagy Pétervárra!
– És mit mondott? – kérdezte szinte alig hallhatólag Csitvai, miközben halovány arcára bús pillantást vetett a tükörbe, mintha a sánta és szomorú borbélyt irigyelte volna e percben.
– Ŕ la Mascarade! Még a nagyatyámtól tanultam a frizurát, így fésülte az öregember a lublói vajda szeretőit, a táncosnőket. Nem könnyű figura, de kezem biztosan működött, mint egy céllövőé. Valóban, nem hittem volna, hogy még semmit sem felejtettem.
– És ő? – kérdezte Csitvai ismét, miután a borbély keményen a hóna alá vette fejét.
– Valódi bécsi haj betéte volt, és a nyakának gyöngyvirágillata volt. A fésülködőköpenye piros selyemből volt, és a fehér foga tündöklött, mint a Poprád a napfényben. A szobalányához franciául szólott. Valóban franciául, hisz gyermekkoromban eleget hallottam e nyelvet a nagyapámtól.
– És a neve?
Az „Aranygolyó” kapuján tündökölve futott ki egy nagy, szürke gépkocsi, benne fátyolos hölgyek. A borbély és Csitvai a bolt elé rohantak, és mindaddig néztek az automobil után, amíg az eltűnt a Nepomuki szobra mellett. Camill többször meghajolt, és kezével integetett.
Egy hét múlva a borbély hóna alatt volt Csitvai feje, Camill pedig így beszélt borotválás közben:
– És akkor azt mondta a grófnő: „Csitvai? Hallottam már ezt a nevet!” Lehetséges, feleltem, első gavallér Podolinban…
(1913)252
