Holdas este Füreden
Holdas este Füreden
Abban az időben, midőn az urak apró virágokkal díszített világos mellényt viseltek, és a kék cilinderkalap alatt fürtjeiket gondosan bodorították, a violaszínű frakkhoz a nankingnadrág illett. Füreden, a magyar tenger partján egy Jáczinth nevű fiatalember járkált a vadgesztenyefák alatt, és sohasem hiányzott a vadgalambszínű kesztyű a kezéről. A nagyon tiszteletreméltó hölgyek, akik Jeney fotográfusnál vétették le magukat, és a nagyanyámnak voltak a barátnői, még emlékezhetnek arra, hogy kis színház volt a fürdőn, dóriai stílusban, és a nafta- és olajlámpások esténkint gyönyörűen világítottak a szent csarnok előtt; az ország különböző részeiből megérkezett uraságok és asszonyságok őszinte meghatottsággal szívükben mendegéltek esténkint a szegény Thália segítségére, míg az aktorok az „Esterházy” fogadóból sillerbort hozattak játékuk megkezdése előtt.
Ah, szent hely volt ez! Az akropoliszi homlokzat, az oszlopcsarnok és a szépen faragott kövek a színház előcsarnokában még Kisfaludy úr ízlését dicsérték, a dámák suhogó ruháikban, magyaros főkötőikben, amelyek olykor arannyal voltak hímezve, mint Zrínyi Ilonáé, dobogó szívvel nyitottak be a páholyba. Istenem, mit játszanak a színpadon? És a nézőtéren kik lesznek jelen? Lorgnet, legyező, illatszeres üvegecske kéznél legyen, és az apátság kertjéből való rózsák a páholyok mellvédjére helyezendők! Bizay úr az első sor első számú székén már elfoglalta helyét, ravaszkás mosollyal szerteköszön, mély hódolattal a hölgyeknek, cimborásan a férfiaknak, az idegent látócsövére veszi, parókája és bajusza fodrász fürge kezétől friss, szemöldökét ügyes kéz festette, és arca oly rózsaszínű, mint a kacér idősebb dámáké. A színpad előtt bíborleplet mozgat az öltözők léghuzama, a leplen a bús Hungária és körülötte angyalok és parasztgyermekek. A szála közepén gyönyörű csillár fénylik, mint az álmokban. Robogva jön meg Debreczeny úr, a testes táblabíró, jobbra-balra köszön, és Bizay mellett helyet foglalva,206 gondterhesen mondja, hogy nehéz lesz a játékot összehozni éjszakára. A dámák a páholyokban és zsöllyékben legyezőiket forgatják. A nap még csak az imént bukott le Tátika felett: a színházi előadáshoz nagyobb sötétség kívánatos. Ráérnek mindannyian megbeszélni, hogy kit hozott a gyorskocsi Veszprémből, és mely magánfogatok hajtattak be a fogadóba. Egy fiatalasszonyka délután bizonyos Petőfi verseit olvasta az Életképekben. „Légy szíves, küldd át holnap a közlönyt!” – kéri barátnője. Násfák, megbámult kövű ékszerek csillannak meg a nőkön, mint a sötét Balaton tükrén a bujdosó csillagok. Az urak komoly pecsétgyűrűiket magyarázólag mozgatják a beszélgetésben. Bizay valamennyi fekete fogát megmutatja, amint tüntetőleg ásít és teknősbéka pálcikájával megkopogtatja a súgó ládáját. „Kezdjük már, Laji bácsi!” – mondja hangosan, és az összegyülekezett népség helyeslőleg morajlik. A dámák immár kibontották azon zsebkendőiket is, amelyeket illatszerrel láttak el… „Rögvest, báró úr!” – felel a súgó Bizaynak, és kis csengettyűjét harmadszor is megrázza.
Hungária asszony összegomolyodik, szandálos lába és koronás feje egy vonalba kerül, amint a függöny felcsavarodik. A színpadon régi vár lovagterme és az „Esterházy” fogadó bútorai. A csizmahúzó is ott van valahol, mint egy ugatásra készülődő kiskutya. Egy kerek asztal körül Sárosi és Pataki színművészek prémes mentében a haza állapotáról beszélnek, és a háttérben idő előtt tapsolni kezd Antal, a háziszolga. Bizay úr félig felemelkedik székében, és hátrafordulva erélyesen lepisszegi a tapsoncot, míg a dámák a páholyokból helyeslőleg integetnek a füredi színház intendánsának.
E percben változik a szín. Vörösvári Ilona lengő pártában, suhogó régi selyemruhában és szalagos félcipőcskében fehér harisnyája alatt a színpadra lép. Szélvészként rohan be a nézőtérre Jáczinth úr, helyét gyorsan elfoglalja az első sorban, és négyszögletes üvege már kéznél is van, hogy mindaddig figyelje a színésznőt, graciőz mozdulatait, fejedelmi tartását és hajának lágy csigáit, amíg a súgó csengettyűje a felvonás végét jelenti. S ekkor Jáczinth úr ismét utat tör magának a tapsoló tömegben, az olcsó hely lelkes látogatói bizonyos elégedetlenséggel, sőt csendes morgással adnak csak utat a kifelé vágtató gavallérnak. A jegyszedő és portás ellenben figyelmesen félreállanak. Ők már tudják, borravalóból és szíves szóból, hogy Jáczinth urat fontos teendő szólítja a színpadra. Engedélye van, hogy felvonásközben Vörösvári Ilonának kezet csókoljon, és az öltöző ajtajáig elkísérje. Míg a fürdőzenekar a felvonásközt207 Mozart lágy zenéjével tölti ki, midőn a legyezőjük mögött a dámák, a kipirult arcú urak és szende leányok képzeletükben a szalonasztal díszeit, a porcelán pásztorkát és pásztornőt látják menuette-lépésben járni a nagy csillár alatt – vándorló diák külsejű, zergeszakállú fiatalember fújja a fuvolát, a kisbőgőt egy fiatal cisztercita páter kezeli, aki színésznő miatt ugrott ki a csuhából, és az ősz fejű, gyermekesen sima arcú karnagy télen Esterházy hercegnőnek orgonázik a vasárnapi misén Kismartonban. Az isteni Mozart-zene hangjaira (a dámák képzeletében) már táncra kelt a vizitszoba valamennyi dísze. Az arcképalbum a pávatollakkal és az altwien csészék a finom kanalakkal meghajolnak a gömbölyű lábú ripszkanapé előtt.
Jáczinth, midőn hazáig kísérte Vörösvári Ilonát, a gesztenyefa alatt, ahol a tihanyi apát szokott üldögélni délután, megragadta a színésznő kezét:
– Ilona, nem bírom tovább. Tudni akarom, hogy remélhetek-e?
A színésznő (akit különben a Divatlap rendes levelezője megrótt azért, mert egyik szeme kisebb volt, mint a másik, de nemes játékával és szívhez szóló hangjával a beteges hajlandóságú férfiakon kívül másokat is meghódított) csendesen kivonta kezét a gavallér kezéből:
– Majd… Egyszer… Majd…
– Hisz tudja, hogy mennyit szenvedek – mondta Jáczinth kősziklát megindító hangon. – Tudja, hogy meghalok magáért…
– Ó, ha én azt elhihetném! – felelt Ilona fuvolázó hangon, és a paradicsommadárra gondolt, amelyről a Divatlap „egyveleg” rovatában olvasott.
– Úrnőm – mondta komoly és megfontolt hangon Jáczinth, mint ebben az évben divat volt komolyan beszélni a nőkkel –, ma éjjel utoljára megjelenek ablakai alatt Ferkó barátom bandájával. A Lavotta zenéje ismét felhangzik a tölgyek alatt, ám ha nem gyullad fel a zöld zsalugáterek mögött a gyertya lángja, a kelő nap sugarai a tó vizében látják hintázni tetememet. Ott, ahol legmélyebb a víz.
– Nem tudom, hogy van-e gyújtófám odahaza – felelt Ilona, és a londoni kakasviadalra gondolt, amelyet a képes újság rajza szerint matrózok és cilinderes urak néztek tomboló lelkesedéssel Angliában.
Jáczinth kezet csókolt a színésznőnek, sokáig utánanézett. Még az aranykeretes lorgnettet is elővette, de a színésznő egyetlenegyszer sem fordult hátra.
Úgy látszik, meg kell halnom – gondolta magában Jáczinth.208
Nem félt a haláltól, sőt bizonyos romantikával gondolt rá. A sétányon holnap mindenki róla beszél.
– Miért? – kérdezik egymástól az emberek.
– Szerelem – mondja valaki sóhajtva.
A férfiak elszomorodnak, a dámák sóhajtanak és elgondolkoznak.
– Szerelem! – mondta magában nagyon sokszor Jáczinth, amint végrendelkezését német nyelven megírta az „Esterházy”-ban bérelt szobájában. Huszonhat éves volt, gazdag volt, egy grófnő volt a menyasszonya, aki a bécsi Notre Dame zárdában várta, amíg érte jön. A grófnőt Sziszinek hívták, és mindig csak az istenfélelemre intette vőlegényét. A végrendeletben pesti házát, bánáti birtokát, temérdek értékpapirosát Jáczinth Vörösvári Ilona színésznőnek hagyományozta. Szilárd kézzel írta alá nevét az iratnak, piciny címeres gyűrűjével violaszínű pecsétet nyomott alája. A tükörben még megigazította hullámos hajfürtjeit, tiszta fehér kesztyűt húzott, és nyugodt, ruganyos léptekkel ment le az étterembe.
Bizay úr ma korán kezdte a bankot. A szála már üres volt, az urak elmentek kártyázni. A cigányok gyorsan összeszedték a hangszereket, és mint éjszaka mindig, megindultak Jáczinthtal a faluba, ahol egy kis parasztházban Ilona bérelt szállása volt.
– A szerenádot! – mondta Jáczinth halkan, és a barna zenészek rákezdtek a kesergő nótára. A Füredi emlényt játszták.
Itt-ott vakkantottak a házőrző ebek, a torony mozdulatlanul állott az éji csöndben.
– Isten veletek, fiúk! – mondta Jáczinth.
Nyugodt, szinte ünnepélyes léptekkel ment le a tó partjára. Eloldozott egy csónakot, és evezni kezdett a tó mélye felé. A hold éppen akkor bukkant fel Csobánc felett.
– Szerelem miatt! – mondta a csendesen alvó tó felett Jáczinth ünnepélyesen, áhítatosan, imádkozó hangon.
(1913)209
