Az ázsiai kendő
Az ázsiai kendő
Az időjárás esősre fordult, hosszú, nedves fonalak ereszkedtek alá végtelen folyamatossággal, az elhagyott kertben különös hangok támadtak a bokrok és a fák között, mintha sóhajtozna valaki, míg a régi háztetőn állandóan kopogtatott egy láthatatlan mutatóujj – a hercegnő tehát elővette a regényeket. Sok regénykönyve volt, amelyeket fiatal korában olvasott, midőn még ráért a kályha mellé húzódni, nagyanyja ázsiai kendőjébe burkolózni, és hosszan, ábrándosan kísérni a regények hőseit.
Az ázsiai kendő most is ott volt valahol, csak meg kellett keresni, és Punin és Baburin története a folytatásra várt. Húsz év előtt olvasta utoljára ezt a könyvet. A lapok között a hímzett selyemszalag vörös rojtjai megfakultak, mint a kordovai bőr. Csak a hímzett jácint fehérlett még a szalagon, és Punin Baburinhoz ment látogatóba. Itt abbahagyta az olvasást, mert szerelmes lett a hercegnő.
A kendő ma is olyan meleg és puha volt, mint hajdanában, mikor tán még a nagyanyja vállát melegítette. Vannak olyan régi kendők, amelyek nemzedékről nemzedékre szállnak, és egyforma hűséggel szolgálják az egymás után következő asszonyokat. A kebel felett barátságosan, biztatóan, melegítően hallgatja a szív dobogását a sárgás-vöröses selyemszövet, mint hallgatta azokét a szívekét, amelyek porrá válottak azóta. Sóhajtások, érzések, szép lábak és finom kezek elmúltanak, tán kis nefelejcsek lettek azóta a nagymama kék szeméből, amelyekből kis koszorút fonnak andalgó párok a temető környékén, és az érzések, a szenvedések és szerelmes vágyak tán a felhőkbe költöztek. Elmúlt nők vágyaitól olyan pirosak tán esténként a fellegek, és odafentről most tán a régi asszonyok könnyei hulldogálnak.
A kendő a szívre ráborul, és hűséges kíváncsisággal hallgatja, hogy mi történik odabent.
A tíz év előtti szerelem elröpült, a férfiú érdemtelennek bizonyult a hercegnő nemes érzelmeire, és a hercegnő folytatja a regény olvasását. Ejnye, be kár volt a nagyszerű Punint és a mulatságos Baburint a lapjelző203 selyemszalaggal tíz évre sírba tenni. Be kár volt a nagykendőt letenni a vállról, hogy az élet lármás majálisába kivágott, fehér ruhában lépjen ki a hercegnő! Mily jó lett volna mindig a kályha mellett maradni, könnyes szemmel mosolyogni Punin bolondságain, és hosszan ábrándozni Baburin különcségein! Ó, dehogy volt érdemes a régi regények olvasgatását abbahagyni!
Három napig esett odakint az eső, és az ázsiai kendő olyan jó barátnőnek bizonyult, amilyen jó barátnők némely nők életében az élettelen tárgyak lehetnek. Az elefántcsont feszület az ágy felett, amelyre már századok óta lehelték utolsó csókjukat a család búcsúzó tagjai, vagy egy kis velencei kép a falon – lisztes arcú álarcosok és hosszú spádékkal bajvívó Harlequinek –, amelyet gyermekkorunk óta látunk. És a mindenkori jóbarátnő, az Anya képe a Gyermekkel a karján, ha csak egy vándor talián festette is, sok fohászkodást átvett már a régi házban, és teljesített kívánságokat, amelyeket csak véle lehetett közölni a nőknek. Ó, mennyi különös titokról tud egy szelíd arcú, régi Mária-kép, mennyi szomorúságban és bánatban virrasztott együtt a ház asszonyaival, és mennyit megbocsátott! Kétségbeesésükben, fájdalmukban vajon hol találhattak volna nyomban vigasztalást más helyen a család asszonyai, ha nem az Asszonynál, aki hallgatag szelídséggel tekintett alá?
A harmadik este a hercegnő fáradtan eresztette le a regénykönyvet a kezéből. Az ázsiai kendő lecsúszott válláról, és a velencei kép, valamint az elefántcsont feszület eltűntek a félhomályban. A hercegnő unatkozott. Punin már nem érdekelte, Baburin unalmas fráter volt, és odakünn még mindig hullott a végtelen eső. Az elhagyott kertben mintha megnövekedtek volna a láthatatlan lények, amelyek hosszadalmas esőzések alkalmával születnek a nedves bokrok alatt: olyan hangosan sóhajtoztak, fázósan mormogtak, mintha örök időre birtokukba vették volna a kertet. A tetőn a kalapácsok minden fáradalom nélkül dolgoztak, mintha tökéletesen megszerették volna foglalkozásukat. Csupán Puninból és Baburinból lett hamu, mintha a két kis öregemberke (hosszú, szürke szakállas egykoron) közel bátorkodott volna a kályhatűzhöz, a láng megragadta köpenyegük szárnyát, és elégette. A hamuvá lett alakocskákon még látszanak az összefont kezek… A hercegnő a szekrénybe helyezte a könyvet, és egy darabig az ablaknál állott, és régi, nedves háztetőket látott, mert történetesen Budán lakott.
Aztán gyors elhatározással felöltözött, és a kellemetlen, hűvös esőben megindult a kikoptatott kövű budai utcákon, ahol a szorgalmas esőszemek már minden egyes kődarabban külön kis fészket vájtak maguknak.204
A kis cukrászbolton sárga függönyök és a címerbetűk fakó aranylábairól esőszemek csurogtak alá. Odabévülről azonban a függőlámpás fénylett, és a hercegnő kissé szívdobogva nyitott be, mert már nagyon régen nem volt e helyen.
A finom porcelánfigura helyett, aki ilyenkor bársonysapkáját le szokta venni, idegen arc fogadta a hercegnőt. A régi cukrászkisasszony szőke volt, mint egy nyári vasárnap délután felvidéki városkában, midőn vaníliafagylaltot hozatnak uzsonnára a bányakapitányékhoz. És most a kisasszony barna volt, sűrű, fekete haja volt, a szemöldöke csaknem összeért, és a hosszú szempillák alatt oly veszedelmesen kancsalított a szeme, hogy az ember önkéntelenül öngyilkos gyalogsági kadétokra gondolt.
És már a bútorok sem voltak a régiek. A kávét többé nem altwien porcelánban szolgálta fel az alázatos szőke, és a kuglóf, a régi cukrászda híres kuglófja hová lett!… A hercegnő fázósan hallgatta, hogy odakünn a besötétedő utca felett még mindig susognak az esőszemek bánatos lakói, a régi asszonykönnyek, és a bécsi újságban sem talált többé ismerős névre, amint a főúri társaság legutolsó összejöveteléről olvasott.
Valóban nem lehet csodálkozni, hogy ily szomorúságok közepette a hercegnő oly bánatosan hajtotta le a fejét, mint egy ázott virág.
Az ajtó felnyílott, és belépett ő.
Most már polgári ruhát viselt (úgy látszik: nyugdíjazták azóta), termetesebb lett, és a bajusza is vastagabb, de a hercegnő nyomban megismerte őt.
Talán a szíve is megszűnt dobogni e percekben…
Ő nedves kabátját mormogva felakasztotta, a széket hangosan húzta, és mintha egy pillanatig minden azon csodálkozott volna, hogy kardcsörgés nem vegyül a szék robajába. Ó, nem. Őt már nyugdíjazták.
Aztán leült, futó pillantást vetett a sarokban ülő nőre, majd közömbösen felhajtotta a zöld színű pálinkát, és nagyot krákogva levette a falról a bécsi élclapot… Egy perc múlva már fel is derült a homloka valamely élc felett.
A szegény hercegnő ezt már nem bírhatta tovább. Istenem, mi minden történhetett azóta, hogy az eső esik odakünn? Gyorsan, szinte lábujjhegyen kiosont a cukrászboltból, könnyes szemmel sietett hazáig, és csupán egyszer állott meg, hátha mégis felismerte őt, akivel annyi boldog délutánt töltött együtt a kis cukrászboltban, és mulasztását pótolva, hosszú léptekkel utána siet?… De nem, sarkantyú nem pengett az esti homályba borult budai utcácskán.
Húsz év óta esett az eső.
(1913)205
