Klaránsz utazása
Klaránsz utazása
A kisasszony oly szép volt, mint egy régi, nemes acélmetszet, és leginkább solymászó hercegnőhöz hasonlított. Egyetlen fehér kócsagtoll emelkedett ki selyemsipkájából, és a ruhája zöld bársonyból volt, mint a lovagnőké. Tündöklő, barna szemei nemes, vén tölgyek alatt elvonuló erdei forrás fényességéhez hasonlítottak, és bevilágították a kis vidéki cukrászboltot. A kisasszony teát ivott – cukor nélkül, mint a férfias ladyk, akiknek saját teaültetvényük van a brit gyarmatokon. Mézet evett, és a vidéki cukrászbolt egyetlen likőrösüvegéből finom pálinkát ivott.
Az üvegen tintával rajt az évszám: 1812. Isten tudja, hogyan került e ritka likőr a kis cukrászboltba, amelyet a solymásznő kedvéért a fehér hajú tulajdonos áhítattal fölbontott.
Délelőtt volt, s a cukrászboltban csupán a nyugalmazott tiszt olvasta a Pester Lloyd-ot. A szürke katona korántsem köhögött annyit, mint egyébkor, a legyek felé sem csapkodott csendes káromkodással az újságjával, meghatottan ült helyén az ablaknál, s a piros arcú, fehér kezű tulajdonossal váltott néha alattomos pillantást, amint az a függöny mögött megjelent.
– Kicsoda a nagyszerű idegen dáma?! – kérdezték szemükkel egymástól a solferinói ördöngös fickó és Lionetti úr, akinél hetykébben senki sem tudta fejére illeszteni a bársonysapkát.
A hölgy szakértelemmel kavargatta a teát, tündöklő tekintetével zavarba hozta a tisztet, tulajdonost, tán még a bécsi élclapot is, amelynek címképén piros trikós hölgy állott zöld napernyő alatt, s ez volt éppen a vicc.
Rövid idő múlva egy barna, kockás kabát imbolygott el a cukrászbolt ablakai előtt. Olyanforma kabát volt az, amilyenben a pesti színházban a vándorszínészt ábrázolják. A kabát gallérja föl volt gyűrve, és miután alaposan megfigyelte a cukrászbolt belsejét, az aranybetűs160 ajtón betolongott, és a kötött sapkát félméternyire húzta, amíg megszabadította tőle fejét, borotvált, rezes arc, s a hang oly édeskés, mint egy vén papé.
– Gyermekem, a direktor mindjárt itt lesz a próbáról – mondta a színész, és letelepedett az asztalhoz.
A színész megérkezése nem kellemes csalódást keltett a cukrászboltban, ahol némelyek már szívesen elhitték, hogy a kócsagtollas, előkelő hölgy átutazó osztrák főhercegasszony. A P. Ll. bosszúsan megzörrent, Lionetti úr hirtelen a madárkalitkánál talált elfoglaltságot, pedig csak néhanapján nézett a búskomor rigóra.
– Mit próbáltok? – kérdezte érdeklődve a hölgy.
– Valami új operett ez. Nekem nincs szerepem benne. Angol ostobaság. Ha vendéged lehetek egy pohár anizettre…
– Kedves Mályvai, maguk elzüllenek a vidéken. Kóstolja meg inkább ezt az ópálinkát. Anizettet csak a bakahadnagyok isznak a kávéházban – mondá a dáma.
Mályvai vállat vont.
– Iszunk mi néha törkölypálinkát is. Majd meglátod, Klári.
– Klaránsz, gyermekem. Matskaházi Klaránsz a nevem – mond a hölgy hevesen. – Nos, hogy megy nálatok?
– Sehogy, gyöngyvirágom – felelt a színész, és hosszasan krákogott a pálinka után. – A dráma éppen senkinek sem kell, üres a bódé, ha szalondarabot játszunk.
– Majd megváltozik a helyzet, kisapám. Befőzöm ezt a vidéki várost. Be én.
A komikus torz mosollyal bólintgatott, mintha igen mulatságos dolgot hallana.
– Csak főzd be, gyermekem. A társulat úgyis koplal karácsony óta.
A színésznő letette a poharat, amelyben olyan pirosan csillogott a szesz, mintha régi pápák vére volna. Az üvegen egy óapátság címere látszott.
– Mehettem volna a Nemzetihez, tudod, de mit csináltam volna ott? A vén színésznők minden valamirevaló darabot elvesznek a fiataloktól – mondá elbeszélő hangon Klaránsz, és rubintgyűrűjére nézett. – Én játszani akarok, amíg szép és fiatal vagyok, nem pedig a kelléktárban heverni. Drámát, sok drámát. Gyönyörű hősnőket… Mikorára tűzte ki a direktor Fedórá-t, amelyben bemutatkozni óhajtok?
A vénecske színész nevetett:161
– Nem szoktak nálunk előre kitűzni. Egy-két nap alatt elkészülünk minden darabra. Még az operetteket is kéz alatt tanuljuk. Ám itt jön Somhegyi, drága direktorunk.
Egy kövér, hódbundás és dupla cipőtalpú férfiú nyomult a cukrászboltba. Gyémántgyűrű volt a kezén, és a nyitva hagyott bundán vastag aranylánc csillogott elő.
– Isten hozott, Klári. Szép gyűrűd van. Ej, haj, jó dolguk van a pesti színésznőknek. És mézet eszel? Bezzeg, mi nem eszünk mézet – mondta mély, zsíros hangon, mintha a nyelvével érezte volna a rubintgyűrűt és a sárga mézet.
Klaránsz fölemelkedett, és nyerges lábát megmutatta a ruha prémjei alatt. Majd sarkon fordult, hogy tetőtől talpig láthassa a színigazgató. A direktor – bólintott a fejével.
– Becses kis kutya vagy, drágám. A primadonnánk már öreg, örökös fejgörcseit és utálatos szeszélyeit megunta az egész város. Te vagy a jövő csillaga. Klaránsz, fogadd hódolatomat.
Így szólt Somhegyi, a művésznő reggelijét gavallérosan kifizette, a karja alá vette a szende kezét, és halk, turbékoló hangon megjegyezte:
– Nem muszáj ám minden reggel mézet enni.
Szállást mentek keresni. A kis girbegurba utcákon bibliai bőséggel feküdt a sár. Deszkákon kellett átugrálni, és egy mérges kutya Klaránsz szoknyájához kapott.
– Istenem, hol járunk? – kérdezte a pesti színésznő.
Az igazgató megveregette a művésznő fehér kesztyűs kezét.
– Itt mindenki lámpással jár besötétedés után. Ez már így szokás, gyermekem.
– Erre, erre – szólalt meg hátul a komikus. – Itt lakott Fehérvölgyi kisasszony, a művésznő elődje.
Egy kutyaszorítóba kormányozta a vén színész a menetet, és hasadt végű mogyorófa pálcájával megveregette a lakáshirdető cédulát. Az udvaron szénásszekér állott, és a farakás félig bedőlt havas oldalával.
– Itt van a szobácska, angyalom – szólt Somhegyi.
Az udvar végén kis szoba állott, virágcserép volt az ablakban. A padlón eldobott cukorkapapirosok, üres kucséberdoboz és törött parfümösüveg, amelyre Blaha Lujza arcképe volt ragasztva. A viperaszemű parasztasszony a megvetés hangján tárgyalt a színészekkel.
– Téns’asszony, mi a csendet szeretjük éjszaka – mondta fenyegető hangon.162
Klaránsz elkeseredve nézett körül a kis szobában, amelynek sötét almáriomában mintha szegény, megölt színésznők hullái hevernének.
– Csak valaki fölsikálná legalább a szobát! – sóhajtotta kétségbeesve.
– Majd a kisasszony. Ez itt így szokás! – felelt nyomatékosan a háziasszony. – Én is dolgozom reggeltől estig. Nem érek rá az ilyesmire.
– Istenem – mondta Klaránsz.
A komikus a vasúthoz ment a poggyászért. A direktor levetette bundáját, és megsimogatta a Klaránsz kezét.
– Gyermekem, legyen teljes bizalommal hozzám. Mely szerepben óhajt föllépni először?
– Fedórá-ban. Hisz megírtam.
Somhegyi legyintett.
– Az nem magának való. A társulat sem tudja. Mit szólna Eszmeráldához? Finom kis szerep. Ó, mi ismerjük jól a közönség ízlését. Bízza rám magát, kedvesem. Higgyél nekem, nagy művésznőt csinálok belőled. Csak bizalommal légy hozzám, gyermekem.
Kétszer-háromszor megcsókolta a színésznő kezét.
– Menjen a pokolba! – mondta Klaránsz szigorúan.
A direktornak sötétet villant a szeme.
– Te kis komisz! – mondta elkeseredve. – Most pedig fölsúrolhatod a szobát.
Klaránsz vidoran fölkacagott:
– Szívesebben, mint hogy a maga ostobaságait hallgassam.
Levetette a zöld bársonyköntöst, miután a direktor elvonult. A rubintgyűrűt a zálogházba küldte, miután megcsókolta. A kígyószemű parasztnő szívesen vette föl a nagykendőt, midőn a gyűrűt kezébe kapta.
Klaránsz vizet hozott a kútról, és letérdepelt a földre. Olykor sírt, máskor meg nevetett, amint a kis szobát fölsúrolta.
– Színészélet – mondta Matskaházi a komikusnak, amint az munka közben meglepte. – Mégis boldog vagyok, hogy színésznő vagyok.
A vén színész hamiskodva nevetett.
– Mindnyájan így beszéltek. Az első szerepet tudjátok legjobban. Jól játszol, gyermekem. És most gyere a szekérhez, mert a ládákat nem bírom egyedül cipelni.
(1913)163
