Régi regények
Régi regények
A napjai olyan csendesen múltak, mint az őszi eső, könyveket, többnyire érzelmes regényeket szeretett olvasni a tűz mellett, s midőn jött az alkonyat, a könyvet letette, s egy-két óráig az ablakon át a kertbe nézett, fákra, amelyeket már nem is látott, és bokrokra, amelyek mindig szeme előtt voltak, tehát elfelejtette őket; a távolban fehér kis filagória, ahová sohase ment… A köszmétebokrok között gróf Monte Cristo halovány, fürtös feje tünedezett fel, vagy a „Bolygó zsidó” ment batyujával… Esmeralda vezette kecskéjét, és Valjean ballagott piros gályarabbélyegével. Aztán gyorsan lámpát gyújtott, elfüggönyözte az ablakot, s megvetette a mindenek mindenét, a nagyszerű, jó, kényelmes ágyat. A könyvekkel – nagyszerű regényekkel – megrakott ládát az ágy közelébe igazította, s boldogan ágyába bújt, néha még egyszerű vacsoráját is elmulasztván. A lámpás ernyőjét megigazította, és halk, boldog sóhajtással kezébe vette a könyvet. Nézzük csak, mit művelt tovább Rocambole, miután feltámadott! – így élt Ligetiné, a honvéd özvegye.
Lehetséges, hogy egykor fiatal és szép volt, a régi fényképek között bizonyosan van egy kedves arc, amely szék hátára könyökölve vagy könyvet lapozgatva a fényképalbum sötétségében pihen: öt év óta, vagy tán már régebben is, elfelejtett tükörbe nézni, szenvedélyes regényolvasó lett. Az ura, a honvéd, elesett valahol a harcmezőn… A regények mindenért megvigasztalták. Ligetiné még gyászruhát sem öltött, hisz a házból sosem szokott kilépni. Csupán a Károly gömbölyű arcképére illesztett egy gyászfátyolt és egy nemzetiszínű kokárdát. Aztán olvasott reggeltől estig. Magyarországon akkoriban olvastak legtöbbet a nők.
A könyveket is mintha inkább az olvasásra nyomtatták volna, mint a maiakat. Nem volt azokon semmi dísz, felesleges cifraság. Legfeljebb egy rózsakoszorú, benne az író neve és a regény címe: „Hat kötetben.”164 Vagy: „Tizenkét kötetben.” Istenem: egy regény, amely tizenkét kötetből állott! Lehetett ennél nagyobb boldogság a világon?
A nagyszerű francia regények hőseiből és hősnőiből lassan egész kis világ támadt Ligetiné körül. Az ágyban – ahol tizenhat órát töltött el olvasással – egyik regényt a másik után olvasta. A három muskétások és a navarrai királynő lovagjai ott bolyongtak az ágy körül, mint szellemárnyak. A 113-as bérkocsi éjfélkor megállott a ház előtt, midőn a Miasszonyunk templomában tizenkettőt ütött az óra, s hideg szél süvöltött a sikátorban. Álarcosok, abbék, lovagok, hercegnők, orvgyilkosok és Lequoc úr, a rendőrkém, minden éjjel viziteltek az özvegynél. Olykor egy-egy pajkos Paul de Kock-füzet szinte megbánatta vele özvegységét, s Ligetiné tán nem is haragudott volna túlságosan, ha éjszaka előbúvik ágya alól Cherami, a párizsi kalandor.
Így repültek az évek, csupán a „háromszoknyás leányok” juttatták eszébe, hogy még fiatal nő. De ez is csak néhanapján volt. Többnyire egy-egy irtózatos, vadregényes férfiú kötötte le minden érdeklődését, aki sötét éjszaka bő köpenyegébe burkolózva jár az utcákon.
Egy napon hazajött a honvéd. Nem esett el a csatamezőn, mint a „Közlöny” jelentette. Bujdosott, külföldön járt. Terebélyes szakálla nőtt Ligeti úrnak. Egykori romantikus frizurája helyett kopaszság fénylett feje búbján, s a haját a füle mellett előre fésülte. Az asszony kiejtette a regényt a kezéből:
– Te élsz, Károly?
Károly megölelte, megcsókolta a feleségét.
– Most már itthon maradok. Vége a bujdosásnak. Megpihenek. Úgy látom, hogy semmi sem változott a ház körül.
– Semmi, Károly.
– Mily nehezen léptem be a kapun. Azt hittem, idegen férfit találok a helyemen. Mostanában gyakran előfordul az ilyesmi. Mondd, hűséges maradtál hozzám?
– Nem csalhattalak meg. Monte Cristo gróf vigyázott rám éjszaka.
Károly gyanakodva nézett körül.
– Hm – mormogta. – Nem ismerem azt az urat. Honvéd volt?
– Nem. Regényhős volt. Szeretném, ha megismerkednél vele. Ha beszélhetnék veled róla. Néha úgy kívánkozom, hogy beszélhessek valakivel az én kedves társaságomról, a nagyszerű, regényes férfiakról és nőkről. Majd bemutatlak neki. Jó lesz, Károly?165
Ligeti úr nem nagyon értette a dolgot. Bujdosásában csupán a császári kormány hirdetéseit olvasgatta.
– Mindenesetre egy tányér levest szeretnék, mielőtt bárkivel megismerkednék – mondta.
Az asszony már elszokott a főzéstől. Egymagában volt, nem főzött, hisz regényei miatt semmire sem ért rá. Károly segített neki aprófát vágni, s a tűzhelybe fújt, hogy hamuval telt meg a szakálla.
Az asszony leejtette a kanalat:
– Istenem, mit csinálsz, Károly? Igazi férfi nem tehet ilyent. Csak menj a kertbe, és sétálj várakozólag a bokrok között… Már abban is nagy hibát követtél el, hogy nem éjjel jöttél, mikor zúg a szél, és viharfelhők tornyosulnak a szemhatáron.
Ligeti úr elkomolyodott:
– Feleség, ne kívánd, hogy visszamenjek az országútra.
– Most már úgyis mindegy. Csak menj a kertbe, barátom, ha nem akarsz mindent elrontani. Becsületemre, nem olvastam sehol, hogy valaki ajtóstól rontson a házba, mint kegyed, sire.
Ligeti úr tehát a kertbe ment, és botjával az őszi bokrok elhervadt gallyacskáit csapkodta, mert unatkozott. Darab idő múltával az asszony kikukkantott a konyhából:
– Ember, mit művelsz? – kérdezte megrökönyödve.
– Semmit – felelt ijedten Károly.
– Ördögbe, sohase hallottam, hogy valaki a botjával csapkodjon, amikor őrületesen szenvedni kellene. Teszed le mindjárt azt a botot!
Károly ijedtében a bokrok közé dobta a sétapálcáját. Ligetiné megelégedetten bólintott a fejével.
– Szenyor, beléphet. A dezsöné az asztalon van. Entréz.
Károly valamit dörmögött széles, szürke szakállába.
A leves kissé kozmás volt, de a bujdosó jó étvággyal fogyasztotta. Esztendők óta sóvárogva várta a napot, amikor ismét családi tűzhelyénél veheti kezébe a kanalat.
Az asszony a karosszékben foglalt helyet, felvette a regényt, amelyet addig olvasott. Megnyálazta ujjával a lapot, hogy tovább fordítson, midőn észrevette, hogy Károly csámcsog evés közben.
– Mosziő – szólalt meg hirtelen. – Hallott ön valaha a Montmorencyekről?
– Kedves feleségem, ne bolondozz velem – mondá alázatosan Károly.
– Fájdalom, nem bolondozok. A bujdosásban teljesen elvadultál, kedvesem.166 Azt hiszem, nem fog ártani egy kis jó társaság. Jobb társaságot a mi vidékünkön nem találhatsz, mint amely könyveinkben szerepel. Néhány kötettel majd az ágyad mellé készítek, s színültig megtöltöm a lámpást olajjal.
Károlynak torkán akadt a falat. Becsületes ember, vitéz katona volt. De az olvasás sohasem volt kenyere. Csodálkozva nézett a feleségére, aki olyan egyenesen ült helyén, mint egy hercegnő. Mintha az összes illemszabályok, amelyeket a navarrai királynő könyveiből tanult, most ütköznének ki az egyszerű asszonyon. Az ujjhegyét nyújtotta csókra, és ócska selyemszoknyájában méltóságteljesen sétált végig a szobán.
– Esteledik. Végre ágyamba menekülhetek a szürke nappal elől.
A lámpást ismét meggyújtotta, s kényelmes ágyában sóhajtva elhelyezkedett.
– Feküdj le te is, Károly. Ágyban a legjobb olvasni. Istenem, hogy irigyellek téged. Te még nem ismered sem a 113-as számú bérkocsit, sem a Vérebet, amelyet én már mind elolvastam. Mily élvezeted lesz Rocambole-lal találkozhatni a következő kötetben, midőn már azt hitted, hogy meghalt a derék hős.
Károly lefeküdt, és a bujdosásban kifáradva, mélyen elaludt. Másnap azonban felesége egy szót sem szólt hozzá, csupán egyetlenegyszer, midőn új kötettel cserélte fel a régit.
– Mon cher, mi nem illünk egymáshoz. Ön hortyogásával elriasztja legkedvesebb regényhőseimet!
Károly bűnbánólag bólintott.
– Bocsáss meg, nagyon fáradt voltam. Éjjel majd veled olvasok, kedves feleségem.
S ismét eljött a várva várt est, midőn a lámpás hívogatóan, barátságosan ég ernyője alatt az éjjeliszekrényen, s a kis molyette könyvecskék mintha megelevenednének a ládában. Az ócska kötetekből szinte tündöklő fénnyel lépnek ki régi francia királyok, álruhás hercegek, álorcás lovagok, akiknek fekete köpenyege piros selyemmel van bélelve, grófnők, midinettek, márkizek és grizettek, gyilkosok, kalandorok, hősök …
Károly ágya felől egyszerre csak halk dörmögés hangzott a petróleumlámpa percegésében.
– Mi az, uram? – kérdezte Ligetiné.
– Henry kemény gyerek. Istenemre elszánt fickó – felelt Károly.
Az asszony a könyökére támaszkodott.167
– Miféle Henryről beszélsz?
Károly válasz helyett ujját a regény soraira nyomta, és hangosan olvasta:
– „A felfogadott orvgyilkos római háromszor sújtott hosszú tőrével Henry nyakába, Henry azonban mindannyiszor felfogta derék toledói acéljával a halálos csapást…”
Ligetiné alsó ajkára tette a két ujját, amint figyelmesen hallgatott:
– A 113-as bérkocsiban van – mondta diadalmasan, s nedves, felragyogó tekintetet vetett végre-valahára férjére.
(1913)168
