Krinolin
Krinolin
Abban az időben, mikor minden második fürdővendéget Gazsinak hívtak Balatonfüreden, és az „Esterházy”-ban sorshúzás útján döntötték el, ki fizeti a színészek vacsoráját, Kisfaludy Sándor táblabírós pózzal állott a teátrum előtt, talpig bronzban, és a nádasokban az éj madarai versenyt énekeltek a csónakázó szerelmesekkel, a tó vad volt és hínáros, mint a nők, a holdat nagyon megbecsülték, hogy éjszaka világított, és az elmúlt század elején beállított ágyak gyakorta leroskadtak a messzi vidékekről érkező magyarok alatt, ez idő tájt: egy alkonyaton, midőn az ismerős három vadlúd már bejelentette a közelgő estvét a füredi partokon, csöndes szárnyalással jőve Tátika felől, és Bizay úr hangos káromkodása a sétatérre hallatszott, amint estére a borbély beretválta, lakott Füreden egy Garamváry nevű földbirtokos, családja és személyzete, Zólyom vármegyéből, mint az akkori fürdői tudósításokban olvasható. Garamváry úr olyan komoly ember volt, hogy naphosszant a savanyúkút árkádjai mellett üldögélt, és azt számolta, hogy a vízmerítő lányok hány pohár savanyúvizet mérnek ki a forrásból. Olykor a pálcájával a homokba írt számjegyeket, és akkor sem mozdult meg otthonról hozott karosszékéből, ha a tavon sikoltoztak a fuldoklók. Megelégedett, nyugodt, csöndes férfiú volt, megfelelő terjedelmes testalkattal, tokával, régi pecsétgyűrűvel kezén, és csupán a csizma le- és felhúzásától rettegett, mert ötven esztendő óta mindig szűkre szabta a lábbelijét a zólyomi csizmadia. Az elmúlt század derekán Magyarország némely részeiben még elég sűrűn előfordultak a Garamváry úrhoz hasonlatos férfiak. Mintha a török hódoltság óta élnének egyhuzomban, mióta tulajdonképpen béke volt az országban, eltekintve néhány lázongó erdélyi nemes és nyugtalan deák rendzavarásától. Háromszáz esztendeig üldögéltek megszokott karosszékükben, gyönyörű pipákat szívtak életmeghosszabbítás céljából, a melegek jöttével Savanyúkútra utaztak, hol kedvező időjárással fél esztendeig eltűnődtek azon, hogy milyen bolond256 ember az, aki bemegy a Balatonba, holott a tó nem mindenütt sekély.
Csupán a három vadlúd megérkezése szerzett némi izgalmat a savanyúvizes kút vendégénél. A ludak továbbrepültek a kenesei homokpartok felé, de Garamváry úr mind sűrűbben emelgette fejét a régi fogadó nyitott ablaka felé, ahonnan a híres Bizay dörmögése hallatszott. Bizay, a „nemzet bárója”, felébredt – mindig estefelé ébredt –, és talán most határozza el magában, hol áll a fáraóbank vagy a ferbliéjszaka. Az asszonyok miatt sűrűn meg kellett változtatni az éjjeli kártyázás színhelyét, akadt egy-két kardos asszony, aki éjszaka, szobalányától kísérve, betört a kártyázók közé, és férjét követelte, holott az már kiugrott a fogadói ablakon.
A borbély végzett Bizayval, és a „nemzet bárója” hollófekete bajusszal és üstökkel jelent meg a zsalugáterek mögött. A hálóinge mocskos volt a hajfestéktől, de kövér ujján ragyogott a gyémántgyűrű. A tenyerét a szájához emelte.
– „Esterházy”! Numero hét! – szólott fojtott hangon a savanyúvizes kút felé, és Garamváry úr erre nyugodtan bólintott.
Garamváry Estella ez időben így szólott az édesanyjához:
– Apus megint kártyázni fog egész éjszaka.
Garamváryné szívbajos asszonyság volt. A családjában mindenki szívbaj következtében halt meg. Mindig kesztyű volt tehát a kezén, a fülében gyapot, meleg kendő a vállán, és a belső cselédeit mezítláb járatta, hogy zajt ne okozzanak. Leginkább a teliholdat szerette nézni éjszaka, midőn csendes volt a Balaton, és ijedten, kétségbeesve vonult vissza ablakából, ha korhelyek ráhúzatták Patikáriussal a divatos nótákat. Csupán beteg szívének élt, nem mert nevetni, nem merészelt sóhajtani, mintegy álomba merülve nézte az óramutatót az ingaórán, és hálát adott, ha az óramutató ismét áthaladt a XII-esen, és új óra kezdődött.
– Mi közöd hozzá? – felelt igen halkan és meglehetős hosszú idő múlva, mintha a szívét előkészítené arra, hogy felesleges beszédet fog mondani.
Estella vállat vont.
Három szobájuk volt a régi fogadóban, amelyen a zöld zsalugátereket mindig csodálkozva rázta meg az éjszakai szél, hogy helyükön vannak. A fehérre meszelt falak nedvesek voltak, és az ágyak, bútorok úgy sírtak, mintha kegyelemért könyörögnének, már elegendő volt a hosszú szolgálatból. Az öreg cselédasszony meztelen lábával olyan félénken257 járt a meggörbült pádimentumon, mintha tarlón járna. Az öregúr huszárja sarkantyút viselt ugyan csizmáján, de gyaluforgácsot dugott a taréj mellé.
Estella kinyitotta a zsalugátert, és a platánok zöld levelei ismerős sóhajtással csillantak meg a napáldozatban. Könnyű balatoni szellő suhant a szobába, és megcirógatta Estella ruhafodrait.
A kisasszony elmerengve állott az ablaknál, majd halk sóhajtással fordult hátra:
– Anyám, itt van ő.
A szívbajos asszonyság meglehetős erőfeszítést tett, hogy fel ne ugorjon karosszékéből. Majd megadással hátrahajtotta a fejét.
– Edmund? – kérdezte alig hallható hangon. – Surray Edmund?
Estella boldogtalan mélabúval – amint a színpadon a szerencsétlen szerelmeseket játsszák – féloldalt fordult, és a két kezét összekulcsolta a fején.
– Megérkezett, ahogyan ígérte. Egy igazi férfi mindig megtartja a szavát.
A szívbajos asszonyság sóhajtott. Estella a félig vak falitükörbe vetett egy pillantást, mintha állását óhajtaná megfigyelni. A platánok alatt egy vándorszínész külsejű, hegedűhúrszínű, bozontos hajú és elkeseredett magatartású férfiú ballagott át. Kockás köpönyege volt, igen, amilyent manapság, hölgyeim, a bohózatokban szokás viszontlátni, egykor ellenben divatos és romantikus ruházat volt, a szárnyakat könnyedén felkapta a szél és meglobogtatta. Lord Byron állott ily köpönyegben a hajó orrán, mely messze elvivé Angliából.
A szívbajos asszonyság horgolt cipőiben az ablakhoz suhant, mint egy betegnek sóhajtása.
– Edmund – mondta elég hangosan a zsalugáter mögött.
A színészies férfiú megállott, időjárás és nyomorúság, ital és festék eltakarta ugyan igazi arcvonásait, de mégis kedvező és kíváncsi mosoly ült a keskeny ajakra.
– Asszonyom, nagyasszonyom – mormogta szívére szorított kézzel. Karbonárikalapját lekapta fejéről – kár, hogy szélcsend volt a téren –, kékes ajka megremegett, mint a régi színészek ábrázolták a mély felindultságot.
Estella most az ablakhoz lépett.
– Ön itt, Surray? – kérdezte csodálkozó hangon.
– Hol lehetnék egyebütt? – felelt a színész. – A hold a nap nyomán258 jár, aranyruhás felhő délre száll, a fecske afrikai partokra utazik, én Füredre jöttem a társulat és nagyságodék után.
Estella megindultan hallgatta az olvadékony szavakat. Harmincéves volt, és lelke telve volt álmokkal, amelyek holdassá tették éjszakáit. Azazhogy harminchárom éves volt, és kis falujában, a nyírségi nádak között a szomszédok csupán pohárköszöntőt és kutyaugatást tudtak…
– Emlékszik, tavasszal a füredi nyárról álmodoztunk, Surray? – kérdezte, mintha nem bízott volna a színész emlékezetében.
– A lugasban! – kiáltott fel Surray, akinek most eszébe jutott minden. Holdas esték, pompás vacsorák, régi hazugságok. – Fájdalom, barátomat, Petőfit még mindig hiába keresem – tette hozzá fájdalmas hangon, és szinte könnybe borult szemmel nézett a messzi tóra.
– Hiába! – ismételte a szívbajos asszonyság.
– Már két hete vagyunk itt! – szólt szemrehányólag Estella.
– Nem jöhettem elébb. Barátom nyomait kerestem, drága csillagsugár – felelt gyorsan a színész. – Magányos vándora vagyok én az emlékezetnek, a múltnak, a barátságnak. Sohasem nyughatom meg addig, amíg őt fel nem lelem. Surray és Petőfi! E két névnek egymás mellett kell csillogni.
– Szegény Edmund! – mondta Garamváryné őszinte megindultsággal.
– A csillagok sorsa, amelyek a földre hullanak egymásért – mormogta Estella.
A színész megvakarta az orrát, láthatólag elgondolkozott, aztán egy sárga cédulát vett elő a köpönyege zsebéből.
– Egy páholy a mai előadásra, ha meg nem vetik. Gringoire-t játszunk a teátrumban. Gyönyörű darab. Csupa érzelem.
Estella átvette a jegyet.
– Elmegyünk, mama.
– Négy pengő forint az ára – mormogta a színész, és a falevelek közé bámult.
A szívbajos asszonyság az alsószoknyája zsebében megtapogatta kulcsait. Aztán a szekrényhez csoszogott.
Surray elszánt, kerekre nyitott szemmel nézett Estella arcába.
– Szeretsz még, tavi rózsa? – kérdezte.
– Szeretlek – felelt Garamváry Estella alig hallhatólag. – Elszököm a társulat után, ha innen elmentek. Ugye, magaddal viszel?
– Hogyne! – bólintott Surray, és a négy pengő forintot kalapja bélésében elhelyezte.
(1913)259
