Cilinder
Cilinder
A holddal sok baj volt ez időben Füreden, mikor Bizay úr, a „nemzet bárója” parancsolt az „Esterházy”-ban, a teátrumban, és a sánta lámpagyújtogatót estére leitatta, ha eszébe jutott, hogy sötétség legyen a tó partján és a sétatéren. Vajon lesz-e holdvilág estére? – gondolták sokan Füreden. A holdra szükség volt, hogy vacsora idejére megjöjjön a kenesei partok felől; és őszidőben, e gyönyörű szeptemberben, midőn már a kártyásokat is erőfeszítéssel tartotta vissza a furfangos Bizay, csupán a szerelmesek maradtak jószívvel a régi fürdőhelyen, a cigányokat fórsponttal vitték haza téli otthonukba, és az „Esterházy” kéményébe belecsapott a villám; igen helyes volt, ha a holdvilág kidugta vérvörös fejét a nádasok felett, mintha a „párizsi toronyőr”-ben fonálon húzogatnák felfelé. A színészek még Füreden tanyáztak, néha összefogdostak egy előadásra való közönséget, de többnyire a holdat lesték ők is. Mert, mint mindig, most sem tudtak elutazni az állomásról. (Mintha a régi színészek élete nem állott volna egyébből, mint az egyetlen körülményből: vajon tovább tudnak-e utazni. Azért szavaltak, szerettek, megvénültek, meghaltak, hogy egyik állomásról a másikra pályázhassanak. Az angol ezért írta Lear-t és Coriolan-t.)
Vajon lesik-e manapság is a holdat a füredi partokon szeptemberi este, amely oly lágy és gyöngéden borús, mint a bánatos szerelem és a könnyek között váltott szerelmi csók. Reggelenként mindenféle sárga leveleket, hervatag moszatokat hozott valahonnan a tó, a hárs lehullott levele és a medveszemhez hasonlatos vadgesztenye talán a tihanyi öreg papok üzenete volt, amint éjszaka a tóra bocsátották üzenetüket: menjetek Füredre, és mondjátok meg Garamváry Estellának meg a többieknek, hogy már vége van a nyárnak.
A hold feltűnése a mozdulatlan tavon e kései szeptemberi napokban mintha a legkomolyabb dámákat is gondolkozásra csábította volna. Vége a nyárnak, itt az ősz, és szerelem nélkül iramlott el az élet. Pedig260 nem érdemes másképpen élni, mint szeretni! Surray Edmund, a színtársulat hőse, aki még nemrégiben is a legmulatságosabb figura volt e platánok alatt, midőn délceg dunántúli mágnásifjak és komor alföldi urak hurcolták Patikáriust éjszakánként ablakról ablakra, és még a szívbajos öreg asszonyságoknak is jutott egy andalgóból (hisz a szívbajt szerelemtől szokás kapni), a nyomorúságtól és italtól régi nagybőgővé barnult színész, aki füstös külseje miatt a nyári bálokon szégyenkezve húzódott meg a sarokban, a fal mellett, mintha csak a fogasra akasztott százgallérosoknak és viklereknek vonná a maga egyhangú nótáját, szeptember vége felé meghívást kapott, hogy részt vegyen a csónakázásban (holdas estén), midőn a partról az álmatlan öregurak és szundikáló régi asszonyságok merengő fejbólintással hallgatják Császár Fruzsina énekét, mintha tündér énekelne a tó közepén. Surray valóban elfoglalta helyét a tágas csónakban, és senki sem dobta a vízbe, midőn recsegő hangján – amelyet a hármas halom minden fajtájú szőlővesszeje gyantázott – a maga dévaj nótáit is elfújta a drága Fruzsinka dalai után.
Fruzsina! Egykor, talán még manapság is néha: komoly hangsúllyal ejtették ki ezt a nevet, nem úgy, mint a bohózatokban.
A régi füredi krónikákban, jégszürke szakállú urak emlékezetében, kályha mellett üldögélő asszonyságok kötőtűinek csörgésében bizonyára felzeng néha a Fruzsina hangja, mint az üvegharangé, amelyet estenden meglóbál a szél egy régi kert mélyében. Pestről jött, vagy talán – Bécsből? És csak németül és franciául tudott. Magyarul szégyellt megszólalni. A legszebb ruhái voltak, kalapja mint egy költemény, és kis francia cipője nyomán sokáig elgondolkoztak a fiatal és érett urak: sorsom, életem, halálom. Hosszú pillájú, fekete szemét többnyire lehunyva tartotta, és talán éppen ezért volt tekintetének varázsa kimondhatatlan. (Holott ez időben Veres Pálné nőneveldéjében arra tanították a fiatal hölgyeket, hogy szemüket mindig kerekre nyissák, rossz divat volt, manapság már csak távoli falucskákban hódítanak így a nők.) Csábítás, fájdalom, szomorúság és öröm egyszerre tündöklött fel a nagyon fekete szemekben. Ha finom, párizsiasan gyöngéd kacérsággal feléd fordította fejét, olykor gyermekesen mosolygó vagy szomorkodó arcát, és szívből jövő odaadás muzsikált hangjában, midőn savanyúvizet kért a kúton, kis kezén a gyémánt fehér tava megvillant, vagy finom lába fodrai között szemérmetes rejtőzködéssel mutatta meg a valcerlépést elnehezedett fiatalembereknek, akikkel estére táncolni óhajtott: bár a nyírségi homokdombok között, ősi zizegésű nyírfák alatt születtél, és idáig261 csupán atyádról reád származott, az első foglalásból való földedben és anyádék kúriájában (hol a bölcsőben hallgattad a síkság felett futó szelet és a tél dörmögését) bizakodtál a jó Istenen kívül, Nyugatra szerettél volna utazni, a Szajna mentén illatszert venni, Londonban frakkot varratni – vagy Keletre hajózni, és Indiából gyűrűt hozni, hogy Fruzsina tetszését megnyerhessed. Egzotikusan sűrű, fekete haja – mint a déli tengereken a csillagtalan éjszaka – nyakán könnyedén göndörödött, és Bizay úr mindig letette az ablakdeszkára az előkészített kártyacsomagot, ha a sétatéren végigment.
Ő volt az idegenszerűség, ismeretlen nagyvárosok esti lámpásainak fénye, amely a messziségből a felhőkre rajzolódik, Strauss zenekarának csengő muzsikája a Práterben, egy utazás a Rajnán, midőn Heine verseit hangosan olvassák nászutasok a fedélzeten, és a távolban megjelenik a kölni dóm, tavaszi lófuttatás Angliában, páholyában ül az indiai császár, és a ladyk falusi birtokaikról mind megérkeztek, egy éj Sevillában, a mély tüzű pillantású szenyórák és a szerenádok városában: – ez volt Fruzsina, akiről Füreden egykor annyit sem tudott senki, hogy asszony, avagy leány. Csupán Livin, az egykori lengyel menekült, jelenleg a társulat színlaposztója állította, hogy Fruzsinka a bécsi rendőrség kéme, aki a búsongó magyarok terveit kilesi – ám Livin száműzetése óta többnyire részeg volt.
Az öreg és fiatal urak ezen a nyáron kezdtek ismét pantallót hordani Füreden, sutba vetvén a magyar ruhát. Hosszúra szabott pikémellények és meggymag gombos, kék frakkok tünedeztek fel a sétatéren. A gavallérok többet sétálgattak a tóparton – a csábító szirén után –, mint kártyáztak az „Esterházy”-ban. A „nemzet bárója” csodálkozásában megfeledkezett a hajfestékről, és egy napon zöld fürtökkel jelent meg.
Szeptemberben pedig, midőn már megritkult a fürdővendégek koszorúja, csupán a szerelmesek és nagyon öreg emberek maradoztak még itt egy-két enyhe őszi napocskára, Surray Edmund, aki mindenben szerette megelőzni korát, egy délben cilinderkalapot vett a fejére…
Hol szerezte a cilindert?
Sohasem tudta meg senki. A hősszínész végleg ledobta a magyar ruhát, és télire visszatérvén a Nemzeti Színházhoz, nem is látta őt többé senki fokossal a Váci utcában.
Fruzsina karonfogva sétált végig Surrayval a sétatéren, és Garamváry Estella füredi uralkodásának ezzel örökre vége volt. A nagyasszonyos, gyöngyös, főkötős, vikleres, harmincéves kisasszony, aki Füredet nemzeti262 irányba nevelte egy évtizedig, a gavallérokat zrínyiben, és komoly kazinczyban az öregurakat kedvelte udvarában, az ablaka alatt csupán Lavotta-dalokat engedélyezett elhúzatni éjszaka, és a Jókai-villa előtt mindig gyöngéden megérintette a kerítést, mint régi templomban az ereklyét, könnyesen, zokogva vonult vissza.
Surray színész nem emelte meg cilinderét előtte, mert talán még nem tudta, hogyan kellett hódítóan köszönni, az öreg Kisfaludy táblabíró úr (a Sándor rokona) strupflit varratott a nadrágjára.
Egy este Veszprémből elhozatták a gavallérok a cigánybandát, és az angol himnuszt játszatták egész éjszaka Fruzsina ablaka alatt, miután a cigányok más idegen nótát nem tudtak.
így verték meg a magyarokat egykor régen Füreden.
(1913)263
