Navarrai Margit
Navarrai Margit
Eszkamilló keresztülszökött egy régi bazárudvaron, ahol valamikor ázsiai kereskedők árulták szőnyegeiket, s még most is nárdus- és ámbra-illat volt a levegőben, s az ablakon sűrű rács – gyorsan egy hegynek kanyarodó, szűk utcácskába fordult, ahol egykor zsidók, később szajhák laktak, és donna Izaura ezzel nyomot veszített, Eszkamilló egyelőre megmenekült a biztos haláltól. Izaura mantillája alatt ártatlan maradt a kis toledói tőr, amely reggel azzal a szándékkal foglalta el helyét, hogy Eszkamilló vérében megfürdik a különböző hűtlenségekért.
Később Eszkamilló visszalopózott a bazárhoz, s messziről követte a sírós, búsongó magatartással lépegető donna Izaurát. S akkor lélegzett fel nyugodtan a hűtelen férfiú, amidőn Izaura végre a régi házhoz ért, s anélkül tért otthonába, hogy bármely szembejövő férfi karjába vetette volna magát, mint ezt gyakran ígérte, midőn Eszkamilló elszökdösött tőle.
Szent Sebestyén tornyában delet harangoztak, Fülöp király galambjai és vércséi leszállottak az ereszekről és tornyokról, hogy déli étkezésüket a nagy király hagyományából elfogyasszák, Eszkamilló is éhséget érzett selyemmellénye alatt (a drága donna Izaura reggel óta üldözte veszedelmes szándékával Madrid utcáin), tétovázva állongott egy fedett híd bejárata előtt, és éhsége ellen azzal védekezett, hogy a jövő-menő nők keresztnevét próbálta eltalálni.
Halkan, suttogva, áhítatosan mondott ki női neveket, s igen boldog volt, ha egyik-másik szenyóra egy pillantással méltányolta buzgóságát.
A szenyórák azonban mind átalmentek a fedett hídon, amelynek kapujában egy fekete szakállas szent őrködött. Madridban ebédeltek, Eszkamilló néhány erőteljes káromkodást mondott el a folyó felett, mintha gyakorolná magát egy megvívandó párviadal előtt, s gyors léptekkel visszatért a hegynek kanyarodó utcácskába, hol hajdanában a zsidók dugdosták el kincseiket a pókhálós, rejtett pincékbe, manapság pedig az aranyból csupán annak füstje maradott meg a nők papucsainak sarkán.190
Eszkamillónak négy kedvese volt állandóan – törvényes feleségét is beleszámítván –, s köztük Navarrai Margit mindig díszes és ünnepélyes helyet foglalt el. Navarrai Margit udvarhölgyei igen nevezetes és tekintélyes rangot viseltek abban a városrészben, ahol öreg, vak zenészek és fiatal cigányok vonják a szerenádot az éj beálltával, vállalkozó lovagok járnak az ablakok alatt, vagy eltévedt vidéki nemesek, akik a postakocsival jöttek Szevillából, és kalandot keresve, a kanyargós, régi utcácskába vetődtek, mielőtt hímzett erszényüket keblükbe rejtették volna.
A navarrai nő hölgyei hordták a legjobb cipőt, a legjobb ruhát, s mindennap jó szagú fürdőben hempergették meg gömbölyű tagjaikat. A hold átpislantott a hegyes háztetők felett, és gyakran csillantak meg a kardok és kések a mély utcácskában, midőn is a nők eleinte sikoltoztak, később nevetve érdeklődtek, míg Navarrai Margit harsány, parancsoló hangon lekiáltott az ablakból:
– Eltakarodjatok innen, hencegő taknyosok. Már nem szeretem a párolgó embervért látni az utca kövezetén.
Eszkamilló tíz év óta imádta (a négy nő között) a navarrait, s útját most ismét hozzá irányította, mint annyi másszor, midőn St. Hermandad vagy Ámor akadályokat gördített élete nyugodt folyása elé.
A királynő már tíz év óta csupán a parancsnokolásnak élt, szerelmi bűvitalt többé nem főzött, és a kártyavetőktől is csupán halálának napját óhajtotta megtudni, nem pedig kedvesének gondolatát. Ő parancsolt a hegynek kanyargó, régi utcácskában az aranysarkú táncosnőknek, a buján éneklő andalúziai lányoknak és fátyolukat libegtető mór nőknek. Éppen ebédet főzött, és a bográcsot csaknem Eszkamilló fejéhez vágta.
– Te gazember – mondta –, még a szemem elé mersz kerülni?
Eszkamilló ijedtében elfelejtett káromkodni, amely dolog mindig imponált a navarrai nőnek.
– Mi bajod? Megbolondultál? – kérdezte gyönge hangon (hisz odalenn az utcán tán donna Izaura tőre várja!).
– Meggyilkollak – felelt Margit. – Nem tehetek mást veled. Szégyent hoztál a fejemre. Három napja sírok miattad. Megtudtam, hogy a csúf Imolát, akinek olyan haja van, mint a póknak a szőre, s akit három év előtt a félelmetes rendőrség fogházában én láttam el étellel s itallal és ruhaneművel, éjjel szerenáddal kerested fel, s később az erkélyen át szobájába léptél… Megöllek, mert ezt a szégyent nem tudom elviselni… Az egész városrész Imoláról s rólad beszél! Éjjelente szomszédnőim csodálkozva kérdik: még mindig életben van Eszkamilló?191
A selyemnadrágos tanuló, aki éppen most menekült meg a féltékeny Izaura tőre elől, elbúsulva húzta homlokába fövegét.
– Esküszöm, hogy egy szó sem igaz – mondta meglehetős bizonytalan hangon.
– Csend legyen – felelt Navarrai Margit. – Ezen már nem lehet változtatni. Meghalsz. Talán tőrtől, talán huroktól. Vagy a mérget jobban szereted? Azonban látom, még nem ebédeltél, egyél előbb. Fajdkakasból főztem levest, és a pireneusi havasok ormán termett gombát töltöttem meg fiatal galamb begyével.
Eszkamilló elbúsulva foglalt helyet az asztalnál. A vén cigányasszonynak mégiscsak igaza lesz, aki Őrült Fülöp hídján gyermekkorában kimondotta a jóslatot, hogy a nők szeretni fogják, s szerelemből egyszer megölik. Szép, szomorú anyja sikoltása most fülébe cseng, és sajnálja, hogy a füvek, titkos növények nem tudták elvenni arcának szépségét. Ó, Don Sebastian, miért is engedted fiadat a madridi főiskolába, neveltél volna belőle inkább hegyi pásztort, aki kecskéi és egyedülvaló felesége között osztja meg életét és szívét… És csupán a régi szokások alapján, de minden erő nélkül mormogta Eszkamilló a leves megkóstolásánál:
– A majorannát, rózsaszál, természetesen kifelejtetted a levesből.
A navarrai nő tegnap vagy tegnapelőtt igen alázatos és szégyenlős lett volna e leleplezésre, most csupán egy hosszú tőrt vett elő a fiókos szekrényből. A tőr fején a Madonna őrködött jáspisból faragottan.
– Jól tudom, hogy hol van a szíved, Eszkamilló – mondta igen nyugodtan Navarrai Margit –, hisz eleget hallgattam, mikor nyoszolyámban aludtál, és szerettél, mert fiatal voltam… A penge ebéd után biztosan megteszi a magáét! Mert ha legalább egy fiatal és szép nővel csaltál volna meg?! De egy vén nővel való megszégyenítésemet nem viselhetem el.
Eszkamilló lehunyta a szemét. Helyes. Úgyis mindig az volt a nézete, hogy mindegy, mikor hal meg az ember. Tehát meghal, ma, délután, miután a nagy király vércséi és galambjai elfoglalják helyüket a magas tornyokon és ereszeken. Csupán ennyit bátorkodott megjegyezni:
– Margit, te büszke lehetnél rám – ha igaz volna az a dolog. Ha már olyan vén és csúf nőket is szeretni tudok, mint amilyen Imola barátnőd, mennyire szerethetnek azok a nők, akik fiatalok és szépek, mint kegyed, királynő.
A navarrai egy pillanatra elgondolkozott.
Eszkamilló felhasználta e szünetet.
– Szent hölgy! A nagyatyám, aki Szent Fülöp seregében volt kapitány,192 gyermekkoromban gyakran mondogatta, hogy egy igazi férfi bátran szeretheti a dédöreganyját is. Úgy látszik, hogy én igazi férfi vagyok. Hisz a hatvanesztendős Imolával gyanúsítanak. Büszke lehetne kedvesére, nagy királynő.
– Hm – felelt Navarrai Margit. – Gazember vagy, meggyőztél. A kockád hatot mutatott.
A csillogó tőrt visszatette a fiókba.
– De ha egyszer… egy fiatallal… egy széppel… egy ronggyal megcsalnál! Akkor az isten legyen irgalmas neked!
(1913)193
