Nagybotos Viola
Nagybotos Viola
Ernő, mert így hívták, mint a beteges kisfiúkat, akiknek tizenöt esztendős korukban is hosszú hajuk és széles gallérjuk van, s barátjukat szájba csókolják – húszesztendős korában vette föl ezt a nevet, amely név alatt körülbelül kétezer nőnek bemutatkozott országunkban, és télen a hóba rajzolta vagy a zúzmarás ablaküvegbe karcolta, szerelmes levelek alá kanyarította, amely leveleket költők műveiből állította össze, és a kis szobaleánynak éppolyan grandezzával vallotta meg, mint a gazdag öreg asszonyságnak – mintha már nevével együtt szerelmet is vallott volna.
Nagybotos Viola Ernő egykor a Jézus-társaságbeli atyáknak volt a kedvence a szatmári rendházban, és Tamás superior komolyan gondolkozott azon, hogy a nagy tehetségű ifjút idővel Jézus szolgái közé sorozza: vasárnaponként Ernő mindig sokkal több szentképecskét kapott ajándékba, mint növendéktársai, valamint későbben is Ernő a nőktől, az élettől, sőt az időjárástól is bővebb élvezeteket igényelt, mint bárki. Házasságszédelgés, majd szerzetesi öltözet viselete miatt üldözték; ékszerészektől ékköveket, uzsorásoktól pénzt és szép feleségű polgároktól barátságot csalt; talán hosszabb ideig tartózkodott egykor Vácott, mint amennyi időre egy közönséges látogatás szokott terjedni a csendes püspöki városban; vasúti kocsik alatt utazott egyik országból a másikba; a francia kártyát mesterien keverte, de a díjért a repülő galambot is lelőtte; egyszer önvédelemből megölt valakit a szász erdőkben, és ha többet ivott a kelleténél, ismeretlen embereknek elmesélte a gyilkosság részleteit; a vonakodó nők – a nők néha azért ellenkeznek, mert az ellenkezéssel önmagukat gyönyörködtetik – fenyegetésül meghallgathatták három felvidéki nő szörnyű halálát, akiket Ernő visszautasítás miatt a folyóba dobott, habár az effajta történetkét a tisztes családapák és öreg kanonokok is föl szokták használni a nők körüli széptevésnél; a nagyanyjáról azt mesélte, hogy Paskievics orosz generálisnak volt a szeretője 49-ben, míg anyját Skóciába, egy zordon vadászkastélyba szöktette a fiatal tiszt úr, Viktória194 királynő rokona (kár, hogy a két öregasszonykát többen ismerték a veszprémi templom hátsó soraiból); atyja: az esztergomi herceg volt, aki mint a klasszikus versek fordítója hírneves volt az irodalomban, és születésének igazolására Ernő gyönyörűen szavalt az eredeti Dantéból strófákat; az úrhölgyekkel úgy bánt, mint az éjjeli táncosnőkkel, a megismerkedéskor harisnyakötőjüket kívánta látni, míg az éjjel szerencsétlen teremtéseivel, szájukkal éneklő, lelkükkel síró dámáival, strucctollas kalapos és olykor túrót ebédelő hölgyeivel úgy bánt, mintha valamennyien ama liliomos házból származnának, amelyből eredni körülbelül a legelőkelőbb dolog, még a királyoknál is, és talán ennek köszönhette számtalan sikerét Ernőnk a kivágott lakkcipők és zárt nadrágok világában, midőn az éjjel kis színpadjain emeletnyi magasságba emelkednek a szoknyafodrok; csupán az ápolónőket tisztelte, akik téli hajnalon a Rókus kápolnájában imádkoznak, a sarkon még tűnődő várakozással állonganak az éj elszomorodott leányai, és odafent, a kórház magasságában, egy világos ablak mögött talán éppen akkor állítja a spanyolfalat egy ágy elé a nővér, aki ezért a mindennapi szentmiséről elmaradt.
És ha az időjárás késő őszre fordult, Ernő a budai erdők szállongó sárga levelei között olyan lágy léptekkel sétálgatott, mint egy romantikus költő.
Meg-megállott, szinte könnybe borult szemmel nézte a hervadó tájat, szíve mélyéből sóhajtott, és esze ágában sem volt megszólongatni a randevúra váró hölgyeket.
Egyszer éppen hónapokig ostromolt álnevű levelekben egy úriasszonykát, akiről a háziorvos a bizalmába férkőzött Ernőnek elárulta a nagyfokú hisztériát. Ernő megleste őnagyságát a hangversenyterem előtt. Igen, olyan volt a dáma, amilyennek elképzelte. Fekete, nyúlánk, sovány. Az arca a vastag púder alatt is kissé sárgás, és sűrű, fekete haja oly erős, mint a lembergi gettó hölgyeié. És az egyik szeme alig észrevehetőleg kisebb, mint a másik, és emiatt mintha kissé kancsalítottak volna a szemek, mint egy Tolsztoj-regényhősnőé. Midőn fogatából kiszállott: csodálatosan szép cipő, finom harisnya, elragadó metszésű láb mutatkozott, amire Ernőnek egy régi jelmezbál jutott eszébe, midőn az úrnők uszályukat karjukra vetették, és a mazurka hangjainál Ernő egész éjszaka csak a táncos női lábakat nézte. És a ruhatárban lelopott egy cipőt a legszebb női lábról, és sokáig tartogatta az ágyában. Piros köpeny, fehér hattyúprém és tündöklő ékszer egészítette ki az úrnő megjelenését. A kapun a sárga színlapok Csajkovszkij zenéjét hirdették, és Ernőnek abban az időben195 csupán annyi pénz volt a zsebében, amelyen egy levéljegyet vásárolhatott. Azon éjszakán levelet írt az úrnőnek mint külföldi régiségkereskedő, aki fővárosunkban időzve, a hangversenyteremben megigéztetett. Ince pápa koronájából való Szűz Anya szobrocskáját és a nagy pápa híres gyűrűjét kínálná az úrnőnek, ha még egyszer láthatja. A levélre, mint Ernő számította, válasz nem jött. Flóra gazdag és erényes úrnő volt. Ernő azonban nemhiába tanulta meg a levélírást egy nagyon művelt, öreg úrinőtől, akivel fiatal korában évekig levelezett, és csupán azért nem vette feleségül a hölgyet, mert a Johannita rendnek volt lovagja – a régiségkereskedő üzleti hangú levele után mint francia herceg jelentkezett. Titokzatosan, aranyporzójú lila tintával és egy előkelő fogadó levélpapirosán írt Ernő, és nemsokára ezután, midőn a Flóra háza előtt elsétált az Andrássy úton, megelégedéssel tapasztalta, hogy a polgáriasan fehér csipkefüggönyöket sárga selyemfüggönyökkel cseréltette ki az úrnő. Mert hisz Ernő megírta, hogy sárga rózsát látott a Flóra hajában ekkor és ekkor. A fogadói portás azonban üres tenyérrel jelezte, hogy a herceg címére levél nem érkezett. Ernő ekkor mint költő lépett föl. Levelében ecsetelte a szenvedéseket, amelyeket a hölgy hideg vonakodása okoz neki, természetesen Dantéból citált, mert a hasonló származású férfiaknak nem lehet más költője, a fehér violát nevezte meg virágjának, és néhány nap múlva az Andrássy úti ablakban három cserép fehér viola lett látható. Minden más férfiú fölrohant volna e kedves jeladás után az úrnő otthonába, hogy letérdepeljen a drágaság előtt, Ernőt azonban óvatossá tették régi szenvedései. Többnyire éjjel sétált csupán az ablakok alatt, és kipuhatolta, hogy a gyönge világosságot az úrnő ágya mellett álló villamoslámpa terjeszti. „Lehet, hogy az én leveleimet olvasgatja!” – gondolta magában Ernő, és a szíve erősen dobogott.
Néhány hét múlva azután eltökélte magát a döntő lépésre. Levelet írt, amelyben megírta magáról mindazt, amit a fejezet elején közöltünk Ernőről. Sőt nem felejtette el megemlíteni, hogy egyszer Pozsonyban, egy régi templomban föltörte az oltáriszekrényt… Ha így is szereti, ha ezek után is ismerni óhajtja Flóra, legyen ekkor és ekkor a Hűvösvölgyben, bizonyos padon foglaljon helyet, ott most nagyon szép az ősz.
Ernő elsétált az erdei úton, mintha csak véletlenül került volna e tájra, és botjával a leveleket piszkálta. A fák alatt, a csendes délutánban egy szürke ruhás, lefátyolozott arcú, kis tollas kalapkájú előkelő hölgy üldögélt, és az ernyőjével vonalakat rajzolt a földre. Flóra volt. Ernő azonban a táj egy gyönyörű részletét figyelte éppen, az aranysárga erdős dombot, és ügyet sem vetett a várakozó hölgyre.
(1913)196
