Pesti farsang
Pesti farsang
Júlia anya a Belvárosban lakott, a Váci utcában, Zoltán tehát Debrecenből megjőve, barátaival, Völgyivel és Patakival estefelé a Váci utcának vette útját, hogy az édesanyját megkeresse.
Zoltán akkoriban Debrecenben színészkedett. De farsang lett, nagyszerű bálakról lehetett olvasni az újságokban, és Zoltán, bár nem volt táncos ember, vágyat érzett, hogy a debreceni disznótorok, szemérmetes cívislányok és az anyáskodó, kerek polgárasszonyok után körülnézzen a pesti szálákban, ahol selyemben, bársonyban táncol az úrinép, és a lányoknak bűvös, észvesztő fényesség látszik a szemükben. Az asszonyok szerelemre vágyók és szenvedélyesek, mint Stuart Mária.
Bige Sámuelné, a debreceni asszony, aki vendégszerető házában gyakorta megtraktálta Zoltánt és színészpajtásait töltött káposztával és hurkával (bár Zoltán a kerekded asszonyka nyakát, amely rózsaszínű volt, mint a kismalac bőre, többre becsülte a töltött káposztánál), szívesen marasztalta Zoltánt Debrecenben:
– Nézze, fiam, mit keres maga Pesten? Csak alkalmatlanságára lészen a mamájának. Ha itt marad, nem bánom, ha megfogja a lábomat. De csak akkor, ha itt marad.
Nemrégiben még Zoltán mindenét odaadta volna, ha a derék Bigéné lábát megfoghatja, de az asszony csak a nagy bajuszú és széles vállú férjét szerette. Talán maradt is volna a gömbölyű lábakért – karját és mellét már előbb megtapogathatta –, de Völgyi és Pataki színészek, akiket botrányos részegség miatt szélnek bocsátott az igazgató, Pestre készültek szerződés után, s nem hagyták Zoltánt a lábak varázsának.
– Pesten vannak csak igazán szép kövér asszonyok. És milyen szívesek, nyájasak! Nem darabonként adják oda magukat, hanem egyszerre. A te neveddel, a te fiatal arcoddal és költői hírességeddel megbolondítod a pesti bálakon az asszonyokat – mondta Völgyi és Pataki.
Bigéné gömbölyű lábát tehát soha többé nem fogta meg Zoltán. Kolozsvár69 felől délben megjött Biasini úr gyorskocsija, és ők hárman Pestre pályáztak.
Zoltán csak a Józsefvárosban volt ismerős, ahol nagyapja házában gyerekeskedett, a Váci utca, a girbegurba Belváros mindig olyanformán tűnt fel előtte, mint szűk, ravasz kis utcácskáknak a labirintusa. Egyszer a nagyapjával kalapot mentek venni – régen. Az öregember dacosan fogta kis unokája kezét, és konokul ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja Kuhina kalaposmester üzletét, mert tíz év előtt már vett egyszer kalapot Kuhinánál.
– Hacsak el nem költözött – mondta habozva kétórai keresgélés után. Haragosan és bizonytalankodva tértek vissza a Belvárosból, és Zoltán csak egy hét múlva jutott kalaphoz.
– A teremtésit – mondta a nagyapa –, ott ácsorogtunk a minap is a műhely előtt. Csakhogy a műhely az első emeleten van. Ki hallott már kalaposról, aki az emeletre vigye a kalapjait!
És mérgesen a Zoltán fejébe nyomta a kerek, pántlikás kis kalapot, amilyent akkoriban a pesti gyerekek hordtak.
…De ott volt a mindentudó és élelmes Völgyi, aki Zoltán restelkedése dacára sűrűn szólongatta meg az embereket, akikkel a havas, sötétedő utcákon találkoztak:
– Nem tudná megmondani, kérem, merre van a Váci utca?
A pesti emberek korántsem voltak olyan barátságosak, mint a debreceniek. A lerongyolódott külsejű, komédiásforma fiatalembernek ímmel-ámmal felelgettek; egy frakkos polgár kaffogva kiáltotta: „nix ungris”; egy vikleres öreg asszonyság megrettenve lapult a falhoz a Völgyi megszólítására, és siránkozva kérdezte, hogy vajon hol van ilyenkor a policáj?
– Ha tudnák, hogy ki vagy – dörmögte Pataki színész a Zoltán fülébe –, bezzeg majd leesne az álluk.
– Hagyjad, Völgyi! – kiáltotta Zoltán, midőn a színész utánairamodott a menekülő öreg asszonyságnak, és magából kikelve ordította:
– A Váci utcát keresem, boszorkány, nem a policájt!
Az est már leszállott Pest városára, csendesen havazni kezdett a girbegurba utcák felett, és a kis boltokból haloványan szűrődött kifelé a lámpások fénye a hóesésbe. És a hóban, sötétben tovabandukoló három debreceni színész most már valóban nem látszott barátságos figurának. Meghökkenve, nyakukat gallérukba húzva siettek el mellettük kocsmáikba igyekvő polgárok, egy pápaszemes, ferde vállú kesztyűs gyorsan70 megfordította a kulcsot az üvegajtó zárában, midőn a három fiatalembert boltja előtt látta ácsorogni; egy aranygombos sétapálcát viselő úriember hevesen intett botjával a közelgő Völgyi felé.
– Még este is koldul! – mordult rá, mielőtt a színész kinyithatta volna a száját.
Pataki és Völgyi hangosan felkacagtak, és csúfondáros szavakat kiáltottak a menekülő lépésű kövér úr után, de Zoltánnak forró vérhullám borította el a homlokát.
– Bár inkább Debrecenben maradtam volna – sóhajtotta.
– Eh, mit – kiáltott föl Völgyi –, Pest már az édesapád idejében is komisz német fészek volt. Sohase voltak hálásak, hogy megcsinálta nekik a márciust. Hé, bácsi, ne szaladjon!
És elkapta egy csizmadia formájú ember százgalléros köpenyegét a Csigához címzett kocsma előtt.
– Horvát tanárékat keressük. Valahol a Váci utcában laknak. Nem vezetne el a házhoz?
A polgár egy percig ingadozott.
– A fia van itt a tanárnénak, a Zoltán, Debrecenből – folytatta a színész.
– No, jöjjenek – mondta végre a polgár nagy elhatározással. – A fia kedvéért megteszem.
Megindult sebesen a vastag hóban, és a százgallérost meg-megrázta útközben, hogy a szakadó hó lehulljon róla. Völgyi, mintha szökéstől tartana, a polgár nyomában bandukolt, míg Pataki és Zoltán kissé hátrább maradtak. Egy kétemeletes régi ház előtt végre megállott a polgár:
– Itt lakik, az első stokkon. Ott, a sárga függönyök mögött. Hát mármost melyik a fia a tanárné tekintetes asszonynak?
Völgyi Zoltánra mutatott.
A polgár kerek kalapja alól tetőtől talpig végigmérte Zoltánt.
– Hasonlít valamicskét az anyjához – dörmögte, és gyorsan elsietett, mintha valami veszedelemtől tartana.
Zoltán a sárga függönyökre függesztette a tekintetét, amelyek mögött barátságos lámpafény látszott. Egy-két cserép virág minden ablakban, és kívül az ablakokon a lámpafénytől megvilágított hóprém. Völgyi a Zoltán vállára tette a kezét.
– No, menj fel, tisztelt barátunk, és üres kézzel ne jöjj vissza. Majd elmegyünk estére az „Arany Sas”-ba, ahová a színészek és írók járnak,71 Berkes vonja a muzsikát, de pénz nélkül nem mozoghatunk Pesten, mint például Debrecenben. Mi majd megvárunk itt az utcán. Csak bátran, Zoltán.
A két színész meghúzódott a kapu alatt, Zoltán pedig bizonytalankodva bandukolt felfelé a girbegurba kőlépcsőkön. Egy ajtón találomra meghúzta a csengő karikáját. Éles csengetés, amely után hevesen felnyílott az ajtó, és egy vén cseléd arca jelent meg.
– Hol az ördögbe maradt eddig avval a cipővel? – kiáltott rá a fiatalemberre.
Zoltán hátralépett:
– A tekintetes asszonyt keresem.
– No lám – méltatlankodott a vén cseléd –, én szamár, még azt hittem, hogy a suszter hozta el a cipőket. Egy óra múlva kezdődik a bál, és a cipő még nincs itthon. Magának pedig nem lehet a tekintetes asszonnyal most beszélni, öltözik a bálra.
– Én a fia vagyok, Zoltán, Debrecenből jöttem – felelt nem minden indulatosság nélkül a fiatalember.
Az ajtó becsapódott, és pár perc múlott el, amíg újra felnyílott.
– Tessék bejönni – mondta száraz, kedvetlen hangon a vén cseléd.
Zoltán belépett az előszobába, aztán egy másik szobába, amely rózsaszínű gyertyáktól volt fényes. Egy nagy tükör állott a szoba közepén, a sárga függönyök az ablakon itt rózsaszínben játszottak, hajkenőcs és rozmaring szaga szálldosott a szoba levegőjében, oldalvást mályvaszínű krinolinban, aranypaszományos, zöld derékban és lecsüngő hajfonatokkal állott Júlia. Fehér harisnya volt a lábán, és a kezén sárga kesztyű. Az arca nagyon fehér, mozdulatlan és ellenséges volt.
A két fekete szeme, amely e percben már úgy révedezett, mintha ivott volna, holott csak a beléje csöppentett izgatószer tette mámorossá, bizonytalanul szegeződött Zoltánra.
– Hát te mit keresel Pesten? – kérdezte kemény, kopogó hangon.
Zoltán az anyja felé lépett, de nyomban megállott, amint a hangját meghallotta.
– No, köszönöm szépen, hát így fogadják az embert Pesten? Köszönöm, hogy beeresztettél a lakásodba, de más mondanivalóm most már nincs is. Isten áldjon.
Megfordult az ajtó felé, de az anyja utánakiáltott.
– Hóbortos gyerek. Azt akarod, hogy bepanaszoljalak a nagyapádnál? Tudod, hogy az öregúr kemény legény, vele nem lehet tréfálni.72
Zoltán legyintett.
– Eh, mik vagytok ti nekem? Idegenek vagytok már mind, mióta az apám meghalt. Nem becsültök meg sem engem, sem az apám nevét. Pedig költő vagyok én is. Nevem majd együtt emlegetik az apám nevével.
– Ostoba! – felelt haragosan Júlia anya. – Mégiscsak szólani kell a nagyapádnak, hogy verje ki belőled ezeket a hóbortokat. Mondd, miért jöttél?
– Kíváncsi voltam a báli ruhádra – felelt Zoltán. – Látom, hogy a sütővas és a szabónő még mindig szívesen látott vendég házadnál. Ráncok sincsenek arcodon, ügyesebben kendőzöd magad a színésznőknél.
Júlia anyának szenvedélyesen villant meg a szeme, de hirtelen leküzdte felindulását.
A fiához lépett, és kesztyűs kezével megsimogatta annak beteg, szomorú arcát.
– Megint rossz társaságba kerültél? – mondta gyöngéd hangon. – Nem is tudom, miért hanyagol el annyira a nagyapád. Hisz még gyermek vagy. Nem volna szabad magadra hagynia. Az öregúrnak is folyton a vagyonszerzésen jár az esze. Reggeltől estig koptatja a lábát, nem kíméli az egészségét, hogy öt forinttal gyarapíthassa a vagyonát. Mialatt az én egyetlen fiam, az én drága Zoltánom elhagyatva kóborol, és rossz dolgokat tanul vidéki komédiásoktól, akik a világ legutolsó emberei.
– Az apám is színész volt – szólt közbe a fiú.
– Az apád! – sóhajtott Júlia. – Talán neki is jobb lett volna, ha nem színész. Többet dolgozhatott volna, és nem bántja meg vala özvegyi emlékeimet a különböző színésznékhez írott versekkel. Nem mondom senkinek, de gyakran fáj, midőn összegyűjtött költeményeit forgatom, hogy együtt szerepelek mindenféle Kornéliákkal és másokkal. Nem, Zoltán fiam, a színészet nem az a pálya, amely a csillagok felé visz. De itt van a cipőm, amelyet este óta hiába várok.
A vén cseléd e percben két pici topánkával lépett a szobába. Az asszony gyönyörködve vette a kezébe a csinos holmikat, jobbról-balról megforgatta, és örömében szinte megfeledkezni látszott fia jelenlétéről: az abroncsszoknyát térden felül felhajtotta, miközben nekifogott a cipő felhúzásának. Finom idomú lábszára volt, amelyet egymásra vetett. A hosszú, fehér harisnya a pompás formákat korántsem rejtegette. És ilyenformán történhetett, hogy egyszerre megérezte a fia tekintetét.73
– Fordulj el, Zoltán – mondta hirtelen. – Nem illik anyádat nézni, mikor öltözik.
– De mikor olyan szép anyám van – felelt a fiú, és anyjához lépve csókot nyomott annak kezére, szagos hajára és meztelen nyakára.
– Elrontod a frizurámat – kiáltotta nevetve Júlia. – Te bolond gyermek, te. Nagyon megsértettél az imént.
– Bocsáss meg, te vagy a világon a legszebb édesanya. Ilyen szép nő tán egész Pesten nincsen.
A cipő fel volt húzva, és Júlia most már a tükör elé állott, hogy haját megsimogassa.
– Azt gondolod, hogy még mindig szép vagyok? – kérdezte negédesen.
– Gyönyörű vagy.
Egy rózsafa dobozból még egyszer előkerültek a szépítő szerszámok. Kefék, fésűk, amelyeknek jó szaguk volt. Egy kis velencei tükör, amely rózsaszínűnek mutatta az arcot, sokáig szerepelt Júlia anya kezében.
– Itt van a fiáker – szólt be a vén cseléd.
– Itt elalhatsz ma éjjel, Zoltán, amíg holnap helyet csinálok neked a nagyatyád házánál. Férjemmel a bálból úgyis csak reggel felé jövünk haza. Itt van a kamara kulcsa. Egyél-igyál, aztán pihenj le a kanapéra.
Hattyúprémes bundát kerített a vállára, és a tükörbe belenézett:
– Nos, rendben van minden?
– Gyönyörű vagy. Te leszel a legszebb a bálban – felelte Zoltán.
– Csókolj meg. Ha engedelmes, jó fiú leszel, jövő héten eljöhetsz velem egy nagyon szép bálba.
Anya és a fiú hosszú, forró csókot váltottak.
– Milyen jó szagú a szád – mondta a fiú.
– A tied is – felelte Júlia. – És most jól viseld magad nálunk, mert egyedül maradsz a házban. A cselédem elkísér és megvár a Redout előcsarnokában, mert az úridámáknál most ez divat Pesten. Fel ne gyújtsd a házat.
Júlia anya aztán kisietett az ajtón. A hintó kerekei tompán dübörögtek a Váci utca mély havában. Zoltán a görbe grádicson a kapuhoz sietett.
Odalent az utcán, mint két behavazott kőszent, álldogált a két komédiás.
– Nos? – kérdezte Völgyi. – Mennyit adott?
– Semmit. De gyertek fel. Van vacsora.74
– Semmit? – ismételte elkeseredve Pataki. – És hintón megy a bálba. Mások gyalog mennek.
– De van vacsora – felelt Zoltán.
Völgyi élcelődve bökte meg Pataki hátát:
– Te is avval álmodol, mivel a cigány gyereke. Most már volna vacsora, de neked pénz kéne. Az Isten se tudna kielégíteni.
Pataki, tragikus színész lévén, búskomoran mormogta:
– Az éj hosszú, a vacsora pedig nem örök.
Zoltán bevezette az üresen maradott lakásba két színészpajtását. Völgyi, mint élelmes ember, nyomban megbecsülte a lakásberendezés értékét, míg Pataki karos gyertyatartókkal ődöngött egyik szobából a másikba.
– Az apád képét nem látom sehol, Zoltán, pedig volna itt elegendő kép.
– Milyen puha ágyak! – vette át a szót Völgyi. – Mi sohasem aludtunk ilyenben.
– De még a könyvek között sem találom az ő költeményeit – folytatta Pataki.
– Hiába, jó dolog gazdag embernek lenni. Nézzétek ezt a pompás karosszéket. Nem bánom, akármi történik, én ebben a székben költöm el a vacsorámat.
így szólt Völgyi, és nyomban az asztalhoz tolta a karosszéket.
Az asztalt ezalatt Zoltán megrakta a kamarában talált holmikkal.
Borospalackok, sonkák, füstölt húsok, befőttek és hideg szárnyasok kerültek az asztalra.
– Bezzeg a mostohaapád nem éhezik – mormogta sötéten Pataki.
– Láttam az előszobában két pár csizmát – csemcsegett Völgyi. – Hát az olyan csizma… olyan csizma, amilyenben Debrecenben Hajdú Nagy Péter, a milliomos jár.
Hatalmasan ettek, és hatalmasan ittak.
Völgyi észrevette a rózsaszínű dobozt, benne a szépítő szerszámokat. Nyomban kiszedegette a jó szagú fésűket.
– Ne bántsd, az anyámé – mondta Zoltán.
Völgyi csodálkozó arccal fordult Patakihoz, mintha valami rendkívüli dolgot hallana:
– Az anyjáé? Hallottad? Talán azt akarod mondani, Zoltán, hogy Horvát tanárné asszonyé ez a finom csecsebecse… Hm, az asszonyság nem sajnálja magától a festéket. Van belőle elegendő.75
– Kérlek, tedd a helyére – ismételte Zoltán, és elpirult.
Völgyi a jóllakott ember kedélyességével nevetett:
– Jól van. Hiszen szeretem én is Júliát, bizony isten szeretem, csak olyankor haragszom reá, amikor köhögni hallak egész éjszaka a debreceni a kis szobánkban, Zoltán. Olyankor azt gondolom, hogy küldhetne neked egy meleg kabátot. Különben mindig nagyon szeretem a tekintetes asszonyt.
Zoltán lehangoltan, búskomoran hallgatta a színészt. Felállott, és a rózsaszínű dobozt haragosan a szekrény mélyére vetette.
– Inkább egyen, aki még éhes, igyon, aki még szomjas – kiáltotta borús hangon. – Elég baj az nekem, hogy olyan árva vagyok. Se apám, se anyám, senkim. No, igyatok fiúk.
Itt vagyunk mi, a barátaid – felelt Völgyi. – A jó barát mindent pótol, igaz, Pataki?
A poharak összekoccantak.
Pataki aki már többet ivott a kelleténél, bozontos fejét lehorgasztotta, és szeméből vad tekinteteket lövellt szerteszéjjel.
– Ezernyolcszázötvenben – horkant fel, és az asztalra csapott – a Zoltán anyja Kolozsvárott a Biasini fogadóban lakott. Állítólag a férje nyomait kereste, de az öreg Mályvai súgó mást mond. Egészen mást. A jurátusokkal, valamint az osztrák katonatisztekkel udvaroltatott magának. Egész éjjel jártak-keltek az ablak alatt meg a folyosón az udvarlók, a gavallérok. Hát ez nem volt szép dolog tőle. Mert még csak alig egy esztendeje veszítette el férjét.
Völgyi a homlokába sodorta a fürteit.
– Asszonyhűség – röpke álom. Hiszen már a forradalomban is, miközben Zoltán apja a harcmezőn járt, azt mondják, Pesten mulatozott… Nagy költők sorsa, csupa tragédia. A csillag az égen jár, de a nőből sose lehet csillag, hogy párja nyomában járhasson. Az csak a gyarló földön marad.
– Igyunk, fiúk, hagyjuk a múltat – kiáltott fel Pataki. – Zoltán barátunk kedve úgyis zord már, mint a süvöltő északi szél. Daloljunk inkább egyet.
De senki sem dalolt, hanem némán, komoran ittak tovább. Még néhány butélia akadt a kamrában, azt gyorsan elfogyasztották. Már indulóban voltak, midőn Völgyi egy kulacs pálinkát fedezett fel egy polcon.
– Ezt bizony nem hagyjuk itt a tanárnak, elég neki a szép asszony – dadogta alig forgó nyelvvel.76
Visszamentek a szobába, és értelmetlenül, zagyván kiabálva megitták a pálinkát.
– Hol a tanár ágya? Hadd köpjek bele – kiáltott fel Pataki.
Az ötlet tetszett, Pataki ráköpött a felvetett ágyra, aztán lefeküdt sáfos csizmájával a selyempaplanra.
– Juliskám – kiáltotta. – Hol vagy, Juliskám?
Völgyi mámorosan röhögött, és nyomban a másik ágyba ugrott… Sipogó hangon felelt:
– Itt vagyok, drága uracskám. Gyere, csókolj meg!
Hancúroztak, ugrándoztak az ágyakban. Pataki egyszerre lehajtotta a fejét a párnára:
– Jaj, állj meg szoba, állj meg világ…
Lehunyta a szemét, és mélyen elaludt.
Völgyi szintén elnyújtózott:
– Egy negyedórácskát én is pihenek – dörmögte mintegy önmagának, és belebújt a puha ágyba.
Zoltán ott támolygott körülöttük, a lábuknál fogva ráncigálta őket.
– Keljetek fel, mert kikaptok a tanártól.
De azok úgy feküdtek, mint a halottak.
– Istenem, mi lesz most? – kérdezte Zoltán a falaktól. Aztán töprengve, mámorosan járt fel s alá. A bútorokba belebotlott, a székeket megrugdosta.
Az ágy mellett a földön észrevette az anyjának levetett ingét. Felvette, és az arcához szorította.
– Édesanyám, édes, szép asszonyanyám – rebegte.
Elfújta az utolsó gyertyát, és a kanapéra lefeküdt, miután az anyja ingét a feje alá tette.
(1912)77
