Frufru
Frufru
A kóborlási vágy néha elűz Pestről. Azelőtt meg sem állottam a gránicig, manapság elegendő, ha Budáig megyek. A villamoskocsin lehunyom a szemem, és szeretném elhitetni magammal, hogy lóvasúton utazom a Krisztinába, a lovacskák vígan poroszkálnak, és mindjárt megszólal a kocsis tülökje – mint hajdanán, mikor Budán szebb volt még minden, mint Pesten.
Ismerek egy régi cukrászdát Budán. Sohase járok cukrászdába, csak ebbe a budai cukrászdába. Mikor ide belépek, visszatér hozzám az első ifjúság. Diák vagyok ismét a fölvidéki városkában, boglyas hajam van, és a biliárdgolyók zörgése a nagyvilági, tündöklő és pompázatos életet jelképezi. A falon egy bécsi képes újságon merész tekintetű nők láthatók színes ruhában vagy trikóban, cigaretta füstölög a szájukban, és a legutolsó divat szerint öltözvék. – Igen, ez az élet, a nagyvilág, ami után a fölvidéki városka kisdiákja vágyakozik. Néha, midőn veszedelem nincs a látóhatáron, titkon egy papírszivarkát füstöl el az ember a frufrus cukrászkisasszony elbűvölése céljából. A kékes füstkarikák álmodozva szálldosnának a magasba, de mégis tanácsosabb ezen bűnjeleket az újságlap legyezésével idejekorán eloszlatni. A sétatéren Vasvári tanár úr szürke kalapja bukkan föl, és az égő cigaretta villámgyorsan tűnik el a zsebben. A hátulsó ajtón szabad az út a Flórián utca felé.
Tehát Budán, azon régi kis cukrászdában még nagyon divatos dolog a krémes béles és a frufru. Talán már nincsenek is másfelé frufrus hölgyek, csak itt, ebben a kis budai boltocskában. Mintha valamely titkos jelvény volna a frufru az itten megforduló nők között, fiatalja, öregje homlokába hulló hajdíszt visel. Egy régi arcképalbumban lapozgatok vidéki ház szalonasztalán, amikor a kis cukrászdában körülnézek. Nini, ezeket a nőket én már mind láttam valamikor a nagynéném szalonjában, alattuk a helybeli fotográfus neve. A fotográfus régen meghalt, de képei megelevenedtek itt, a kis budai cukrászboltban. Frufru! Csak jól körül kell néznem,78 bizonyára megtalálom itt első ideálomat, a szomszéd nevelőkisasszonyt is.
Lássuk csak.
Most lép be az ajtón, és az öreg cukrász bácsi barátságosan köszönti bársonysapkájával. (Az öreg cukrász bácsival is találkoztam már valahol. Regényben vagy az életben? Mosolygott, és olaszul köszönt, habár olaszul már rég elfelejtett.) De már itt van az első ideálom, és illendőség, lovagiasság és minden férfierény azt diktálja, hogy neki szenteljem csapongó gondolataimat.
Pepita gallérka van rajta, amelynek piros a hajtókája, és bár gyakori vendég az ódon cukrászdában, olyan félénken lép be, mint egy őz. A tekintete, borongós, ijedt és nedves tekintete (mint azoké a fiatal hölgyeké, akik még nemigen ismerik az életet, és tőle félnek) gyorsan fut végig a kis bolt vendégein. Mintha csak azt mondaná a szemével, hogy ő valóban nem oka annak, hogy a nyugalmazott ezredesnek az ablak mellett ma ismét rosszabb kedve van, mint bármikor. És nem tehet az őszi délután bánatos ködéről sem, amely köd ide, a máskor vidám boltocskába is beférkőzött. Azt mondja a tekintete, hogy csak egy ici-pici kis helyet kér a tejszínes kávéjához, mert most egy üres órája van. Ötkor már úgyis a Krisztinában kell lennie, és francialeckét adnia. Uraim, hölgyeim, kérem, ne haragudjanak.
Ez a bejövetel. Sokáig nemigen meri fölvetni a tekintetét, amíg az asztalkánál elhelyezkedik, a könyveit rakosgatja, meg a táskáját, csipkezsebkendővel megtörli az arcát, aztán megint csak a táskát babrálja a mellette levő széken, végre az öreg olasz közeleg a kávéval és a kuglóffal. Jó alkalom ez arra, hogy egy lopott és gyors pillantást vessen maga körül, vajon igazán nem bántott-e meg valakit magaviseletével.
Nem. Az ezredes csak az utca fölött lógó ködfelhőket nézi véres elkeseredéssel, az anya és leánya divatlapot mustrálnak, a pápaszemes ember mohón olvassa az esti lapot, míg én úgy üldögélek, mintha csupán azért járnék e helyre, hogy az öreg olasz bevételét ellenőrizzem, és máshoz semmi közöm. A kuglóf lágyan omlik a csésze felett, és a kanál nesztelenül merít a kávéból. A keskeny szájacska picinykét fölnyílik… Csönd van. Öreg szívem körül, mint halk szellőcske, lágyan borong el a gondolat, hogy ő is, az első, akit szerettem, így evett kávét a szomszéd bérlőnél, és az ujjai éppen ilyen tiszták, de mégis vörösesek voltak, mert éjjel szerette maga kimosni némely fehérneműjét. Vajon mikor kerül a sor a barna frufrura?79
Nemsokára, hiszen midőn az ember egy csöndes kis budai cukrászboltba jár már mulatni, akkor a kívánságai nem sokáig váratnak magukra. A feketerigó is akkor fütyöl a kalitkában, amikor véletlenül arra gondolok, hogy miért nem fütyöl ez a hallgatag madár.
Amint a kávézásnak vége, és a kuglóf morzsái szinte észrevétlenül tűnnek el a tálcáról és az asztalról, csakhamar kezdetét veszi a munkálkodás. A kis nő most már megszokottabb e helyen, és bátrabban néz körül a kis boltban. A tekintetét nem kapja le rögvest a gyilkos ezredes köcsögkalapjáról, amely szokás szerint előtte fekszik az asztalon. Megfigyeli az anyát és lányát, amint sóhajtozva és boldogtalanul lapozzák elölről hátra és hátulról előre a divatvilágot. (A bécsi élclap, a merész tekintetű trikós hölgyekkel, most mozdulatlanul függ helyén, ahhoz csak az ezredes mer hozzányúlni, de most neki sincs kedve a rossz idő miatt.) A pápaszemes ember életre-halálra olvassa az esti lapot, és a tetszetős részeknél helyeslően bólint fejével, ami szintén nem kerüli el a kis nő figyelmét. Most tehát elő a táskával, amely ártatlanul hevert eddig a széken.
A sárga bőrtáska olyan nesztelenül kerül az asztalra, mintha egy madár röpült volna oda. Alig hallhatóan csattan a zárja, és a táska oldala leválik. Ott bizonyosan tükör van, mert a kis ismeretlen nő még egyszer körülnéz, aztán hosszadalmas, meleg tekintetet vet a táska oldalára. A jobb kezét alig észrevehetőleg fölemeli, és fürge, gyors ujjacskái már ott tapogatnak a frufru szálai között. Szép nagy, de csak gyöngén fodorított frufruja van a kis nőnek. Kissé hátrahajlik, majd előredől és a frufru igazodik, simul az ujjai között… Az ujjára csavarint egy hajtincset, meg elbocsátja.
És e műveletben annyira elmerül, hogy észre sem veszi, hogy a gyilkos fölállott helyéről, és a bécsi élclapot nagy zörgéssel veszi le a szögről. De most köhint egyet az ezredes.
És a sárga bőrtáska villámgyorsan összecsukódik.
A kis nő ijedt őzszemével meglepetten körülnéz. Az órára pillant, és összerendül. Mindjárt öt óra. Kis pepita gallérját sietve összekapcsolja nyakán, már fölállott, odakünn fizet, és vékonyka, szomorú alakja a következő percben az utca túlsó oldalán látható, amint fürge, gyors léptekkel siet a kötelesség után. A habos kávé, a tükör és a frufru: az élet gyönyörűséges örömei mind ott maradtak a mályvaszínű kis cukrászdában.
(1912)80
