Rózsakertiné boldog estéje
Rózsakertiné boldog estéje
Ez a történet még abból az időből való, amikor vasút nem járt a Nyíren. Kállóban, az „Arany Túzok”-nál tartott stációt a Biasini-féle gyorskocsi, és a kocsislegény, egy hetyke, szőke legényke azzal dicsekedett, hogy kassai születésű; mint ha manapság Londonban születik valaki. Azért bocsátom előre e kis ismertetést, hogy ne fáradozzanak tovább, akik a régimódi történeteket nem szeretik, midőn a postakürtnek még hangja volt, a komor utazókat kíváncsi asszonyszemek várták a városok ablakainál, és a fogadósné tiszta kötényt vett maga elébe, mikor a nehéz alkotmány bedöcögött a fogadó udvarába. Anton, a bérszolga tükörfényesre subickolta a csizmáját, és mindig befűtöttek egy-két szobát. Ah, Rózsakertinének hívták a fogadósnét!
Az idő már télre hajlott, Ábris bácsi, a vak koldus szokás szerint megfagyott az országúton, farkasok kirágták csizmaszárából a lábát, vajon tavasszal megint eljön-e az öreg – vagy minden esztendőben új vak koldus botorkál Kálló felé a nyárfás, jegenyés országúton, és túl a Csárdatavon, ahol egy zordon, elhagyott mezei lak sötétlik a tájon, mintha néhány embert meggyilkoltak volna ott valaha, a koldusok, vándorlólegények átalusszák a telet. A kassai fi alkonyattal mindig megcsapkodta a rudast, midőn a sötét tó környékén robogott a szekér. Rózsakertiné – kövér, szőke asszony – dombos tenyerével megveregette a postakocsis piros arcát, ha egyetlen pasasért sem ettek meg a farkasok.
Egy téli este három utazót hozott a kassai fi az „Arany Túzok”-ba. E helyen szoktak éjszakázni, a kocsist forralt bor, az utazókat jó vacsora várta, és Rózsakertiné, aki olyan jószívű volt, mint a szőke, rózsás arcú nők szoktak lenni, és minden vendégének részt vett ügyes-bajos dolgaiban. A lengyel borkupeceket kikérdezte, a gabonáságenseket áhítattal hallgatta, és a lócsiszároktól eltanult üzleti kifejezéseket. A kontyfésűt mindig megigazította hajában, ha az utazókocsi döngése közelgett, végigsimította a kötényét, a tükörben megnézte nefelejcsszemét. Az ura298 már nagyon öreg ember volt, és arra volt csak gondja, hogy a zsinórból pénzt tegyenek a pohárba… S a téli estén jött egy utazó, aki szerelemről is beszélt az „Arany Túzok” fogadósnéjának.
Komor, szomorú, kissé őszbe vegyült fiatalember volt az illető, mintha egy regénykönyvből lépett volna ki. Katonás, határozott mozdulatokkal beszélt, hűvös pillantással nézett a Rózsakertiné kék szemébe, erősen szívta pipáját, amelyen rövid bojt volt, mint a betyárok pipáján. Már kora délután megállottak a határcsárdánál – egy nyugalomba menő lovastiszt és egy búbánatos öreg táblabíró társaságában, akit állítólag vert a felesége, ha hivatása otthonról elszólította. Cimbalmos cigányt találtak a sarokban, az mindenféle nótákat pengetett, tömérdek bort megittak, a nyíri téli pusztaság úgy tűnt el a messziségben az ólmos ég alatt, mint a megfejthetetlen élet. A rongyos szolgáló a kútnál egy bánatos dalt fújt, szegénylegények, csőszök, vándorlók mendegéltek ki és be, csak késő estére vergődtek be Kállóba, és az úton erősen fogyasztották a táblabíró cilinderjeit.
– Tehát szeretsz, te rózsaszirom? – kérdezte a tűz előtt hosszan elnyújtózkodva a komor fiatalember, akinek katonás kabátja volt, és lila színű nadrágja.
Rózsakertiné két kövér karját a vendég vállára helyezte.
– Lehet, hogy többé sohasem látlak az életben. Elmégy reggel, délig még reám gondolsz, a hajamnak illatát véled érezni itt-ott a téli réteken, az útközben jövő kocsmárosnékat hozzám hasonlítgatod, tán szemed is lehunyod, és piros szájam hangját hallgatod magadban, de estére bizonyára elfelejted a nevemet is, mint már annyi ifjú lovag, akikre sóhajtva gondoltam. Mégis szeretlek, te szomorú komondor. Mondd el nékem, hogy miért vagy szomorú? Mikor kezdted? Tán asszony miatt sír benned a lélek? Hadd vigasztaljalak. Milyen volt? Barna?
Az utazó halkan, gúnyosan nevetett:
– Hazamegyek a falumba, és gazdálkodom. Verni fogom a kutyáimat, a cselédeimet, éjjel pisztollyal lövöldözök, meztelen tőrrel hálok a szívem fölött, ordítani fogok a gyötrelemtől, és jégzajlásban átkelek a Tiszán. Nem szeretek élni. Mit akarsz tőlem, te csúnya, vízből kifogott hulla?
– Szeretlek – felelt Rózsakertiné. – Szeretem, hogy olyan szomorú vagy, szeretem, hogy temérdeket iszol, anélkül hogy megártana, szeretem két sötét, fenyegető szemed, a fehér nyakkendődet, amely alatt bizonyosan medaliont hordasz: annak a nőnek ajándékát. Én csak egy falusi kocsmárosné vagyok, te előkelő és finom úr vagy. A kezed azért van,299 hogy dámák legyezőjét fogjad, hosszú lábad, hogy táncba vigyél úrnőket, és bús, sötét arcod, hogy megbolonduljanak érted. Ó, mondd, miért vagy szomorú? Elhagyott kedvesed?
Az utas egy nagy pohár meleg bort töltött a torkába. Körülnézett a vendégszobában, a táblabíró már aludt, a nyugalmazott tiszt úr fejcsóválva olvasta a régi szerelmes leveleit, amelyeket tarsolyában hordott. Olykor nagyot kacagott magában, amint a hűtelen nők eszébe jutottak a levelek nyomán, és poharából hörpintve, meggyőződéssel mormogta szürke bajusza alatt:
– Legalább keresztüllőttek volna egyszer! Valahol.
A tiszt úr egy Izabella-ezredben szolgált, fehér köpenyege volt, és egy darabig az udvarnál is őrködött éjszaka a folyosókon. Ki tudná, hogy miféle mély sebekkel menekül hazafelé vén varjú korában?
Rózsakertiné fehéres kezét az utazó hajába mélyesztette, mintha az első hó hívességét óhajtotta volna megérezni a hajszálak között. A sötétkék szeme olyant villant, mint az egerésző macskáé!
– Mondja már, kedves, tán szerelmes? – kérdezte évődve.
Az utazó elhúzta fürtös fejét az asszony kezéből, és a tűzbe bámult.
– Mindig társaságba jártunk, én, ő meg a férje. Diáknak mentem abba a városba, és ott maradtam a kedvükért. A férje legjobb barátom, az asszony drága barátném. Messze Németországban – ugye, mindegy, hogy mely városban, te rongyos? A cukrásznál a férjével tekéztem, s ő a sarokból mindig engem nézett! Az erdőben együtt sétáltunk hármasban, s ő nekem mondta, hogy édesen dalol a vízesés. Holdas éjszaka az égre néztünk, s ő gyöngéden megérintett: melyik az ön csillaga, uram? Súgva hozzátette: ezentúl az lesz az én csillagom.
– A cudar – mondta Rózsakertiné.
– Így repültek az évek. Tavasszal csónakázni jártunk, télen hármasban néztük a hóesést, a kis fürdőhelyre kirándultunk a polgári zenekar játékát élvezni, és ünnepi ebéden kedves ételeim kerültek az asztalra. Ah, mily boldog volt, mikor ragyogó szemmel dicsértem a farsangi fánkot!
– És – szerette magát? Szerette magát?
– Minden este felporoztam a pisztolyaimat. Éjjel agyonlövöm magam. Tíz évig, minden este. Toronyszobában laktam. Éjfélkor a csillagokra néztem. Mindjárt leugrom a mélységbe. Elalvás előtt érette fohászkodtam, mikor felnyitottam a szemem, az ő képét láttam. Elvadult, szomorú ember lettem, mert ő nem kedvelte, hogy rajtuk kívül más ismerőseim is legyenek a városban. Két gyönyörű gyermeke volt. Angyalok. És délután300 a térdemen lovagoltak, nagyfejű, buta falovacskákat vásároltam nekik, a karácsonyfát én díszítettem, és a kis színházban, a páholyban mindig a háta mögött állottam.
– Tíz évig? – kérdezte alattomos gúnnyal Rózsakertiné. – És most mit fog csinálni?
Az utazó nagyot ivott a kulacsból, mintha megölni kívánta volna magát.
– Most majd: elfelejtem a kis cukrászboltot, ahová délutánonként járogattunk. Most majd: a szenyóra helyett megverem a cselédasszonyokat. Most majd: hazamegyek a falumba, sok évekig üldögélek a tűz előtt esténként, és ha száncsörgés hallatszik az országúton, azt hiszem, hogy ő jött, utánam jött, hozzám utazott, mint ahogyan sokszor megígérte. És nagyokat káromkodom magamban, mint egy vén falusi komondor, amely akkor is ugat, mikor senki se hallja a hangját.
Rózsakertiné alattomosan hallgatott, aztán hízelkedve simult az utazóhoz:
– Szerelem! Lám, azt hittem, hogy manapság már csak a francia borbély szerelmes. Egy ilyen előkelő úr?…
Az őszes fiatalember csúfolódva nevetett maga elé. Megveregette a fogadósné hátát:
– Bolond vagy, kis szentem. Nem szerettem én soha senkit, csak a hiúságom, a büszkeségem, meg az, hogy nagyon különb embernek véltem önmagamat… Azt hittem, hogy egy nő szerelmes lehet belém. Miért? Pedig filozófiát tanultam, és manapság akár pap lehetnék Debrecenben.
Rózsakertiné friss bort melegített, a táblabírót lefektette, a penziós tiszt urat meg-megsimogatta, aztán visszalopózott az utazóhoz.
– Hogy hívják magát, uram?
– Ő – Kálmánnak hívott.
– Hát szégyellje magát, Kálmán – felelt a fogadósné.
Az utazó nem felelt, elgondolkozva hallgatta, hogy a kutyák ugatják a teliholdat odakünn Kállóban.
A lámpás haldoklani kezdett, a bor meghidegedett. Az utazó ölébe vette a fogadósnét, miután a tiszt úr hátul elbóbiskolt.
– Azt szeretném – mondta nagyon halkan, mint egy szerelmi vallomást –, hogy mielőtt hazaérnék Szatmárba, útközben széttépnének a farkasok. Gyermekkoromban sok farkas volt az ecsedi lápban.301
– Az idén is van elegendő – felelt meleg dorombolással a fogadósné. – Ó, hogy megszerettelek. Soha többé így szeretni nem fogok.
– Otthon végrendeletet írok. Özvegyasszony húgom van, annak hagyományozom kis ősi birtokomat. S egy este, vacsora után, kényelmes karosszékben a szívembe golyót küldök.
– Te kedves, te drága.
– Azért megyek haza, hogy otthon mindenkitől elbúcsúzzam. Öreg cselédemtől, a vén hajdútól, aki bölcsőmet ringatta, Jánostól, aki lovagolni tanított, atyám sírjától a kis falusi temetőn és az órától, amelynek tiktakolását gyermekkoromban csodálkozva hallgattam. Bibliát teszek a fejem alá, amelyet őseim olvastak. A régi medvebőr, amelyet lábamra borítok, egykor anyám lába alatt volt. Meghalni, meghalni…
– Ó, be szeretlek, te kedves, szomorú fűzfa!
– A kutyáim majd vonítanak, és a kopasz eperfára korán reggel kuvikmadár száll, mint atyám halálakor. Meghalok.
– Be szép halott leszel – felelt Rózsakertiné, és erősen az arcához szorítja az utazó arcát.
– Meghalni! – folytatta az utazó, miközben könnyű csókokat lehelt az asszony nyakára, mintha egy emlékbe kapott velencei legyezőt csókolgatna. – Midőn minden elhagyta az embert, amiért ifjú volt, s a zenekar játékában csupán a karmester bolondos mozdulataira figyel már vagy a részeges arcú nagydobosra – éjjel, álmában nem érzi többé a párnáján egy női arc melegét, egy száj nedves, mély csókját, a kezén egy kézszorítás nyomait és emlékezetében egy ruhafodornak zörgését – egy női hangot, amely kedvesen és lágyan körülölelte fejét –, egy női arcot, amely közvetlen közelről könnyes megadással, gyermekes boldogsággal, szinte megcsúnyulva a boldogságban, sápadtan néz – egy hajfürtöt, amelyet az andalgó esti szél lengetett, egy dalt, amelyet a kedves szeretett: többé már elképzelni nem tud egyedüllétben, akkor már meg kell halni, ugye, te rózsaszínű páva?
– Igen – felelt Rózsakertiné, és olyan boldog volt, mint még soha életében, mert így még nem beszélt vele férfiú.
Reggel az utazókocsi továbbrobogott.
(1914)302
