A fehérkutyás dáma
A fehérkutyás dáma
Remzei, futár a déli hadseregnél, jóval a háború után vasárnaponkint egy asszonysághoz járt ebédelni, akinek meglehetősen tilalmas foglalkozása volt, szép lábú lányokat nevelt táncosnőnek, és a jó női tulajdonokat, szemet, szájat, hajat értékesítette, a pesti rendőrség már az idő tájt sem pártfogolta a női kultúra továbbfejlesztését, és Olgának gyakran szereztek kellemetlen meglepetést St. Hermandad sbirrjei, amikor egy-egy eltűnt leányzó után fölkutatták az Újvilág utcai lakást. Remzei – hajdanában futár a déli hadseregnél – mindig talpra állott, és mert fiatal korában vándorszínész volt, több-kevesebb sikerrel játszotta Olga megsértett nagybátyját. Ősz-öreg ember volt a futár, a titkosrendőrség előtt bőven emlegette a nagy fontosságú leveleket és egyéb küldeményeket, amelyeket gyakran álruhában juttatott a címzetthez. Bizonyos érmet viselt a kabátja alatt, és öcsémuramnak szólította a rendőrkapitányt. Vasárnaponként testhezálló, fekete kabátban üldögélt az asztalfőn, ha Olga hangulata megengedte, ünnepélyesen mondta el az asztali imádságot, sőt a szárnyast is fölszeletelhette, miközben angliai bujdosásairól mondhatott egyet-mást, saját kezűleg nyitotta föl évfordulókon a francia dombok borát, és Párizs nevét sóhajtotta, étkezés után elmondhatta, hogyan készül a török kávé, de mindez csak olyankor szerepelt a programon, ha Olga kegyes hangulatban volt, egyébként szótlanul, komoran és gyorsan folyt az ebédelés, mint egy hivatalos aktus, amelyen túlesni üdvös, az asszony még a kezét sem engedte megcsókolni rendes körülmények között, és mint egy dühös farkas nézegette, ha Remzei finomkodó kézmozdulatokkal állította össze a salátát.
– Te – te bankóhamisító! – mondta hideg gyűlölettel, mert Olga asszony többnyire olyan rosszkedvű volt, mint a barát a hajnali misén. Mindent utált, megvetett, a férfiakat úgy ismerte, hogy már tudomásul sem vette őket, a nők – ezt a szót tudta a legnagyobb gyűlölettel kiejteni, és az élet, a halál, a végzet szinte elviselhetetlenül kellemetlennek tűnt föl303 előtte. Halálos dühvel gondolt születése napjára, olykori nevetéseiért, önfeledt, derűs perceiről, egy régen elmúlt, szép délutánról, midőn a zöld budai hegyek között papirosról uzsonnázott a fűben Remzeivel, egy éjjeli kocsizásról holdfénynél, a városerdőben, májusi utazásról a Dunán a bécsi gőzhajóval, midőn zenekar mulattatta az utasokat, és a kapitány fehér kabátja fénylett, egy fiatal hajóstiszt megcsókolta a kezét, és keringőzni vitte, egy karácsonyi este, midőn a tűz előtt ült, és Remzei Romeó-t szavalta, egy szerenád (Remzei fiatal korából), midőn a korhely barátoknak káposztalevest főzött, és egy séta elhagyott kis vidéki temetőben, ahol szülei sírját kereste, és Remzei órák hosszáig vitte karján a koszorút: mindez rendes körülmények között ostoba, komolytalan és utálatos dolognak tűnt föl előtte. És ha szerelemről hallott, ah, a városon! Akkor szinte megrútult egyébkor nyugodalmas, szinte apácásan redőtlen, hervatag arca, amelyen néha az élettől való közöny finom, ábrándos vonalacskákat is fölfestegetett, mint komor őszi tájra egy furcsa kis hidat a sötét folyócska fölött, vagy egy messzi falu fehér tornyát, amelyen megnyugszik a szentimentális utazó szeme. A szerelem, mintegy maga a szó is, vörös posztó volt Olga asszony előtt, dühösítette, ingerelte, lassan olyan dühbe borította, hogy a déli hadtest futárját a két vállánál fogva hatalmasan megrázta: – Reiser, te kötnivaló, vén huncut, te talán hiszel abban, hogy szerelem is van?
Az egykori színész, aki egész életét romantikus alapokra rendezte be, több évtized óta vendégeskedvén Olga asztalánál, próbálta védelmezni állását:
– Kérlek, gyöngyvirágszál, már ismét a sötétebbik szemüveget tetted föl. Szerelem van. Például, magam is…
– Magáról ne beszéljen, Remzei úr, mert mi ismerjük egymást! – vágott közbe Olga. – Arról van szó, hogy férfiak megbolondulnak nőkért, perzselő szenvedélyek ébrendnek, s mindenféle hóbortos dolgok elkövettetnek. Erre feleljen, hogy miként áll ez a dolog, maga börtöntöltelék.
A futár kissé megszeppent a kemény hangtól.
– Nőkért nem merném tűzbe tenni a kezem – felelt bizonytalanul –, de férfiak már követtek el esztelenséget nők miatt.
Olga a kanapé közepébe ült, a két sarkát a szőnyegnek vetette, és úgy kiabált, hogy a madár kalitjában összerázkódott:
– Férfiak, nők… Hát hol vannak? Vannak gyönge, jellemtelen, sajnálatra méltó, nadrágot viselő lények, akiket férfiaknak hívnak, és vannak kegyetlen, gonosz, sűrű vérű asszonyszemélyek. A tollak a kalapnál,304 a francia sarok a cipőn, kivágott ruhák és a betanult mosolyok, szívhangok, titkos jelek és torokból jövő hangok mind azért vannak, hogy a férfiakat, ez üres bábokat megbolondítsák a nők. A szemeknek villanása, a kezeknek fogása, séták néma fasorokban és ajándékba adott ölelések, lopva kapott csókok meg az egész szerelmi mindenség nem ér egy hajítófát. Én még nem láttam olyan szívet, amely megrepedt volna a boldogtalanságtól, hogy csapna bele a tüzes istennyila. Remzei védekezett:
– A férfiak golyót küldenek a szívükbe a városerdő elhagyott részein, hurkot kötnek a nyakukba, és éjjelente mindig sétál át a Lánchídon egy-két csöndes férfi, aki azt méregeti, hol legmélyebb a Duna. Azok a vízre tapadó pillantások, az éjjeliszekrényre készített pisztolyok és álomtalan éjjelen a párnákba nyomott fejek, takaró alatti zokogások vajon miért vannak, ha nem a nőkért?
Olga csapkodott a két kezével:
– Minden férfi gazember, aki nő után búsul. Jöjjenek ide hozzám, majd én megmondom, milyenek a nők. Ismerem őket – a portékát! – tette hozzá, a foga között szűrve a szót.
Erős csengetés hallatszott a házban. Öklök döngették az előszoba ajtaját.
– A rendőrség! – jelentette egy barázdás arcú szobaleány.
– És a kutyás leány éppen a szalonban ül! – riadt föl Olga. – Remzei, dugd el a kutyás leányt, holnap megy vágyai mennyországába, Moszkvába.
Remzei, aki előtt egyébkor zárva voltak a lakás szalonjai – illedelmesen meghajolt egy fekete hajú, igen finom és tündöklő arcú hölgy előtt, akinek lábánál göndör szőrű, fehér kutyácska szolgált.
– Kisasszony, a rendőrség alkalmatlankodik, el kell önt bújtatnom. Nevem: Remzei, futár.
– Istenem, a vőlegényem kerestet! – felelt sápadtan az úrhölgy. – Bár meghalnék.
– Azt nem, úrnőm. Ellenben méltóztassék a ruhásszekrénybe fáradni.
A szomszéd szobában terjedelmes szekrény állott, ahová két-három nőt lehetett eldugni. A fehér kutyácska úrnője után ugrott, Remzei ünnepélyesen húzta le a kulcsot.
– Nos, uramöcsém! – fordult a benyomuló rendőrkapitányhoz.
A rendőrség legényei ismerősen járták be a lakást. A velencei tükör előtt egy nagy bajuszú titkosrendőr kedvtelve megállott.305
Egy dúlt arcú, halálsápadt fiatalember megragadta Olga asszony kezét:
– Asszonyom, ha volt önnek édesanyja, annak emlékére kérem, adja vissza menyasszonyomat.
Olga fölbiggyesztette a száját.
– Én nem ismerem az urat.
– Asszonyom, szerencsétlen, szerelmes férfi vagyok, öngyilkos leszek az éjszaka, ha azt a leányt, akit a legjobban szerettem, ön nekem vissza nem adja.
– Biztosan nem érdemli meg az a nő, hogy ennyire eseng utána. Talál majd érdemesebbet – felelt hidegen Olga.
Remzei a nadrágszárban csörgette a kulcsokat.
– Nem érdemes egy nőért, fiatalember – szólt közbe atyai hangon.
A fiatalember nem hagyta magát:
– Az a nő nekem mindenem volt. A jövőm, az életem, az álmom, a nyugovásom, a boldog ébredésem, hogy őt újra láthatom. Mielőtt megismertem volna, iszákos, verekedő, föld terhe, elhagyatott szegénylegény voltam. Kocsmahős, szoknyakergető, bicskarántogató. És az ő kedvéért – már egy esztendeje – megjavultam, dolgos, szorgalmas férfiú lettem…
– Mi az ön foglalkozása, szegény fiatalember? – kérdi Olga.
– Térképrajzoló vagyok.
– Lássa, nem érdemes egy nőért még csak élni sem, nemhogy szokásokon változtatni.
A fiatalember lehajtotta a fejét:
– Éjszakára meghalok.
A rendőrök a bajuszukat pedergették, a kapitány vállat vont, Remzei az ajtó felé tologatta a társaságot, és Olga asszony megsimogatta a fiatalember hátát:
– Ugyebár, kis, fehér kutyája volt a hölgynek? Már régen túl van a határon, elszökött táncosnőnek, fiam. Igyon egy pohárral a szerencséjére!
Olga asszony elfoglalta helyét a kanapé közepén, Remzeit maga elé állította, mint a tanulót a tanító.
– Remzei úr, e kis jelenetből is okulhat, hogy milyen szomorú szamár a férfi.
Az egykori futár engedelemkérő pillantás után a likőrösüveget megbuktatta:
– Csak én egyedül – mondta –, én vagyok az igazi.
(1914)306
