Szentanyám
Szentanyám
Anyám az őszt szerette.
Tavasszal, télen és nyáron szinte egykedvűen élte napjait, csak félig olvasta el a regényeket, és Rosenberg bácsi, a zsidó tanító francia nyelv helyett bízvást taníthatott a héberek történetére, anyám unottan, szórakozottan üldögélt a lugas közelében, ahol tanultunk, és sohasem javította ki a francia szavakat. Általában úgy viselkedett, mintha véletlenül került volna a hosszú, sárga házba, ahol anyósa parancsolt, és a kulcsárné latin szavakat tudott az öreg asszonyság tiszteletére. Valamely nagy pör volt akkoriban, ügyvédek jártak a házhoz, akik ábrándos képű segédeiket az ámbituson várakoztatták, és hajukat, bajuszukat csak félig festették, míg nagyanyámmal hosszan tárgyaltak délután, és szenvedélyesen beszéltek, írásaikat rázogatva, amelyekről ilyenkor lehullott a porzó. Anyám hideg közönnyel üldögélt szobájában, Tompa Mihály virágregéiben lapozgatott, vagy a falba épített, üveges szekrényben megigazította az altwien figurákat. És a zöld hajú ügyvédek eltávozása után nem volt kíváncsi a tárgyalásokra, holott éppen az ő jussáért folyt valamely régi, hosszú pör. Az ezüstpénzből csak az újonnan verettet szerette erszényében tartani, és a vadonatúj bankjegyeket gondosan összehajlította, mint a fehérneműt, mielőtt szekrényébe zárta volna. Borravalót oly könnyed kézmozdulattal adott, mint egy kártyás, és olykor erején felül megajándékozta a szegényeket, akik alkonyattal belopózkodtak hozzá. Rosszkedvében ráhúzatott a nagyanyám udvarosára a révésszel és a kerülővel, és a méltatlankodó öreg asszonyságnak azt vágta oda, hogy a pisztollyal olyan jól tud bánni, mint egy férfi, tehát ne ingerelje tovább.
– Ti pénzért mindent megtesztek! – mondta, és megvetéssel, büszkeséggel fordított hátat nagyanyámnak, atyámnak, Rosenberg bácsinak, akit pedig bölcs, drága öregembernek tartott egyébként, mert olyan szegény volt, mint a templom egere.273
Ah, nagylelkűnek lenni, megbocsátani, büszkeségből és kiválóságból nemesnek és jónak lenni, és mindenkit megvetni: ezt csaknem úgy szerette anyám, mint az őszi időt. Szinte örvendezett magában, ha az ügyetlen szobaleány drága vázát eltört, hogy megbocsáthassa – és az esőt áhítatosan hallgatta alkonyattal, mint valamely gyászmisét, amelyet a legkedvesebb halottért mond egy szent életű pap. Csodálatos indiai kendői voltak, amelyek az őszi este hűvössége ellen megvédelmezték, karosszéke volt, amelyben egykor egy apáca fejedelemasszony üldögélt, a szalmába bújtatott rózsafák és búskomor orgonák fölött az eső hulldogált, és az ámbituson Turgenyev regényeit olvasta. Sokszor úgy tűnik föl nekem a gyermekkor álmaiból, mintha egy drága, finom, idegen úrhölgy érkezett volna őszidőben házunkhoz, aki regényes, hosszú léptekkel, hátrafont kézzel, a gondolatoktól hófehérre válott homlokkal és félig lehunyt szemmel menne végig a fehér futószőnyegen, amely az ámbitus piros kelméjén mindig üdén és tisztán húzódott végig, mint egy régi, szemérmetes Lavotta-dal öreg gavallérok szívében, amely dalt fekete szemű anyám odavetőleg, szinte ajándékozva néha elénekelt a fuvola kísérete mellett. Nagyon fehér és kicsiny két kezét töprengve kulcsolta össze ölében, és hűvös, rejtegetett pillantást vetett a szomorú esőben búskodó, öreg fákra, a távoli mezőkön bolyongó ködre, mint ha véletlenül azzal találkozik az ember, akit egyedül, igazán szeretett életében, de a szerelemnek csendet kellett parancsolnia.
Ah, ősz, nyírségi csöndes ősz – Rosenberg bácsi életbe vágó fontossággal magyarázta Lafontaine nyelve helyett a héber vallás ésszerűségét, kis, fehér, bozontos feje átszellemült, mint egy hittérítőé, Júlia – így nevezte nagyanyám anyámat – piros lovaglókesztyűt hozatott Londonból, zöld férfikalapot Grácból és egy gyermekké válott, öreg pónit, amely már csak vizet hordott, Szaturnusznak nevezett, de sem a kesztyűt, sem Szaturnuszt nem használta. Csodálatos, boldogtalan, égből földre tévedt angyal szomorúságával nézegette a nagy fákat, amelyeken a levelek úgy piroslottak, mint a Petőfi verseiben, sétabottal kezében ment a folyópartra sétálni, és a révészt hideg szóval felelősségre vonta az öreg csónak hiányossága miatt, bár sohasem szokott csónakázni. A határban egy félkezű szent szobra állongott, minden ősszel elhatározta, hogy tavaszra kijavíttatja a szobrot; hűvös érdeklődéssel hallgatta az agarászatból hazafelé kocogó, szomszéd öregurak hőstetteit, amint hosszú, szinte kimért léptekkel rótta az út mellett a gyalogösvényt,274 és fölvetette a fejét, mint egy csendbiztos, ha valamely rendetlenséget tapasztalt a határban.
– Ötven évvel ezelőtt megbotoztattalak volna – mondta a kerülőnek, midőn puskás embert látott végigmenni az agarászatra szánt mezőn.
A présház körül valamely hiba történt, midőn is Cserépi nyugalmazott megyei pandúrt hozatta el anyám, hogy beszéljen a csősz fejével, ki fiatal korában futóbetyár volt. Cserépi lóháton a régi egyenruhájában jelent meg a hívásra, és a vén csőszt gúzsba kötötte.
És aztán oly lágy volt anyám, mint a párizsi kesztyű. Csak halkan, szenvedély nélkül – intette Rosenberg bácsit, ha a tanulószobában belejött a hittérítésbe, a falusi szobalányoknak mezítelen lábbal kellett belépni a szobájába, és nagyon boldog volt, ha tűzkárosult tótok érkeztek vándorútjukban házunkhoz. A nagy fejű házőrző ebeknek megveregette a fejét, és a hervadó fákról lehullott leveleket nem engedte összesöpörni. Az ámbitus virágairól délutánonkint letépegette a száraz hajtásokat, és vasárnaponkint a folyó túlsó oldaláról áthangzó harangszóra fölnyitotta hosszú pillájú szemét.
– Templomba megy a föld népe – mondta komolyan, és talán helyeslően bólintott.
Aztán egyszer elfogott egy levelet, amelyet bizonyos hölgynek bizonyos alkalommal titkon írtam… A tanítókisasszony volt, akiért csaknem meghaltam ez idő tájt.
Megsimogatta a fejem, és jobbról, balról figyelmesen megnézett, mintha nagyon régen nem látott volna. A kezét az állam alá tette, és hosszasan arcomba tekintett.
– Tehát szerelmes vagy? – kérdezte kétszer egymás után.
Elgondolkozva, meglepetten, kicsit csodálkozva nézte lesütött fejemet. A keze lágyan járt a hajamban, mint az álom. Lassan megcsókolta homlokomat:
– Hidd el, fiam, nem érdemes…
Könnyedén sóhajtott, Rosenberg bácsit munkakedvre intette, de másnap, ebédnél azt vettem észre, hogy újszerű hajviselete van anyámnak, egy csomó, eddig nem látott ősz haj tündöklik homlokában, mint az új hó a faleveleken. Könnyes, megbocsátó szemmel nézett rám.
– Kedves nagy fiam!… – mondta visszafojtott boldogsággal.
(1913)275
