A silbak
A silbak
A füredi gavallérok között volt egy bizonyos Matskási Miklós nevezetű nyírségi úriember, aki nemcsak arról volt híres, hogy két pakli svájci kártyát egyszerre eltépett, hanem nevezetessége volt, hogy ezer költeményt tudott. A költők nem írhattak olyan verset, amelyet Matskási el nem olvasott. Egyszer unalmában – míg a hazulról indított pénzmag megérkezését várta, és négy nap és éjszaka feküdt étlen-szomjan ágyában – megtanulta a Csokonai Dorottyá-ját. A pénz megjött, hamarosan el is fogyott, mert szerencsétlenebb kártyást nem szült magyar anya Matskásinál, de a Dorottya megmaradott. Általában azonban csak szerelmes versek megtanulásával foglalkozott, mert bár elmúlott harminchárom esztendős, olyan szerelmes volt, mint egy jurátus. Természetesen Fruzsinkába. Nem nagy kunszt volt ez a régi Füreden, ahol a mocsárláz lakott a tó nádasaiban, és a szerelem a platánok levelei között úgy repdesett, mint egy kismadár. Aki nem lett maláriás, az szerelmes volt. Vénséges vén öregurak, akik már csupán szüretig vagy legfeljebb az első disznótorig szerették volna kitologatni az életüket, nyugtalanul forgolódtak ágyukban. Köszvényes nyögés helyett Fruzsinka nevét sóhajtották. Bizay úr, a kártyabarlang bérlője, néha úgy elgondolkozott magában, hogy csaknem elfelejtette letenni a zsinórból a kártyapénzt. A félszemű Komoróczy kapitány majdnem kilőtte az ép szemét, mikor a pisztolyát töltögette. Ostfi és Gyurcsik, akik közös kasszára játszottak, és még kalapot is egyformát vettek, úgy nézegették egymást, mint két dühödt vadállat. Matskási Miklós a zöld disznóra gusztált, Himfy-verset mondott magában, és valamely öntudatlan, túlvilági mosoly jelent meg az arcán, mikor az utolsó bankóját is elveszítette. Mehetett haza szerelmes levelet írni.
Ha ugyan még él valahol Matskási Miklós – a savanyúvíz hosszú életűvé szokta tenni az embereket –, bizonyosan jóízű fejbólintással gondol vissza a füredi nyárra. Midőn tavasztól késő őszig nem csinált egyebet,268 mint kártyázott – bánatában, és este szerelmes levelet írt túláradó boldogságában. Odahaza – a Nyírben – a gazdasági szerződések megfogalmazásakor gyakran eltévesztette a nagybetűt, a pontosvesszőt mindig tétova, de büszke élvezettel rakta fel, mint az idegen szavakat kivágja némely ember, amelyeknek helyes értelmét nem tudja teljes bizonyossággal. Szerette, ha a postamester válaszol helyette a levelekre, amelyeket nagy ritkán kapott. Komoly, nagy fejű, mélázó szemű férfiú volt, mint a furulyaszó a homokdombok között. Kopaszra rágta a lúdtollat, amíg az adóintésre erélyesen válaszolt. A tintába ecetet kevert, és a falról vette a porzót leveléhez.
Bezzeg Füreden már az acéltoll járta, és finom levélpapiros, amelyet Bécsből hozatott a veszprémi gyolcsossal, aki messzi vásárokra járt. Két kis gerle csókolózott a papiros bal sarkában, és a borítékon kék folyondárból szőtt M. betű volt. És míg éjjelente tétovázva hangzott alulról, az „Esterházy”-ból a cigányok muzsikája – a prímás elfelejtette a stimmet egy-egy nagy zsinór láttára, a cimbalmos szórakozottan ütögette a levegőt, amíg az ütközet eldőlt, csupán a nagyon füstös képű nagybőgős húzta változatlanul a sarokban a maga egyhangú nótáját, mert babonaságból nem volt szabad a kártyásokra néznie, s tavasztól őszig egy fogason felejtett, ócska százgallérosnak muzsikált –, Matskási Miklós szent szerelemmel simogatta meg a violaszínű papirost, ajkához érintette a tollat, és keze ügyébe állította a pecsétviaszkot, míg a címeres gyűrűt megfordította ujján.
Mindenki írt már szerelmes levelet. Az írók és a költők összes munkáiban nem található fel annyi hév és érzelem, mint amennyit egy rövidke szerelmes levél felfoghat magában. Ah, hányszor írták le éjszaka, csöndes gyertyafénynél, nagy titkon, a hold által megvilágított ablakdeszkán ezt a szót: szeretlek. A tollak és ónok azonban mindig megremegnek még sok száz esztendő múlva is, mikor e szóhoz érnek, és ki tudná elgondolni az érzelmeket és képeket, amelyek ilyenkor támadnak a levélíró szívében. Nászút az osztrák Alpesekben, Klagenfurt piros tetős házai feltünedeznek a völgyben, és a gráci „Elefánt”-ból a fehér abrosz piroslik a napsugárban a metszett borosüvegen át; gondolás éjszaka Velencében, régi paloták árnyékában; holdas este egy kis útszéli fogadóban Milánó felé, és a magas ablakon bepillant a hold, hogy szűzi fehérré, titokzatossá fesse a kedves párnán nyugvó, barna kis fejét; hosszú csók és fogadalmas kézszorítás Veronában a Júlia erkélye alatt és délutáni vizit a bécsi kapucinusok sírboltjában, ahol halott császárnék269 koporsója felett örök hűséget lehet esküdni: Matskási katonakorában, az olasz csatamezőkön masírozván, bejárta e helyeket, húszéves volt, és anyjától kapott amulett megőrizte minden veszedelemtől. Tehát nem írhatott másról, mint a gráci gyorskocsiról, amelyen hazájába visszatért. Némelyek ismerhetik az algíri partok fölött ragyogó csillagos éjszakákat, a velszi mezők felett szálló aranyos ködöt napfelkeltekor, vagy Madrid lámpásait, amint a felhőkre vetik fényüket… Matskási csupán velencei piros vitorlának tudta elképzelni kedvesét, amely boldogan szeli a hajnali tengert, és leveleiben gyakran hasonlította őt zamatos fügéhez, édes trieszti borhoz és csodatevő fekete szentképhez valamely kis olasz templomocskában. Minden szerelmes másnak látja kedvesét, és bizonyos, hogy azok a nők, akik sok szerelmes levelet kaptak különböző férfiaktól, öregségükre nem tudják, hányadán vannak vele: aranypirossal szegélyezett bárányfelhőcske vagy havasi kürthang voltak-e életükben: olyik asszonyság kis majom vagy mókus volt fiatal korában. És hány tiszteletre méltó nagyasszonyt neveztek bocinak, amíg megfakult az írás a szerelmes levélen!
Matskási minden éjjel megírta a szerelmes levelét, kétszer is elolvasta befejezés után, és gyönyörködött a kellő helyen felrakott pontosvesszőben. A nagybetűket sohasem tévesztette el, és a gyermekkorában öntudatlanul hallott nyírségi szelet és a benne andalgó furulyaszót most valóban újra hallotta.
A Tiszában áll a hold, és szinte lopva úszik a part árnyékában. Majd tél volt, és december dörmögött, a hideg napfényben lakodalmas szánkók csörögtek. A veszekedő öreg kulcsárné helyett új asszonyszemélyt fogad, kitataroztatja az ősi tetőt az udvarházon, kirúgja a szobából a tisztátalan agarakat: minden éjjel megkérte Fruzsinka kezét a levele végén.
Aztán piros pecsétet ütött a borítékra, és gondosan megcímezte. Ah, mily finomkodva tudta már leírni e nevet: Fruzsina. Pedig még nemrégiben is lusta volt a nagy F-et megkülönböztetni a B-től!
Százegy levelet őrzött már a szekrényben Matskási, hisz sohasem küldte el az éjjel megírt sorokat másnap. A hajnal még álmodozva lelte: a zsalugáteren becsempészi a levelet a Fruzsina szobájába, vagy tán elutazik Pestre, és ott feladja, hogy ne találja ki mindjárt Fruzsinka a dolgot. Majd megint mást gondolt. Egyszerűen, bátran a kezébe adja, és futásnak ered. A leírt mondatok, drága megszólítások, finom érzések muzsikáltak a fülébe, amíg elaludt. Másnap aztán újra kezdődött270 csatája a rossz szellemekkel, amelyek kártyajárását befolyásolják. A vörös alsóval, amely mindig későn jött. Vagy Tömösváry táblabíró úrral, aki nap nap után aludt mögötte, és olyan alattomosan kezdett hortyogni, mintha csak szimulálná az alvást: vajon kellemetlen volna-e a társaságnak, ha igazán elaludna – mialatt jobb lábával titokban lefelé nyomta a balról a csizmát. És az ablak felső szárnya nyitva volt, és Bizay úr mindig cukrot szopogatott. Hogyan is lehetne szerencséje, mikor a félszemű kapitány titokban burnótot szív, és váratlanul akkorát tüsszent, mint egy pisztolydördülés. Egyszer mégiscsak szétrobban az ember, ez a kegyetlen, vérszopó gibic – pedig már megtiltották neki a tubákolást a hazárdjáték mellett. A makk disznót miért fülezi meg állandóan Garamváry úr? Istenem, csak szerelem ne volna, amely tönkreteszi a legjobb kártyajárást.
Majd őszre fordult az idő, és Fruzsinka mindennap megfenyegette a gavallérokat, hogy már utazik, elutazik Füredről, tán Bécsbe, tán Olaszhonba – a telet Párizsban szeretné tölteni. Matskási Miklós tízoldalas leveleket írt éjszakánként. November élt e levelekben, kis falusi temetőkből lengett a faggyúgyertya szaga apró sírhalmokról, ahol kisgyermekek alusznak. Zimankós eső veri a postakocsi bőrfedelét Klagenfurt és Grác között, fehér köpenyegében ül a császári tiszt úr, velencei úrnő képe sajog a szívében, és mindjárt felporozza a pisztoly serpenyőjét, hogy végezzen magával. Tehát nemsokára vége lesz mindennek, Fruzsina elhagyja a tájat, ahol kis lába alig látható nyomokat hagyott a homokban, és a sétatéri pad oldalán merengve hullott alá indiai kendőjének csücske. Az ismerős három vadlúd, amely Badacsony felől szállva jelenti az estét, mind pontatlanabb légi útjában, reggel pára van az ablakon, amelybe női nevet lehet írni.
– Holnapra megrendeltem a kocsit! – mondta Fruzsina egy este, amíg meghatottan, szomorkásan függesztette a szemét a búskomoly Matskási arcába. Eddig ugyan sohasem mutatta, de most jószívű nők módjára megsajnálta a szerelmes férfiút, és gyöngéd, finom emléket akart hagyni maga után.
– Tehát, holnap – mondta Matskási.
Utolsó levélpapirosán utolsó levelét megírta ezen éjszaka. Hideg orkán süvölt a lombardiai mezőkön, és egy fiatal katona silbakot áll egy távoli puskaporos toronynál. Karácsony este van, otthon, a Nyírben, kerti bort isznak a kalács mellé.
A levelet is lepecsételte, mint a többit.271
Aztán elővette valamennyi levelét. Sorban megnézegette a borítékokat, egyiket-másikat fel is nyitotta közülük, és bosszankodva csóválta a fejét például egy júliusi éj történetén, midőn határozottan öngyilkos akart lenni.
Nagy cserépkályha állott a sarokban, a levelekkel begyújtott a kályhába. Éjszaka kigyulladt a korom a kéményben, és az „Esterházy” fél tetője leégett. Fruzsinka és a kártyások rémülten szaladgáltak a folyosón, csupán Matskási aludt megelégedetten, nyugodtan.
(1913)272
