Szerenád
Szerenád
„Éjjel, ablakok alatt, palánkok mögött álldogálni és mindig csak egy nőre gondolni – bizonyára mindenki megpróbálta már az életben. Igazán nevetséges, hogy egy férfiú, aki nappal lehetőleg emelt fővel jár az utcán, éjszaka, az ellágyulás és denevér szárnyán érkező gondolatok hatása alatt, olykor még ostobaságokra ragadtatja magát: éjjel ablak alatt ácsorogni, sohasem tudja meg senki, értelme semmi, hisz a hölgy tán lutriszámokkal álmodik ebben az időben, vagy egy másik férfiúval… Puskin verseit mondogatni a fák alatt, holott senki más nem hallja meg, mint az éjszaka. Teremtőm, nincs szégyenletesebb élet, mint egy szerelmes férfi élete!”
Hajdanában, mikor szükségesnek tartottam, hogy némi jegyzeteket tegyek az élményeimről, egy régi, flandriai vörösbe kötött könyvecskébe írtam e sorokat. Régen volt. Húszéves voltam, és mindenféle olyan dolgokat tapasztaltam, amelyeket azóta meglátni már érdemesnek sem tartok. Szerettem kocsin utazni egyik városból a másikba, neveket tudtam, amelyeknek viselőjét elfelejtettem, régi fogadókban, útszéli állomásokon tett tapasztalataimat szigorúan a könyvbe írtam, a „Fehér rózsá”-ban egy Mali nevű hölgy volt a pincérlány, és titkon franciául tanult, egy országúti csárdában a bormérő Ferenc Józsefről beszélt, aki fiatal korában négylovas hintón erre utazott, és egy kisvárosban, ahol bágyadtan leereszkedő lombozatú fák szegélyezték az utcákat, és a harangütés úgy visszhangzott a hegyoldalban, mintha a szomszéd városban szólalt volna meg a torony, a zöld csütörtökön boldogtalanul sovány macskák csavarogtak, egy udvaron piros bort ivott a házigazda ingujjra vetkezve, és régi újságot olvasott, az egykori kerekes kút kerekétől megfosztottan olyan mélabúsan állongott a gyalogút mellett, mint egy idegen koldus, aki tán még a francia császár seregéből maradt itt, bedőlt kápolna a hegyoldalban, és a távolban egy folyó háta csillámlott törpe fűzfák közül – a kisvárosban idegenül, ismeretlenül bolyongtam224 egy este, mert a fuvarosom többet ivott a kelleténél, és sehogy sem óhajtott a leereszkedő sötétségben tovább utazni.
Valóban nem tudom már a város nevét, talán a felvidéken volt valahol, mert csukott híd és szentszobros városháza volt benne. A fogadó a „Mályvá”-hoz volt címezve, és a konyhán bizonyára dohos hordókat főztek vacsorára. Sétálni mentem, ismeretlenül, egyedül, miután egyébként józan fuvarosom ez estén mindenáron meg akarta „mutatni” valakinek. Mintha egy kis sétatéren haladtam volna át, egy búskomor kis kávéházban borzas hajába mélyesztett kezére támasztotta fejét a kasszírnő, és képes újságot olvasott, egy zöldre festett kapu mögött kis kocsmaudvar látszott, ahol fekete kabátos hivatalnokok komolyan szivaroztak törpe poharak mellett, valahol messze fuvolázott valaki, talán egy diák, és a flóta hangjai „Ha elmegyek édes rózsám messzire…” kezdetű dalt variálták. Lám, erre is vannak szívek, érzemények – tavaszi este volt, és a diák tán megbukott a vizsgán.
A sétatér elhagyott, szinte siralomházi magányossággal feküdt a hegyoldalban. Délután bizonyára öregemberek járnak ide, nyugalmazott tisztek vagy hivatalnokok, és halottaikon vagy régi kedveseiken gondolkoznak. A padok felett álldogáló akácok oly soványak és kétségbeesettek, mint egy-egy elhibázott élet, amely a végén tüdősorvadásban múlik el. Régi, kitaposott cipők és ódon szárnyas kabátok laknak a padokon, a tér apró kavicsai között szórakozott vonalakat húznak a töredezett sétapálcák, amelyek esetleg esernyőnyelek voltak ifjúkorukban.
Itt üldögéltem, és mindenféle szomorúságokra gondoltam. Szegény kisvárosi nőkre, akik frufrut viselnek, többet sírnak, mint nevetnek. Szomorkás férfiakra, akik a kuglizóban feljegyzik hőstetteiket, és hiába nevelik hosszúra kisujjukon a fényes körmöt – a hercegnő soha el nem jött. Esti beszélgetésekre az elárvult asztalnál és kényelmetlen ágyban: kinek mennyi pénze van a városban? Jövő hónapban színészek játszanak a „Mályvá”-ban, a cukorbajos Stern trafikos már megváltotta bérletét. És a férjek nemegyszer tudják, hogy feleségeiknek szeretője van.
Búskomor, kenyérhajszagú kisvárosi élet, ahol a korzón hangosan kacagnak, de nem vacsoráznak! Istenem, még jól mosakodni sem érdemes itt a nőknek, hisz a férfiaknak mindegy.
Én igen szerencsétlennek érzem magam, hogy a szegény és szomorú kisvárosi promenádon üldögélek, ahelyett hogy Kassán vagy Miskolcon volnék egy kávéházban, vagy talán Pesten…
A flóta, amely időközben elhallgatott, most a sétatéren hangzott fel.225 A fuvolás fiatalember itt helyezkedett el valahol… A sarkon régi ház állott, amelynek egy sarka a bástyába volt építve, és olyan apró ablakok voltak rajta, amelyen csak egy nagyon finom, keskeny női fej férhetett ki.
Még a csillagok sem ragyogtak az életunt estén – tán csillagok sincsenek e bús városka felett. Nagyon messzire egy petróleumlámpácska pislogott, félve és ijedten nézegetve jobbra és balra, vajon nem éppen ma este van a tűzoltók majálisa? A távolban olyan keskeny házak álldogáltak, ahol bizonyára nem tesznek egyebet életük végéig az emberek, mint takarékoskodnak és sírnak. És az asszony húszéves korában már csak a nagymosásra gondol.
A flótás egy bús dalt fújt a fák alatt, és hangszerét bizonyosan a bástya felé irányította. Lehetséges, hogy szerelmes szövege volt a dalnak, a holdat énekelte meg a költő, aki azóta delírium tremensben elpusztult, vagy a leánykát, aki nefelejcsszemű, az elhagyott sétatéren azonban egyebet nem vélvén hallani, mint egy szegény kisvárosi fiatalember megalázkodását, keservét, pénztelenségét, és egyetlen szórakozását az éjjeli fuvolázásban… Istenem, én már francia szubretteket ismertem akkor!
A fuvolázás mind panaszosabb lett. Szinte koldus módjára könyörgött a dal, hogy egy műveletlen, talán ostoba és tisztátalan hölgy odafent a bástyán meghallgassa egy fiatalember szerelmét, aki szerencsésebb körülmények között műlovar lehetne vagy ruhatáros egy pesti mulatóhelyen, és gúnyosan felelgetne a nőknek… Jajgatott a fuvola, mint egy beteg macska, és az ember látni vélte egy szerencsétlen fiatalember éhes arcát, akinek annyi pénze sincs, hogy a kuglizóban szórakozzon. A fájdalmas és butító szegénység, a rossz ruha és a még szegényebbnek ígérkező jövendő beszélt a nótákból, midőn a tudatlan hölgy tán enged a kérésnek és egy csomó felesleges gyermeket szül a szegény ifjúnak.
Felálltam, és megkerestem a bokrok között a flótázó fiatalembert.
Igen szegény és bánatos arcú ifjú volt, tán éppen írnok a városkában. Födetlen fején mint a drótszeg állott szőke haja.
– Menjen haza, ne rontsa a levegőt – mondtam igen szigorúan. – Szégyellje magát, hogy megalázkodik egy nőért.
Később felráztam alvó kocsisomat, és még az éjszakán tovább utaztam a városkából, ahol egy rossz fuvolás miatt oly szerencsétlennek éreztem magamat.
(1913)226
