Ferenc Jóska
Ferenc Jóska
A nagyanyámnak volt egy barátnője, bizonyos oroszlámosi Oroszlán Margit. Vénleány maradt, nagy kort ért, és mindig olyan előkelő volt, mint egy udvarhölgy. Fekete selyemruhában járt, a kezében kis szevillai legyező, amelyet arca felé emelt. A fején kis kalap és az arcán bánat. Korhely unokaöccse, bizonyos Predány Berci – nagy verekedő és szoknyahős egykor a sóstói tölgyek alatt – kitalálta, hogy Oroszlán Margit nagymértékben hasonlít azóta megboldogult királynénkhoz.
– Tudom – mondta Margit. – Már nagyon régen tudom.
Ám azért jólesett neki, ha Berci a hasonlatosságot minél többször emlegeti. Áldozatokat is hozott e célból, titkon kifizette a cigányokat, midőn Berci a környékbeli hölgyeknek szerenádot adott.
Szép, szomorú nő volt, naplót írt, és olyan levélpapirosa volt, mint senkinek a megyében, talán Angliából hozatta a papírokat. A kezében többnyire aranymetszésű, lila selyembe kötött könyvecskét tartott. Egyszer megnéztem a könyv címét. Heine Henrik írta, és Vallomások volt a címe. A járása messziről elárulta a nagyon előkelő hölgyet. Senki sem vetette lábfejét kifelé vidékünkön, mint Oroszlán Margit. A kalapot nem tette le fejéről, kezéből a legyezőt, s míg nagyanyám ódon és fenyőillatszagú szalonjában üldögélt (ahol kisfiú koromban mindig tüdőbetegeket kerestem a görbe lábú kanapé alatt), elmerengve kérdezte:
– Hogy van a császár, kedves Marie? A szemeim gyöngék, nemigen olvashatok újságot.
– Igen jó egészségben van – felelt nagyanyám. Oroszlán Margit arcán gyermekes öröm mutatkozott.
– Minden este imádkoztam érte… Ferenc Jóskáért.
Ifjú tanuló koromban gyakran voltam fültanúja az effajta beszélgetéseknek, midőn nagyanyámat szalonjában különböző furcsa öregasszonyságok felkeresték, és Oroszlán Margit, amint szerét tehette, őfelsége személyét ügyesen beleszőtte a társalgásba. A múlt századból itt maradott227 öreg hölgyek szertartásosan integettek, csupán némelyik rózsaszínűre festett arc mosolygott finom gúnnyal. Oroszlán Margit az arca elé emelte a fekete legyezőcskét, és nem óhajtotta meglátni a gúnyos mosolyokat.
Ah, régi hölgyek, akik egykor udvarias francia szavakra és a finom meghajlásra tanítgattak! A nyakkendőmet egy hölgy mindig megigazította, és Klapka tábornokról beszélt, mint a régi órában a zene megszólalt, midőn az óramutató a kellő helyre érkezett. Egy távoli rokonom, bizonyos Berta néni, felejthetetlennek ítélte a füredi bált, midőn Jókai és Bizay felváltva mondták a szépeket. És egy kis termetű öregasszonyka Fejérváry Gézával táncolt egykor a redutbálon. Szent, ábrándos, méla, őszi délutánok. A nagyanyám fehér fejével jóságosan, megbocsátólag integetett barátnői álmainak, és a régi gyűrű sárga fénnyel csillant meg kezén. Nemigen volt az elmúlt században valamirevaló férfi, akit a szalon látogatói közelebbről ne ismertek volna. Karácsony táján szánkán, állatbőrökbe takarva és meleg téglával a lába alatt hoztak egy bicegő, igen öreg dámát a szalonba, és a fehér bajszú udvarmester aggodalmasan álldogált a szomszéd szobában (kár, hogy kissé rongyos volt a frakkja), aki Petőfi Sándorról beszélt… Gyakran gondoltam, hogy az elmúlt idők nagy férfiainak egyéb dolguk sem volt, mint a nagymama barátnőivel foglalkozni. Deák Ferencről is hallottam egyszer: „Titkon nagy kópé volt az öregúr!” Szentséges, ártatlan és imádságos rajongások hangzottak el a beesett ajkakról, amelyek egykor valóban üdék lehettek, mint a tavaszi gólyahír. Bizonyára jobban becsülték akkoriban a hölgyek a kiváló férfiakat, mint manapság, mikor annyi sok a kiváló férfiú.
A legelőkelőbb Oroszlán Margit volt e társaságban. Ő csak nagyon ritkán ejtette ki annak a nevét, akinek kedvéért vénleány maradt. Hogy is volt ez a történet? Karácsonykor, délután ólmot öntöttek a jégszürke hölgyek, a Petőfi úrnőjének udvarmestere (a frakknak már csaknem fél szárnya volt, mint a csókámnak) tartotta az ólmot a tűzben, és egy félhomályos sarokban így mondta el a dolgot Oroszlán Margit.
– Majális volt akkor a Sóstón. Emlékszem, csak ötven meghívót bocsátott ki a rendezőség, amelynek elnöke később Magyarország első zászlósura lett. Ah, istenem, milyen más volt akkor egy bál a Sóstón! A százados tölgyeken ijedten futkároztak a cincérek, mert a lampionok csodálatosan ragyogtak. A tavon vakon siklottak a csónakok, mint Byron verseiben, és a hold az erdő felett tündökölve emelkedett, mintha különös parancsolata lett volna ez estére. Olyan ruhám volt, mint Mária Antoinette-nek, és a fürtjeimet illatos rizsporral hintettem be. A Valse de228 Moskou volt akkor a legdivatosabb táncdarab – azt hiszem, Glinka írta –, sokszor játszottam azóta zongorámon. És a környékbeli nemesség hölgyei mind kitüntetésnek vették, hogy a majálison megjelenhettek. Gyönyörűen játszott a zenekar, a polgári zenekar, amelyet egy felvidéki városkából hozatott a figyelmes rendezőség. A cigány akkoriban csak férfiak duhaj mulatozásához illett. Karzatán a karnagy lebegve vezényelte a nagy mazurt, és felejthetetlen illatuk volt a rózsáknak, amelyek ruhámon nyílottak.
Lágyan hajnalodott a tó felett, és a lampionokba új gyertyát helyezett unokaöcsém.
A társaságban egyszerre megjelenik egy fehér köpönyeges katonatiszt, kék szeme volt, és báró volt, a rendezőség néhány tagjával megbeszélést folytatott, amire nyomban intettek a karnagynak, hogy szüntetné meg a végtelen valcert. A férfiak arca elkomolyodott, és a főrendező, gróf D. egy vendégszobában gyorsan megmosakodott. A fehér köpönyeges tiszt lovára ugrott és elnyargalt.
– Mi történt? – kérdezte a megriadt báli közönség.
Unokaöcsémet, aki boros fővel a lampionokat gyújtogatta, a ruhatárba csalták, ahol rázárták az ajtót. Hiába dörömbölt, senki se merte kiszabadítani. Végül elaludt a vendégek köpönyegein. A pofaszakállas, ünnepélyes karnagyot (aki bizonyára a zenés templomi misét nagyszerűen értette) félrevonták, és suttogva beszélgetett vele néhány úr a rendezőségből. Özvegy Cs.-nét, akinek fiát a forradalom után agyonlövésre ítélte a bíróság, egy vendégszobába kérette a főrendező. A felszolgáló hajdúk mereven álldogáltak a fák alatt.
Nemsokára újra feltűnt a fehér kabátos tiszt alakja a hajnali világosságban. Mögötte négylovas hintó gördült a tölgyfa boltozat alatt. A fiatal Ferenc József magyarországi utazásában e tájra érkezett.
A négylovas hintót nagyon öreg kocsis hajtotta, és az almásszürkék kényesen lépegettek, mint a népmesében.
A hintó bőrfedele le volt eresztve, és a bőrpárnákon zöld tollas kalapban, rózsaszínű arccal, üdén, ifjan ült Ferenc Jóska. A bajusza gyöngéd és szőke volt. A szeme oly kék volt, mint egy álombéli tónak a tükre. Ah, gyönyörűbb férfit még sohasem láttam.
A császár a kalapjához emelte fehér kesztyűs kezét.
Az urak némán meghajoltak.
Senki se mert éljenezni.229
Ekkor én levettem rózsáimat keblemről, előreléptem – mintha álmodtam volna –, és a fiatal császárnak átnyújtottam virágaimat.
Ő megfogta a kezem, gyöngéden szemembe nézett:
– Köszönöm, szép kisasszony.
A hangja oly lágy volt, mint egy költemény…
A nagyanyám szalonjában megszólalt a zenélőóra, egy valcert játszott, és egy kifli alakú asszonyság Klapka tábornok nevét ejtette ki száján.
(1913)230
