ELSŐ ÉJSZAKA amelyben mesemondás történik arról az emberről, aki álmát elfelejtette, és emiatt nagyon szomorú
ELSŐ ÉJSZAKA
amelyben mesemondás történik arról az emberről, aki álmát elfelejtette, és emiatt nagyon szomorú
amelyben mesemondás történik arról az emberről, aki álmát elfelejtette, és emiatt nagyon szomorú
Mindenki álmodik. Csak az a különbség az álmodók között, hogy egyik ember sokáig magában hordja álmát, amíg a másik nyomban elfelejti: elfújta a hajnali szellő, mint a viráglevelet.
Legtöbbet persze a nők álmodják. A nők között ritka az olyan, aki álmát nyomban felébredés után elfelejtené. Nyitott szemmel is utánanéz az álom tovaszálldosó lepkéjének, amely néha olyan igénytelen, mint egy káposztalepke, máskor pedig nyugtalanító, mint akár a nők hajába akadt halálfejes pillangó.
A nők után az álmok karavánjai nagyon szeretnek éji tanyát verni ama vasrostélyos ablakok körül, ahonnan sápadt képű emberek nézegetik a hold fogyását vagy telesét. A rabok álmai könnyűvé teszik a mérlegnek azt a serpenyőjét, amelybe szomorú életsorsuk van vetve, a másik serpenyőbe pedig a kegyetlen törvény. Csak nézzük meg azokat a képeket, amelyeket felébredése után rajzol a szegény rab a börtöne falára. Vagy hallgassuk meg, hogy a börtönlakók hogyan magyarázgatják egymásnak álmaik jelentőségét! Rájövünk, hogy olyan helyen járunk, ahol az álmokat nem szokás nyomban elfelejteni.
Hát még a vízpartokról hányan néznek a reggeli napsugárban eltáncoló szitakötő után? Nem kevesebben, mint a halászok, akik álmaikban is mindig halakkal foglalkoznak. Az álom vizein felveti magát az aranyhal, amelyet minden halász szeretne megfogni egyszer életében. Álomban színültig telve van a háló zsákmánnyal, és az álombéli csuka se talál menedéket a halász elől.
A szabadban élő emberek, pásztorok, gazdák, földmívelők szebbeket álmodnak, mint a királyok, mert az ő álmaikhoz az éji szél és a kosok bégetése szolgáltatja a muzsikát, amit azok nem hallanak. Az álom tengeréből jönnek a nyájak, amelyeknek aranynapsugárból591 van a bundájuk. Az álom földjein nő meg a búzakalász olyan magasra, hogy azt ember el nem érheti. Az álom mezőin olyan kövér a legelő, mint akár a bibliai József hét bő esztendejében.
És ha betekintünk a meddő asszonyok álmaiba, mit látunk ott? Ha nem is egész gyermekkertészet kacag és hempergőzik az álom tavaszi mezőségein, de az ikrek, azok a várva várt kis égi jövevények ott vannak minden gyermektelen asszony álmaiban, még ha napközben irtózna is a gyermeksírástól. Nem ritkaság, hogy ezek a karban fogódzó csecsemők olyan nők álmaiban is előjönnek, akiknek nincs még bekötve a fejük, és a leányzó nem meri senkinek bevallani álmát.
Hát azok a komor férfiak (a bikák), akik látszólag oly magányosan álldogálnak életük folyamán, mint a fenyőfa a hegytetőn: vajon nem álmodnak-e azok is olyan dolgokról, amelyekre bizonyos szív-dobogással gondolnak vissza felébredésük után? Nincsen az a zordon, asszonytalan férfi, akit álmában valaha meg nem simogatott volna valamely láthatatlan asszonynak a keze. Felébredéskor ám hiába nyúlnak a szívük gödréhez, már eltűnt onnan az a drágalátos női kéz – ám az álom velük marad darab ideig, mintha valami virágoskert illataiból jöttek volna ki.
Az álom nemcsak a jövő időt példázza (amelyben a babonások hisznek), hanem az elmúlt időket is, amelyben az álmodó rák módjára visszafelé megy azokon a bejárt életutakon, amelyekre már nem is emlékszik. Azért eszmélünk fel, hogy az álmainkban látott arcokat már láttuk valahol, valamerre, de ébrenlétünkben azokra sohase emlékezünk. Ezeket az arcokat hívják álombéli ismerősöknek, akik elmaradtak valahol a múlt időben.
Hát azt az embert nem ismered-e, kedves mesehallgató, aki álmában mindig oroszlánokat győz le, és az oroszlánok kitépett sörényét még felébredésekor is keresi a kezében? Gyáva kis papucskészítő ő valahol a damaszkuszi kapu mellett, ahol a Keletre utazók igazíttatják meg vele sarujukat. És a kalapálás aznap vígabban folyik, amikor a suszter néhány oroszlánt legyőzött.
Nem mind bátor ember az, aki oroszlán módjára a jobb oldalán alszik. De ahhoz már bizonyos bátorság kell, hogy az ember592 a szívére feküdjön. A szív tele van mindenféle ismeretlenségekkel, amelyek sokkal korábban kelnek fel olyankor az ember mulattatására, valamint kínzására, ha őt testünk nyomásával hallgatásra akarjuk kényszeríteni. Hiába nyomjuk el a szívet álom közben: a nyilas akkor is eltalálja őt, ha kéznél van. Nagyon rossz dolog az álombéli megszerelmesedés, mert nagyon ritka esetben talál kielégülést az ébrenlét óráiban. Az álmában megszerelmesedett ember vagy asszony mindig tanácstalanul nézeget a világban. Mindez pedig azért van, mert a szívet védeni akarjuk a nyilas elől.
Ha a hold kulcsa XI-et mutatna, mint éppen száz esztendővel ezelőtt, a babonás-könyvek mindenféle következményeket fűznek ahhoz, ha az ember álmában vízcsobogást hallana. Pedig az nem más, mint a testnek a szomjúsága. Nagyobb baj van azoknál, akik úgy érzik, hogy a szívük szomjúhozik álmukban.
Mikor született a féltékenység? Száz eset közül kilencvenszer álomban jön elő ez a kínzó, gyötrelmes érzelem, mert álmában az álmai elől nem hunyhatja le az ember a szemét, mint azt éber állapotban tenni szokta bizonyos nemszeretem dolgok felett. Vigyázzunk az álombéli féltékenységgel. Vigyázzunk az álombéli bakkecskével. Nyomban költsük fel azt, akit álmában sírni, sóhajtozni hallunk.
No most végre elérkeztünk ahhoz az emberhez, aki elveszítette az álmát. Elveszítette, és soha többé nem tudja megtalálni, és ezért kínozza magát. A skorpió módjára. Tudja, hogy valamikor nagyon jót, nagyon kedveset álmodott, amely álom boldoggá tehette volna akár egész életére is – de álmát könnyelműen elfelejtette. Most már aztán szaladhat utána. Az elveszített álmot soha, soha nem találja meg.593
