MÁSODIK ÉJSZAKA amelyben említés történik arról az emberről, aki álmában annyi rosszat követ el, hogy napközben alig győzi jóváte…
MÁSODIK ÉJSZAKA
amelyben említés történik arról az emberről, aki álmában annyi rosszat követ el, hogy napközben alig győzi jóvátenni
amelyben említés történik arról az emberről, aki álmában annyi rosszat követ el, hogy napközben alig győzi jóvátenni
Ez az ember rendszerint azzal kezdte az álmát, hogy az erdőben elfűrészelte a fák derekát, hogy azok majd agyonüssék a jámbor utazót, aki a rablók bunkója elől megmenekült.
Nappal aztán az emberünk kiszaladt az erdőbe, és bocsánatot kért a fáktól. De azok szomorúan néztek rá – mit sem ért a bocsánatkérés, miután már egyszer elfűrészelték őket.
Ez az ember álmában mindig verte az állatokat, vasvilla nyelével a jámbor barmokat, amelyek bőgtek a fájdalomtól, a szíjostorral a szegény lovakat, amelyek keservesen rángatták kötőfékjeiket, de bántalmazta még a fiatal ebeket is, amelyek pedig a kutyák szokása szerint hízelkedve húzódtak lábaihoz… És ha elérhette a galambok dúcait, akkor kitépdeste e szelíd madarak tollait.
Emberünk alig várta, hogy a verebek megszólaljanak, amelyek csiripelésükkel mindig azt szokták megbeszélni, hogy mi történt az éjjel. Bizonyára tudták ezek a koránkelő madarak, hogy emberünk hány állatot pusztított el az éjszaka, és ezért lármáztak. Mit tehetett a szegény, álmában elfáradt ember? Elment a gyapjas kosokhoz, és megvakargatta a tavaszi szarvuk tövét, mert tudta, hogy ez jólesik nekik. Elment a tehénkékhez, és friss sarjút vitt nekik ajándékba. De az állatok szeme továbbra is szomorú maradt.
Ez az ember még mást is csinált álmában: rablókkal cimboráskodott, segített nekik a pecsenyéjük forgatásánál, hamispénzverők odúiban tanyázott, és mindenben helyeselt e sötétképű embereknek, akasztásoknál segédkezett a hóhérnak, és még akkor sem rendült meg, amikor azt vette volna észre, hogy az akasztásra ítélt ember nem más, mint a legjobb barátja; haldoklók feje alól rángatta ki594 a párnát, pedig a haldoklóban éppen öreg édesanyját ismerte fel: gyermekeket dobott bele a Dunába, és nem törődött keserves sikoltásukkal. Végül aztán mindig felakasztotta magát, hogy fuldokolva ébredt fel.
Emberünk nappal hiába ment el bocsánatot kérni az akasztófadombhoz: a szél ott most is keservesen sóhajtozott, mint akárcsak az éj óráiban. Hiába ügyelt arra, hogy valahogy ne kerüljön erszényébe ólomból öntött tallér, sem pedig karimáján körülreszelt arany: – nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy álmában hamis-pénzverőkkel cimboráskodott. Legjobb barátját pedig megölelte és megcsókolta, amikor találkozott vele. De hiába volt a sírás, a legjobb barát csak szomorúan nézett rá, mintha tudta volna, hogy álmában őt felakasztották.
Az álmok pedig mind gyötrelmesebbek lettek… Például sohasem emberünket kergették álmában a zsiványok és vadállatok, mint ez a jó emberekkel történni szokott, hanem emberünk kergetett hosszú husánggal olyanokat, akik az égő házból menekültek. Nyulakat üldözött, amelyeket aztán széjjeltépett, hogy véres lett mind a két keze, mint a vérrel foglalkozó embereké. Virágzó fákról tépte le a taréját, mint valami szörnyű fanyüvő, mint valami medve…
Hiába vetett pénzt a táncoló medvének, nem tudta elfelejteni azokat a fákat, amelyekről ő húzta le a ruhát.
Mikor emberünk már nem tudott hova lenni az álmai rettenetességei elől, felkereste azt az Embert, aki álmok kitalálásával és megmagyarázásával foglalkozott. Az álomfejtő végighallgatta emberünket, aztán így szólott hozzá:
– Gyere el mához egy hétre hozzám. Addig majd gondolkozom álmod jelentősége felett. Most erre az egy kérdésre felelj nekem: Sohasem hallottál álmodban kiáltó vadludakról?
– Nem hallottam – felelt az ember, mert elhatározta, hogy igazat mond az álomfejtőnek.
– Akkor tudom, hogy egy hét múlva el fogsz jönni. Semmi csalárdság, kigondolás nincsen álmodban.595
