HETEDIK FEJEZET • amelyben a pezsgő palackjában marad
HETEDIK FEJEZET • amelyben a pezsgő palackjában marad
A Francia kastély éttermében, amely akkora volt, mint egy lovagterem, a színészek részére hosszú asztal volt fönntartva, ahol többnyire virágbokréta állott. A Francia kastély vendéglősének kedveskedése volt ez a bokréta. Az ország minden részébe eljutott híre (a színészek révén) a gáláns Bercinek, aki nagy murikat és áldomásokat szokott csapni a színészek tiszteletére. Kedvenc színészei évek hosszán át hitelben ettek-ittak nála, és mindennap végignézte az előadást, az állóhelyről, miközben fekete selyem sapkájával meghatottan tapsolt az érzelmes jeleneteknél. Midőn félig üres volt672 a nézőtér, a komikus Berci barátunk tiszteletére külön vicceket szőtt a darabba, sőt a kisebb színésznők ábrándosán forgatták a szemüket a kis kopasz, kövér férfiú felé, aki többet sírt, nevetett a színházban, mint élete egyéb részeiben. Mintha intendánsa lett volna a városka színházának, minden színházi eseményben benne volt a keze. Kevés szakértelemmel, de annál több rajongással hallgatta végig a premiereket, neki minden darab tetszett, és csak azt sajnálta, hogy az utolsó fölvonás végső jelenetét nem várhatta be. Fekete selyem sapkáját a fejére csapva, átfutott az étterembe, hogy megfelelően fogadhassa a színházból kitóduló publikumot. Már tudta, hogy kik jönnek színház után vacsorázni, és az asztalokat előre elrendezte. A társulat súgója későbben úgyis elmondta neki, hogy mi történt – azután.
Berci azon az estén, midőn Pálházit a színházban meglátta, rendkívüli intézkedéseket tett a nevezetes úr fogadtatására. A háziszolgát elfuttatta a cigánybandáért, és személyesen nézett körül a konyhában, bár az ételszagot nem szerette. A színészek asztalára készített virágbokrétát az utolsó percben fájó szívvel ugyan, de megosztotta a Pálházi úr részére fönntartott asztallal. Még néhány perc múlott el, és Pálházi ritkás, fekete szakállú arca, tatár-feje és bundája, amelyet egy muszka herceg viselhetne, megjelent az étterem előcsarnokában, mellette Szalánczi kisasszony hervatag és finom alakja. A kisasszony kivételesen egy olyan nagy és soktollas kalapban jelent meg, amely a térparancsnokék társaságának véleménye szerint inkább volt méltó egy félvilági nőhöz, mint egy szolid színésznőhöz. A kíséretet Brankovicsné, a társulat anyaszínésznője alkotta, amin ugyancsak csodálkoztak némelyek, hogy a komoly és derék Brankovicsné ilyen játékhoz adja oda személyét. Szalánczi kisasszony, mint aki már úgyis leszámolt mindennel, kihívóan nézett körül a fehér falú teremben. A tiszti asztal fölött kevélyen túlnézett, és a főjegyzőék felé sem vágott alázatos, kislányos bókocskát; csupán a térparancsnokék társaságában lévő öreg grófnő előtt sütötte le a szemét, mert az öreg hölgy aranyszélű lorgnettjén át olyan éles és nem titkolt fölháborodással meredt rá,673 hogy még Brankovicsné is csak a kesztyűjének merte mondani, hogy: kezét csókolom.
Szalánczi kisasszony nyilvános „elbukásá”-nak hírére sokkal többen jöttek el az étterembe, mint máskor. Három esztendő alatt senki sem mondhatott rosszat a színésznőre, A finnyás úri házak kinyitották előtte kapuikat, és a kisasszony most így hálálja meg a közmegbecsülést! Bizonyosra vette mindenki, hogy Kisfalvi direktor tudni fogja kötelességét. Ezt az arculcsapást nem viselheti el a város.
Pálházi olyan unottan és fanyar mosollyal ment végig a termen, mint aki senkit sem akar ismerni a városban. Hanyagul húzta lábát, és csak a szemével köszöntgetett vissza azoknak, akik köszöntötték. Körülbelül negyvenesztendős volt akkor Pálházi, de éppen úgy lehetett nyolcvan vagy harminc. Az arca sárga volt, mint a cigarettafüst, és a szeme egy halálosan kiégett férfiú szeme volt. Csak izmos válla és minden hanyagsága mellett rugalmas alakja árulta el, hogy a rokkantságtól még nagyon messzire van.
– A kártyás! – mondta az öreg grófnő a térparancsnokék asztalánál, de nyomban hízelgő mosoly terült el az arcán, amint Pálházi rövidre nyírott fejével bólintott feléje. „A kártyás” senkinek sem hajtotta meg a fejét, csak neki. Az öreg grófnőnek az öccse befolyásos férfiú volt a külügyminisztériumban.
Tehát most ott ült a híres kártyás a Francia kastély éttermében, és a vidéki város publikuma, amely jól ismerte őt, de akiktől mindig idegennek tudta magát tartani, kimeresztett szemmel figyelte a történendőket. Hiába, bármit mondanak is Pálházira a házasságai miatt, mégiscsak ő az egyetlen ember ebben az órában Magyarországon, akiről mindenki tudja, hogy milliókat nyert kártyán és lóversenyfogadásokon. A fiatal katonatisztek, akik a kantinban huszonegyesen nyerik el egymás gázsiját, a tiszti asztal mellett elmerengtek, a főtrafikos, Számmer bácsi, akit messzi vidéken a legjobb kalabriászjátékosnak mondanak, és nemegyszer fölfüggesztik Komáromban vagy Győrött a játékot, amíg Számmer bácsi véleménye telefonon vagy telegráfikus úton megérkezik, a maga sarokasztalánál,674 asztalánál, az agglegények társaságában bizonyos megzavarodottsággal piszkálta a sótartót.
– No, Számmer? – szólalt meg végre egy öreg ügyvéd, aki mint tréfacsináló volt ismeretes a városban.
De Számmer nem felelt.
Az ügybuzgó Berci és a pincérek útján csakhamar híre futamodott annak is az étterem vendégei között, hogy az esti vonattal megérkezett Bozsákné, a Pálházi tésztagyúró asszonya, akit mindenhová magával visz a világon. És már a vacsorához Bozsákné gyúrta a tésztát. Majd a színészek asztalánál francia pezsgősüvegek vonultak föl.
– Pfuj – mondták némelyek –, ezek a komédiások elfogadják a kártyás pezsgőjét. Mint a cigányok…
De nyomban elmúlott a fölháborodás, amikor Pálházi asztalától lustán fölemelkedett, és a színészekhez lépkedett, hogy velük poharat koccintson.
– A legjobb színészek itt vannak Magyarországon – mondta szuggesztív hangon Pálházi, mintha maga is hitte volna, amit mond.
Később a térparancsnokék asztalánál vizitelt, de ott igen rövid ideig maradt, mert a nyers öreg tábornok azzal kezdte a beszélgetést:
– Nos, hogy hajtanak mostanában az agarak, Pálházi úr?
Pálházi nem szeretett játékról beszélni.
A cigánybanda diszkréten, csöndesen húzott egy régi bécsi valcert, majd egy másikat, harmadikat, mert hiszen Pálházi ezt szerette. Szalánczi kisasszony kipirosodott orcával ült a helyén, és ritka rózsáit szagolgatta, mintha máris menyasszonynak érezte volna magát, hisz hány nagyúr vett már el színésznőt feleségül, csupán Brankovicsné piszkálta kedélyesen a fogát.
– Az én főztömet kóstolná meg, Pálházi – mondta nagy elbizakodottsággal. – Olyant még az édesanyjánál sem evett.
Pálházi lovagiasan bólintott, és megkérdezte Szalánczi kisasszonyt, hogy nem parancsol-e valamely mulatságos fiút meghívatni a színészek asztalától?
– Nem – felelt hűvösen Edit –, én jól ismerem őket. Nem nagyon mulatságosak.675
Tovább hallgattak tehát, mert Pálházi szófukar, csendes ember volt, aki nevetni sohasem szokott, és legjobb kedvében is (a monda szerint) bezárt szobában egyedül szokott csárdást táncolni.
Ebben a pillanatban a Francia kastély öreg portása sapkáját kezében tartva, mély meghajlássál Pálházihoz lépett, és olyan halkan, amint régi hotelportások tudnak beszélni, valamit súgott a kiváló férfiú fülébe. (Szindbád – aki természetesen egy sarokasztalnál ült ezen idő alatt, mert hiszen Pálházi őt is érdekelte –, nyomban észrevette, hogy a törökösen sárga arc elhalványodik.)
Pálházi egy-két pillanat múlva engedelmet kért a hölgyektől, és kisietett az étteremből, de Szindbád megelőzte. Szindbád az utca felé lépett ki, mert úgy gondolkozott, hogy Pálházit a fogadó portásfülkéjében várják, és a kapu vasrácsozatán át tanúja lehet mindennek. Körülbelül tudta, hogy miért hívják Pálházit – nyilván a beteg gyermek rosszabbul lett –, csak arra volt kíváncsi, hogy a két nő közül melyik jött Pálháziért.
Természetesen Mariett állott a portás fülkéjében, az öreg őrmester társaságában.
Pálházi fázósan húzta össze frakkját, amint Mariettet megpillantotta, néhány halk szó hangzott el a levegőben, aztán Pálházinak olyan lett az arca, mint a kísérteté. Egy hangot sem szólt, fedetlen fővel, frakkban, amint volt, a kapunak indult.
– A kalapját! – hallatszott a Mariett figyelmeztető hangja.
Pálházi erőszakos, szinte vad mozdulatot tett.
– Menjünk – kiáltotta rekedten.
Az öreg kapus ijedten nyitott kaput, Pálházi kirohant, Mariett hosszú köpönyegében a bicegő őrmesterrel alig tudta nyomon követni. Aztán eltűntek a mellékutcában, amely a régi ház felé vezetett, mint a látomás.
Az éj csípős volt, alattomos szél süvített az olvadó folyó felől, és a Francia kastély kapujánál táncolt az üveg a lámpásban. Szindbád tehát visszatért az étterembe, és sokáig szivarozgatva nézegette Szalánczi kisasszonyt és kísérőnőjét. A magára hagyott kisasszony arca mind pirosabb lett, hogy aztán gyorsan haloványodni kezdjen.
Reménykedve, majd kétségbeesetten figyelte az antik óra mutatóinak676 lassú mozgását a terem oldalfalán, és nemigen volt az étteremben senki, aki ugyancsak nem az óramutatót találta most a legérdekesebb látnivalónak.
Még a térparancsnok is megfordult helyén, és szigorúan, tetőtől-talpig végigmérte a magára hagyott hölgyeket, bosszús pillantást vetett az órára. Az öreg grófnő le nem vette átható szemüvegét Editről, míg Brankovicsné a kézmosóba öntötte a pezsgőspohár tartalmát.
– Jobb ennél a vinkó – mondta mély meggyőződéssel. – Engem se hívjál többet vacsorázni.
A főtrafikos az agglegények társaságában szinte az egész terem füle hallatára mondott el egy kalabriász-esetet, amely Nyitrán történt, és a cigányok olyan csendesen húzódtak meg sarkukban, mintha nem is ők lettek volna azok, akik valaha muzsikáltak.
– Pszt, Berci! – hangzott innen is, onnan is, pedig máskor meglehetősen foghegyről beszélnek az idevaló urak a fogadóssal. – De a mindentudó Berci sem tudott fölvilágosítást adni, csupán annyit hozott föl védelmére, hogy hiszen ott függ a Pálházi úr bundája, kalapja.
A színészek az üres palack mellől elkomorodva meresztették a szemüket Szalánczi kisasszonyra, aki végképpen megszégyenülve már csaknem arra gondolt, hogy a pezsgőzést folytatja a saját számlájára.
Végre a térparancsnok kirúgta maga alól a széket, hogy az fölborult, és ez mintegy jeladás volt arra nézve, hogy a kellemetlenül végződött mulatságból hazafelé kászolódjanak az emberek. Csak az öreg grófnő állt meg öltözködés közben, hogy egy-egy gyilkos, megvető pillantást vessen Szalánczi kisasszonyra, mintha ő volna az okozója az egész zavarnak. A Pálházi anyja mégiscsak csillagkeresztes dáma volt, és ő maga is szolgált az udvarnál. És ez a senki lánya? Ez a csúf, vén komédiás-leány? Bizony megérdemelné, hogy kisöprűzzék a városból.
Szindbád egyik szivart a másik után szívta, a terem csendesen kiürült, a cigányok visszaszöktek a kávéházba, csupán a szundikáló nagybőgős maradt ott őrnek, mikor Brankovicsné keményen csengetett a vizespalack oldalán.677
– Kellner, fizetek! – kiáltotta, hogy mások is meghallják, és méltatlankodva csóválta a fejét, amikor Berci szabadkozva hajtogatta előtte kopasz fejét.
Szalánczi kisasszony elmenőben síró, vörös szemét szinte kétségbeesetten fordította Szindbád felé. Szindbád már némi hajlandóságot is érzett lovagias szívében, és csaknem hazakísérte a hölgyeket, amikor az utolsó percben a súgó ajánlkozott.
Így tehát Szindbád végigszívhatta szivarját, későbben pedig megtehette szokásos kémszemléjét az ódon ház körül, amelynek kapuja fölött három sas volt kőbe vésve.
A függönyök mögül lágy, szinte álombéli világosság szűrődött kifelé, és csendes volt minden, mintha mindenki meghalt volna a házban. A szél élesen süvöltözött, és a folyó olyan fekete volt, hogy Szindbádnak önkéntelenül szegény, elhagyott árvagyermekek jutottak eszébe, akik csöndesen sírnak apjuk után a sötét szobában. A titokzatos folyón valahol egy vízbe fulladt kisfiú holtteste úszik, és valahol messze, messze, kétségbeesetten sír egy szegény anya… Valóságos megváltás volt Szindbádra, midőn lépéseket hallott kopogni a kövezeten, amely lépések most visszhangzottak, mintha egyszerre titkos alagutak támadtak volna a város alatt.
Bozontos bunda-gallérból a doktor Corvinusz bársony-sapkája meredt elő. Szindbád élénken a csodadoktor vállára csapott.
– Hopp, doktor úr, jó, hogy találkozunk. Hogy van a kisfiú?
A vén doktor olyan mérgesen kapta föl a fejét, mint egy kígyó.
– Mi az? Útonálló az úr? Már régen szerettem volna öntől megkérdezni, hogy mért leselkedik folyton nyomomban? Mi köze hozzám, mi köze a beteghez? Hejh?
A csodadoktor azután szó nélkül továbbrohant. Szindbád hazafelé menet mindenféle regényes históriákra gondolt. Összeaszott vén vadalmákra, akik a Pálházi-hölgyekbe szerelmesek.678
