NYOLCADIK FEJEZET • amelyben Shakespeare kimondja az utolsó szót
NYOLCADIK FEJEZET • amelyben Shakespeare kimondja az utolsó szót
Nagyon nehéz meghatározni, hogy mennyi idő múlik el a regényben egyik fejezettől a másikig, olvastam már olyan regényt is, ahol a nagyanyák még a várkertben bujósdit játszanak egy helyen, míg a másik oldalon már a templomba falazzák be koporsójukat. Walter Scott tudná csak megmondani, hogy mi történt közben. De ne ijedjünk meg, Szindbád még mindig a régi rajongó szerelmes, midőn egy napon aranyporzóval behintett, zöldpecsétes levelet hozott számára az őrmester a Francia kastélyba. A levélpapír sarkában finom, alig látható aranyos nyomással egy név: Georgina. És a betűk, amelyek egymás után tipegő kis kacsákhoz voltak hasonlatosak, Szindbád urat felszólítják azon régi házban való megjelenésre.
Georgina a régi szépség, csak búskomoly szemében látszik valamely elmúlott, könnyű sírásnak a nyoma, mint erdőszélen a tovairamodott nyári zápor hagyja jóillatú lábnyomát. A szája azonban vidoran mosolyog, amint Szindbáddal szemben helyet foglal, és könnyedén így kezdi:
– Egy régi francia könyvben olvastam egyszer, hogy a reménytelen szerelmestől fogadnak el a nők legtöbb szolgálatot.
– Én is olvastam. Miben lehetek szerencsés szolgálatára lenni, mindenekfelett való úrnőm?
Georgina egy másodpercig elhallgatott, Szindbád fürkészve nézte, vajon előre betanulta volna szerepét? Nem, a kis úrhölgy sokkal közvetlenebb teremtés volt, vagy talán Szindbádnak gyengült meg a látása?
– Hát én színésznő leszek, Szindbád.
Szindbád szerette, ha a nők bolondokat fecsegnek, sőt leginkább akkor szerette a nőket, ha nem voltak okosak.
– Helyesen teszi. Már magam is gondoltam rá.
Georgina kerekre nyitotta a szemét, mintha megijedt volna679 Szindbád szavaitól. Szívalakú arcocskáján fájdalom, öröm, meglepetés jelentkezett, és egy kis hajfűrt a kerek fülecske mellett olyanformán helyezkedett el, mint egy fűben figyelő gyíkocska.
– Ön már tudja? Gondolt rá?… Nem értem.
– Pedig igen egyszerű dolog. Volt egy barátom, akit a tót grófnak hívtak… Pardon, ne vegye kérkedésnek, de gróf volt és barátom volt. A tót gróf felesége egy napon azt vette észre, hogy az ura igen sokat forgolódik a falusi tót asszonykák körül, akik többnyire bocskort viselnek lábukon. Szép, fehér, pirosszíjas bocskort. A grófné okos asszony létére a párizsi cipőt felcserélte bocskorral, ebben járt otthon állandóan, és boldogan élt az urával. Pálházi a színésznők után kezd futkosni, tehát…
Georgina mindent kifecsegő arcán egy kedvetlen kis rajzocska jelentkezett.
– Akkor Mariett megelőzött volna szándékomban, mert hisz én… Én már nemigen fogok bocskorban járhatni valakinek a kedvéért. Más oka van elhatározásomnak. A kenyérkereset.
– Tisztelem azokat a nőket, akik kenyeret keresnek.
– Mert hisz én tulajdonképpen nem tudok semmit, Szindbád. Abban az időben, amikor én még leány voltam, nem volt szokásban tanítónői oklevelet szerezni, a doktorkisasszonyok sem jártak az egyetemre. Maga körülbelül tudja, hogy miféle képzettsége van egy magamfajta nőnek. Tudunk egy kicsit zongorázni, festegetni virágokat és erdőket, megértjük, ha franciául szólnak hozzánk. Szilvu plé – merszi. Higgye el, hogy éppen elég ennyit tudni franciául.
Szindbád csendesen mosolygott a vidáman előadott szavakon. Valóban gyermek volt ez a kis kedves, jó, ártatlan gyermek. Az ódon házban sohasem látta az életet.
– Tehát csak ezért lesz színésznő?
– Lám, a fődolgot szinte elfelejtettem… Szindbád úr, mi tönkrementünk.
Vidor, szinte titokzatosan jókedvű mosollyal nézett Szindbád szemébe, hogy Szindbád maga is derülten felkiáltott.
– No, ez nagyszerű. Hát hogy történt?680
A finom nőcske gyengéden előrehajolt, mintha nagyon meg kellene magyarázni a dolgot, hogy Szindbád kemény feje megnyíljon.
– A tőzsdén játszottunk, és doktor Corvinusz közvetítette az üzleteket.
Erre már talpra állt Szindbád, de még mindig mosoly volt az arcán,
– A csodadoktor?
Georgina halkan felkacagott.
– Ne bántsa. A kisfiamat mégiscsak meggyógyította. Gyurka most olyan egészséges, mint a makk. Annyit eszik, mint egy arató. Reggeltől estig a tornaszereivel foglalkozik, holott azelőtt csak a képeskönyvet szerette. A doktor csodát művelt a fiúval.
– De a tőzsde? – szólt közbe Szindbád kissé érdesen.
Georgina vállat vont.
– Pechünk volt, vesztettünk.
– Mennyit?
– Mindent. Rövidesen a ház sem lesz a miénk. Váltók vannak. Mind a hárman aláírtuk, amint a készpénz elment, szegény mama, azóta azt hiszi, hogy a foga fáj, pedig…
– Nincs is foga! – szólt közbe Szindbád. – Tehát a mamán kezdte a doktor?
– Igen, már régóta játszottak, amikor rájöttünk. A mama álmában kibeszélte a dolgot. „Alpinen! Alpinen!” – kiáltozta mindig. Azok valami papirosok.
– És Mariett, aki állítólag a legokosabb nő a világon?
– Mariett nem okos. Csak nagyon jó, nagyon nemes és a legdrágább szív, de a pénzhez annyit ért, mint a mama.
– A gazember! – szólta el magát Szindbád. – Nekem sohasem tetszett ez az ember.
– Ne bántsa szegényt. Bánatában elbujdosott a városból. Hál’ Istennek, Gyurka most egészséges.
Szindbád, bár eleinte a maga fölindultsága foglalta el, későbben mégiscsak észrevette a Georgina jókedvű nyugalmát, és ebben megnyugodott ő is. Tudják ezek a nők, hogy nem érheti őket semmi baleset.681
– Persze, Pálházi úr nem tudja még a dolgot? – kérdezte csendes célozgatással.
– Remélhetőleg nem is fogja megtudni, mert azt csendesen elhatároztuk, hogy eltitkoljuk előtte.
– Az ilyesmit nehéz titokban tartani.
Georgina ekkor valami furcsa pillantást vetett Szindbádra, amely tekintetből Szindbád csalódást, néma kicsinylést és nemes gőgöt olvasott ki. Mintha csak azt mondta volna ez a tekintet, hogy meddő fáradtságot végez Szindbád, midőn egy másik férfiú nyakába akarja keríteni a bajokat, hisz tulajdonképpen itt magára, Szindbádra sincs valami nagy szükség. Ebből a furcsa pillantásból értette meg végtére Szindbád, hogy Georgina nem a gyermeteg, butácska nő, amilyennek néha látszik.
Az asszony az ablakra nézett, ahol a téli délután utolsó napsugarai játszottak a mályvaszínű függönyökkel, és a függönyöknek mondta:
– Mi olyan nők vagyunk, akik, amit megfogadunk, azt megtartjuk… Pálházi különben már valahol a tengeren mulattatja a yorki herceg őfenségét, aki mint szenvedélyes écarté-játékos, néhány partira meginvitálta Indiába való utazásához.
Szindbád makacsul összeráncolta a homlokát. Bántotta az asszony hűvöskés gőgje.
– Indiából is vissza lehet térni – felelt konokul.
– Ismétlem – monda jéghidegen Georgina –, mi nem szándékozunk bajunkkal sem Pálházit, sem mást terhelni. Midőn a fia volt beteg: kivételt tettünk vele. A fiút szereti: információink szerint egyedül a fiút szereti. Nem tudom, helyes volt-e Mariett részéről, hogy a lázas fiúcska ágyához meghívta az apát? Végeredményében helyes volt, mert nyugodtan utazott el a yorki herceg őfenségével, miután meggyőződött arról, hogy Gyurka nálunk a legjobb helyen van.
– És a gyermekről hogyan szándékoznak gondoskodni?
– Ezt ismét Mariett vállalta magára. Amit Mariett magára vállal, azt teljesíteni szokta. Ő talán nálamnál is jobban szereti Gyurkát. Mama velem marad. Engedje meg, hogy rövid idő alatt annyi bajt okoztunk önnek, Szindbád úr, midőn ön csak éppen átutazóban682 volt a városon. Gondjai voltak miattunk, talán idejét is megraboltuk… Miért? Ön már sok asszonyi szeszélyt látott, és bölcs férfiú módjára megbocsátott. Reméljük, hogy nekünk is megbocsát. Elkényeztetett, nagyon kényes úridámák voltunk, akik gőgösségükben azt hitték, hogy nekünk kötelesség a férfiak részéről a szolgálat, a hódolat. Az élet most megtréfált. A magunk építette várkastély összeomlott, mint a legtöbb légvár összeomlik. Közönséges, mindennapi nők lettünk, akikkel sűrűn találkozni az életben. Az érdekességhez bizonyos tekintetben mégiscsak szükség van a jó cipőre, bármit állítanak a költők.
Szindbád komolyan hallgatta végig a drága nőt, hisz bármennyire titkolta is Georgina, hangjából némi bánatos érzelmesség zengett, mintha máris csalódott volna Szindbádban, holott még csak a kezét engedte megcsókolni.
Némely férfit mindennél inkább érdekel a nők nemes, eltitkolt fájdalma, búskomoly bánkódása, amellyel az élet eseményei meglepik őket. A könnyeket, viharzó sírásokat némelyik férfiú kevésbé szereti, mint a téli alkonyatot, midőn a tűz olyan csendesen szundit el a fehér kályha mélyében, mint egy éjszakai pihenőre térő madár fáradt szállongása – vagy mint az őszi köd, amely az erdőszél felé lopózkodik. Szindbád mindig szeretett estefelé utazni, és az utazókocsi ablakából elborongva nézte a hegytetőn a várat, amint ablakai kivilágosodtak… Megfogta az asszony kezét.
– Ennél a kéznél ma sem drágább nékem semmi, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Én nem változtam, sőt bizonyos melegség szállja meg a szívemet, hogy mint az élettel küzdő férfiú közelebb látom magamat az ábrándok és álmok asszonyához. Az élet a legjobb vegyész. A legkülönbözőbb elemeket is egymásba olvasztja. Talán még bennünket is közel hoz egymáshoz, hisz az álomvilágból íme ön előlépett, nem elzárt kastélyban fog többé élni, hanem az élet kellős közepében. Tehát színésznő akar lenni?
Az asszony nem vonta vissza kezét, de nem is viszonozta Szindbád gyöngéd szorítását.
– Színésznő leszek, de úri dáma maradok.683
– A maga egyénisége nem is lehet másforma. Tudja, hogy iskolát kell végeznie?
– Végeztem. Kisfalvi direktor úr volt a tanárom. Csupán próbaidőre van szükségem.
– És az a huncut ezt nekem sohasem mondta! Pedig mennyit beszélgettem vele magáról!
– Kisfalvi komoly férfiú. Azok a férfiak, akik Shakespeare-t szeretik, megbízható emberek. Nála szeretnék föllépni… Néhány telt házat biztosítana a szenzáció.
– És nem fél, hogy Pálházi a Szuezi csatornánál visszafordul? Ott utoléri a posta vagy távíró.
– Pálházi akkor éppen nem fordul vissza. Szerződésünk van arra, hogy én nem leszek színésznő. Ezért kaptam tekintélyes tartásdíjat.
– Tehát már régen is színésznő akart lenni?
– Mindig. Fiatal leánykoromtól kezdve, midőn a hercegi palotában először játszottam egy műkedvelő előadáson. Moličre-t játszottuk.
– Nekem Kisfalvi ezt sohasem mondta – csodálkozott Szindbád. – Hisz akkor könnyebben megértettem volna önt. Művészvér van az ereiben.
– Az anyám is színésznő volt fiatal korában, de egy darabig nem dicsekedtünk ezzel. Habár az udvari színházban játszott, és Metternich hercegnő volt a pártfogója.
Szindbád összecsapta a kezét.
– Nagyszerű. Hisz maguk egész kedvemre való emberek kezdenek lenni! Irtózom a mágnásoktól. Félek a gőgjüktől, világnézeteiktől, nevetséges önérzetüktől.
– Bennünket mágnásoknak nézett? Ebből láthatja, hogy jól komédiázunk. Köztünk csupán Mariett a komoly nő. Ő csakugyan hiszi azt, amit mond. Csak arisztokratikusán tud gondolkozni, cselekedni. Gyűlöli a mindennapiságot. Most majd előveszi tanítónői diplomáját, és valahol állást keres. Olyan álruhás hercegasszony még nem ült katedrán, amilyen Mariett lesz. Bizonyos, hogy versailles-i684 mintára nyírja meg az iskola udvarán álló akácfákat, és az iskolaszolgát rábeszéli, hogy borotválja le bajuszát, és húzzon térdnadrágot. De éppen jön.
Mariett szokása szerint szürke szemével fürkészve nézett végig Szindbádon, mintha állandóan gyanakodott volna, hogy a könnyen szürkülő, de fiatalos arcú férfiú rosszban töri a fejét. Majd kérdő pillantást vetett Georginára.
– Igen, arról beszélgetünk – felelte Georgina, és kicsit lehunyta a szemét.
Mariett most Szindbádhoz fordult, és némán ránézett. Mintha csak azt kérdezte volna, hogy: mit szól ehhez az őrültséghez?
Szindbádot megzavarta a szürke szem. Mintha bűnös lett volna, úgy felelt:
– Azt hiszem, jó színpadi alakja van… Hisz játszani nem láttam.
Mariett vállat vont, és szótlanul indult a függönyök felé, amelyek a szomszéd szobát elválasztották. Georgina hirtelen talpra ugrott.
– Maradj, Mariett. Te mindig azt mondod, hogy nem tudok semmit. Hallgassa meg Szindbád úr is.
Három-négy lépést tett a szobában, aztán színpadi állásba helyezkedett.
– Hallgassa Júliát, kit játszani fogok.
Már menni készülsz? Még nem is virrad?
Nem a pacsirta volt, ha’ fülemile,
Félénk füled mitől megrezzene.
Hidd el, szerelmem, csak fülemile.
Nem a pacsirta volt, ha’ fülemile,
Félénk füled mitől megrezzene.
Hidd el, szerelmem, csak fülemile.
Szindbád nevetve ütötte össze a tenyerét.
– Briliáns. Én láttam Duset, Sarah-t, Márkust. Becsületemre, egyik se tudta jobban.
– Igen, itt a Miasszonyunk utcában, a szalonunkban – szólt közbe hidegen Mariett. – A színpad ide messzire van.685
És hosszú lágy léptekkel kiment a szobából.
Georgina kipirult arccal ült vissza helyére. Harmatos szép szemét Szindbádra függesztette, és szinte könyörgő volt a hangja, amint kérdezte:
– Mondja meg őszintén: tudok?
– Amennyire meg tudom ítélni: igen – felelt komolyan Szindbád.
– Kisfalvi is mindig azt mondta, hogy nagy színpadi talentum rejtőzik bennem. Nos, ha talentum, itt van az ideje, hogy aprópénzre fölváltsuk. Eddig az előkelő, megközelíthetetlen úri dáma volt a szerepem, most majd a rendező osztja ki. Shakespeare-t majdnem végig tudom, mert hisz Kisfalvitól nem tanulhattam egyebet! De tudok néhány Ibsen-szerepet is. Nórát! Ismeri?
– Ismerem – felelt Szindbád, és az asszonyt a két kezénél fogva gyöngéden magához húzta.
– Az újabbak közül Monna Vannát – mondta halkan, álmodozva Georgina, és a homlokát csöndesen odanyújtotta Szindbádnak.
Ez volt az első csók.
Az erdővágáson fut át olyan pattogva, jószagúan a nyári permeteg, mint Szindbád szívében csilingeltek e szavak: Enyém vagy, drágám, Georginám, és enyém leszel!
Az asszony csak jó darab idő múlva emelte föl tekintetét, amelyben búskomoly álmodozás fátyola ringott, mint reggeli pára a hegyoldali utcácska fölött.
– Azután, mondok valamit, Szindbád… Udvaroljon egy kissé Mariettnak. Ő nem szereti a színészetet. Különösen azóta, amióta Pálházit az az ostoba Szalánczi Edit kompromittálta a Francia kastélyban. Néhány napig azon gondolkozott Mariett, hogy leveszi a kontyát Editnek ott, ahol megtalálja. Később csak egy gunyoros levelet írt, amelyet az utolsó pillanatban sikerült elsikkasztanom. Mégiscsak furcsa, szinte komikus dolog lett volna, hogy Mariett levelez egy színésznővel. És most menjen, Szindbád, beszélje meg Kisfalvi igazgatóval az én ügyemet. Én mindent magára bízok.686
– Jó kézben lesz a dolga – felelt Szindbád, és a búcsúra nyújtott kezeket reménykedve fogadta. De az asszony felsőstestével olyan érthető formában hajolt hátra, hogy Szindbád nem tehetett egyebet, mint sóhajtva vette a kalapját.
