MÁSODIK FEJEZET • amelyben egy szán jön
MÁSODIK FEJEZET • amelyben egy szán jön
– Az első igazi kaland – dünnyögte Szindbád, a csodahajós, amint éjféltájban elhagyta a Francia kastélyt, és farkasbundában az ismeretlen ház felé ballagott. – Éppen háromszáz esztendeig kellett várnom erre az órára.
Így dörmögött Szindbád a bundagallér mögött, mert az ismeretlen nő szépsége, bája, gyöngédsége (amelyet Szindbád már magában barackvirágszínűnek látott) határozottan fölizgatta. A csodahajós – hiszen ismerjük – végigkalandozott ezeregy éjszakát; utazott aranyozott gálya bíbor vitorlái alatt, de mendegélt gyalog, porosan, esetleg éhesen az országúton; nőket hódított meg, kik nem akartak meghódolni; a torony ablakából az alant fekvő polgárházak titkait kémlelte, és egy szoknyafodor után elment a hegyekbe. És bár ennyit tapasztalt, látott Szindbádunk, a farsangi éjszakán komoly megilletődéssel szedte hosszú lábait a Francia kastély környékén – egyetemi hallgató volt ismét Oxfordban, a Themzén evezett, és egy londoni színésznőbe volt szerelmes, miss Toterhaybe. És hetenkint Londonba utazott.
A házat csakhamar megtalálta a Francia kastély háta mögött, a folyópart közelében. Régi urasági ház volt, amelyben bizonyosan volt valahol egy széles, aranyozott lábú ágy, amelyben a családi hagyományok szerint egyszer Mária Terézia aludt.
A ház most sötét volt, és egyenletes, nyomtalan hóréteg borította a kertecskét a ház előtt. A három jegenyefa olyan szikáron állott helyén, mint sovány jezsuita páterek. A gömbölyű erkély samoá-függönyei habosan borították a jégvirágos ablakot.
Szindbád már jó darab idő óta sétált a ház körül, a merénylőknek nyomuk sem volt. Ha a folyó nem beszélgetett volna a háta mögött a befödött híd régen ismert pilléreivel, akkor valóban elunhatta volna Szindbád az éjszakai sétát. Ám a folyó fáradhatatlanul hozta635 hátán a jégtáblákat, és olimpusi makacssággal csapkodta a híd lábaihoz.
A Francia kastély báli termének hátulsó ablakai idáig látszottak, és néha elsuhantak a párok az ablakok mögött.
Egy-egy színfolt a jégvirágos üveg mögött, egy cseppnyi rózsaszín egy női arcról vagy nyakról; egy elsuhanó hajbodor, kipödrött bajusz és egy szegletes férfifej: ez volt a bál innen az utcáról, amely bál már hónapokkal előbb izgalomban tartotta Magyarországnak egy jó részét.
A régi vigadóház széles oszlopaival, lapos, messzeálló fedelével (hol a vásárt tartották esős időben) olyan közömbösen hunyorgatott kivilágított ablakaival, mint egy vén éjszakázó, aki vacsora után feketekávéját mindennap táncos helyen fogyasztja el.
Távolabb régi házak, ódon kertek füleltek a folyó hátán történő eseményekre, egy udvari épületen hangos csendüléssel ütött az óra tizenkettőt. Szindbádnak olyant dobbant a szíve, mint bármely regényhősé.
Messziről halk csilingeléssel szán közelgett. Ernyős szán volt, ruganyos talppal, amilyenen falusi uraságok egymás látogatására szoktak járni vagy hetivásárkor a városba, amikor a Francia kastély előtt egész éjszaka vár a szán, és benne búskomor lovak.
A szán hirtelen megállott, és az ernyő alól magas, megtermett férfiú lépett ki. Hosszú bundája alól kinyúlott vékony kardjának vége, valamint harisnyás lába, csatos félcipője. A fején tollas barett, és a kezében kis táska. A szánból valaki megszólalt, a házra mutatott, amely csöndesen látszott aludni a samoá-függönyök mögött, holott bizonyára halálos aggodalom némítja ott a szíveket.
A nagytermetű férfiú ügyet sem vetett Szindbádra, aki pedig a félhomályból az út közepéig lépett előre. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát cselekedne, átvetette magát a kerítésen, amelynek hegyein most kis hósüvegek helyettesítették nyári napok aranyozását. A látogató nemcsak tornászi ügyességét bizonyította be, hanem csakhamar mint mechanikus is vizsgát tett. A kis táskából előszedett szerszámokkal úgy kezdett dolgozni az erkélyajtón, amint a harkály kopog az erdő mélyén. Az erkélyajtó föltárult.636
Szindbád akkor háromszor a levegőbe lőtt.
A lövöldözés láthatólag nem tetszett az erkély körül szorgalmaskodó férfiúnak, mert abbahagyta munkáját, a kerítéshez visszatért. A szánban a hórihorgas lovak nyugtalankodva kapkodták hegyes fejüket, és a szánban ülő férfiú keményen meghúzta a gyeplőt, mialatt halkan egy bizonyos szentet emlegetett.
– Valami baj van? – kérdezte a kerítés mögüli férfiú a szánkást.
– Úgy látom, valaki megzavarja a dolgot, Benedek. Hagyjuk máskorra. A szomszédban most világosság támadt, hangokat hallok.
– Kár, mert már a nehezebb részén túl vagyok, furfangos angol lakat volt az ajtóra erősítve.
– Most már a fogadó felől is jönnek. Jöjjön, Benedek, mert itt hagyom.
Az emígy biztatott férfi egyetlen ugrással átvetette magát a kerítésen, majd a szánban termett, és a pompás lovak állóhelyükből hosszú ügetésbe ugrottak. A szán kísérteties gyorsasággal tűnt el a folyópart kanyarulatánál.
Amint a szán elsuhant, a néma és alvó házban is gyönge világosság támadt. A félig nyitott erkélyajtót egy fehér kéz bezárta csöndesen, a függöny egy kissé félrehúzódott. Szindbád mozdulatlanul állott a havas országút közepén.
Aztán csakhamar elaludt a gyönge fény a függönyök mögött. Ismét csendesség lett.
A folyó konok hűséggel csapkodta a jégfejszékkel a régi híd lábait.
Szindbád egy másodpercig arra gondolt, hogy hivatásának immár rendes ember módjára eleget tett, akár el is utazhatik a hajnalban átjáró expresszvonattal a városból, midőn húzni-vonni kezdte valamely benső érzés a ház felé. Már ölnyi mélységben is feküdt a befagyott folyó vizében, elsüvöltött füle mellett a pisztolygolyó, és két szeme közé, szinte tudományos biztonsággal fúródott egy alkalommal a francia úr tőre, tehát nem tudta otthagyni a lakat nélküli erkélyajtót, sem a kertet, amelynek haván mély nyomait már úgyis ott hagyta imént a derék Benedek úr. Mert a táj elcsendesedett, a szánkó messze járt, és a világosság is elaludt a finom régi házban.637
Ifjú korában ügyesen mozgott a kötélhintán a magasban, egy hajporos, nefelejcskék szemű lovarművésznő kedvéért félesztendeig utazott együtt a Variante-cirkusszal. A kerítésen átkelni könnyű föladat volt számára, és ujjnyomásra az erkélyajtó is csendben kitárult. Egy másodperc múlva délinövényekkel megrakott erkélyen találta magát, azután finom lakószobákban szokásos könnyű illat lengett arca körül. A kályhából a hamvadó parázs olyanformán világított, mint egy vadállat szeme.
Midőn a szoba közepére ért volna, mialatt a bútorokat tapogatta, hirtelen fölgyulladt a mennyezeten egy antik csillár villamos lámpája. A megvilágosodott szobában az ajtó mellett Georgina állott, a kezében lövésre emelt fényes kis pisztoly, a szevillai nő ruhája helyett immár puha, halavány rózsaszínű pongyola fedte a közepesnél valamivel kisebb termetét. A szívalakú arcocska fehéren tündökölt, a harmatos szempár elszánt komolysággal szegeződött a pisztoly csövével együtt Szindbádra. – Távozzon!
– Szeretem, Georgina – felelte egyszerűen Szindbád, és nyugodtan a pisztolycsőbe nézett.
– Ezt máskor is megmondhatta volna – felelte az asszony. – Valóban nem tételeztem föl önről ezt az elbizakodottságot. Lármát csapok, és elfogatom önt mint betörőt.
– Megteheti – felelt Szindbád igen nyugodtan, mert az asszony hangjában megcsendült a félelem, a megindultság, finoman, mint régi aranypénzek hangjában a hamiskás velencei arany pengése. – Látni akartam magát még ma, a kezét megcsókolni, aztán tovább utazni, hogy többé sohase lásson.
– Ezért tette kockára az életét? – kérdezte kissé megkönnyebbülve a szorongó asszony, és kezében remegni kezdett a pisztoly.
– Mit ér az egész élet, ha egyszerre céltalannak és üresnek kezdjük látni? – monda halkan, ábrándosan Szindbád. – Az én életem már elvégeztetett ma este, midőn magát megláttam, Georgina, és hangja szívemre szállott, mint rózsaszínű felleg. Vonatra ülök, messzire utazom, de magát többé már úgysem felejthetem el. Élni fogok talán, de örökös vágyakozásban, álmodozásban, és minden gondolatom ezután csak maga körül borong, mint a szent638 dervisé Mekka mecsetje körül. Kegyed szerelmes, boldog-boldogtalan férfiúvá tett egyszerre, holott azt hittem, hogy szívem már halott, mint a tél fagyában megdermedt madár az erdő havában. Szeretem magát, csupán ennyit akartam mondani. És most már el is megyek.
Szindbád mélyen meghajolva hátrált.
Midőn az erkélyig ért, fölemelte a tekintetét.
– Haragszik rám?
Az asszony mozdulatlanul, elfehéredve állott helyén.
– Nyújtsa a kezét, és mondja, hogy nem haragszik – szólott esdeklő hangon Szindbád. – Adjon egy virágot a hajából, egy mosolyt, és én eltűnök nyomtalanul, hogy soha többé alkalmatlanságára ne legyek.
Az asszony erre lágy, de vonakodó lépésekkel közeledett. A pisztolyt leeresztette, és bal kezét, amelyen a karikagyűrű mellett egy régi, zöldszínű ékkő ragyogott, csendesen Szindbádnak nyújtotta.
– Nem haragszom – mondta halkan.
Szindbád megcsókolta a kis kezet, amelynél drágább most nem volt semmi előtte a földön.
– Isten önnel, Szindbád – szólott Georgina. – Ha a véletlen is úgy akarja, akkor még látni fog.
Szindbád szótlanul meghajolt, és aztán gyorsan lekúszott az erkélyről.
Később visszanézett az elsötétedett régi urasági házra, és feje körül, mint a zajló Dunán a jégsirályok, úgy röpködtek az ábrándos gondolatok.639
