HARMADIK FEJEZET • amelyben a színészet is felbukkan
HARMADIK FEJEZET • amelyben a színészet is felbukkan
A Francia kastély piac felőli oldalán volt a színház bejárata. Egy bőkezű, régen meghalt gróf alapítványából tartották itt a színészetet, mert a színház alig jövedelmezett valamit. Magyarországon a vasúti fővonalak mentén az emberek bizonyos távirati stílusban élnek. A „gyorssal” estére Pestre vagy Bécsbe „szaladnak” – a szegény színészek még nem tudtak a legújabb darabok felől, midőn azt már csaknem az egész város megnézte Pesten. A nemes gróf, akinek címere sok mindenfelé volt látható a Francia kastélyban, a kettősfarkú oroszlán a vörös medvével, amint kőbe vésetten a színház előcsarnokában álldogált, szomorúan tapasztalhatta, hogy a látogatók száma évről évre megfogyatkozik. Az igazgató mélabúsan sétálgatott a hátulsó bejárat körül, ahol a régi színlapok csaknem falvastagnyira fedték a tölgyfakaput.
Narancshéj, hervadt virág, cifra cukorkás dobozok hevertek itt a földön, a színésznők vígan szaladgáltak föl a kopott grádicson öltözőikbe, míg Rápolti, a színházi szolga sört hordott a folyóparti Vörös békából, ahol tudvalevőleg többször csapolnak naponként. Az őszfejű igazgató lelkes Shakespeare-imádó volt, és szerette Hamletet, Leart, Coriolánt, de miután a drámai előadásokra még a rendes bérlők sem váltották meg jegyeiket, kénytelen volt elvei és meggyőződése ellenére az operett múzsájának áldozni. Miközben kedvetlenül fordított hátat a színpadnak, Szirovka, a karmester esténként elfoglalta helyét a zenekarban, amelyet a katonabanda néhány tagja egészített ki, míg Szentlőrinczi, a drámai hős hétszámra nem mozdult ki a Vörös békából. Az igazgató neje – egykor hírneves csillag a vidéki drámában – elhízott, és befőttes üvegeket kötözgetett, míg Szalánczi kisasszony napról napra énekelt az operettekben, és némi tiszteletnek örvendett a városban.
Szindbád természetesen jó barátságban volt a színészekkel, mert mindig szerette a vidéken csavargó múzsát, és Szentlőrinczivel640 a régi szép klasszikus darabok fölött együtt búslakodott a Békában, de estére megjelent Szalánczi kisasszony öltözőjében is, ahol mindig volt egy bókja, egy szál virágja a kisasszony számára, aki a színpadról kellemetes jelenség volt. Közelről kissé himlőhelyes volt az arca, és szép szeme körül hajszálait már elhelyezte a hervadás. De finom, jóízlésű teremtés volt, aki sohasem vattázta túlságosan a trikót, bár ezt az első sorban ülő látogatók a helybeli színésznőktől megkövetelték. Edit – mert hiszen így hívták – otthon főzött, és az utcákon alázatosan, fekete kalapkájában csöndesen bólingatva ismerőseinek, sietett végig a városon, és sohasem hordott föltűnőbb ruhát, mint bármely úriasszony a városban. Barna haja sohasem volt boglyas, de a nagyszabású frizurát sem kedvelte. Könnyű kis fátyolt kötött arca elé, amelyet azonban olyan bájosan helyezett el, hogy a városi nők ezt mondták: „Edit mégiscsak színésznő!” Editnek tudniillik sok barátja és még több barátnője volt a városban, mert hírneve kifogástalan volt. Az őszfejű direktor azon furcsa, régimódi emberek közé tartozott, aki ezredes módjára őrködik tisztjei hírnevére. Adósságot, botrányt és egyéb könnyelműségeket nem követhettek el nála a tagok. A színészek az úri kaszinóba jártak biliárdozni, és néha párbajoztak. A nők otthon ültek, vagy látogatóba jártak az úri házakhoz, amelyek egytől egyig nyitva voltak számukra.
Egy este azt kérdezte Szindbád az öltözőben Szalánczi kisasszonytól:
– Edit maga jár biztosan Pálháziékhoz is, abba a folyóparton levő ócska házba?
– Igen, barátnőim a hölgyek. Néhanapján a hatos számú páholyban szoktak ülni, de előbb információt kérnek a darabról.
Szindbád nevetett.
– Sajátságos nők, úgy élnek, mint a középkorban, talán még elpirulnak a kövér Bunkói tréfáin is?
– A mi komikusunkat nem tartják elsőrangú erőnek. A karzatnak játszik, mint már többfelé a városban hallottam. Persze, mert csak a karzaton vannak többnyire emberek.
– Szeretnék egyet-mást hallani a Pálházi hölgyekről – kérte Szindbád a színésznőt.641
– Most nem érek rá, mert végig a felvonáson dolgom van. Ellenben a másodikban van egy kis időm, hisz tudja, a „Madarász” megy.
A Postás Milka zöld kalapját már a hajára tűzte, és az ügyelő másodszor nyitotta ki az öltöző ajtaját. Kívülről csengve hangzott a zenekar gyors játéka, a fölvonás megkezdődött.
A pirossal és arannyal díszített nézőtér alig telt meg, a kedves kis színház mennyezetén szinte elárvultan henteregtek a festett angyalok, és a súgólyukból erősen hangzott a súgó hangja az üres szálában.
Szindbád önkéntelenül körülnézett a páholysoron, amelyet a város előkelő hölgyei tartottak megszállva. Idős patrícius asszonyok és itt-ott egy rendjeles öreg úr ezüstös feje. Egy páholyban három kipirult arcú fiatal leány, majd egy öreg grófnő társalkodónőjével, továbbá a térparancsnok sovány és számos leányaival. A polgármester egy finom fejű öreg uracska, frakkban és nőies, gyöngyház-nyelű látócsövét élénken forgatva jobbra-balra.
A hatos számú páholyban pedig három hölgy, kissé hátrahúzódva a páholy függönyei mögé, de Szindbád nyomban megismerte Georginát, bár most divatos nagy kalap volt rajta, amelyen a hatalmas fehér strucctoll hátrahajlott, mintegy havas fényben tündökölve a fekete bársonyon.
Látta-e Georgina Szindbádot, amint helyét a második sorban elfoglalta, és alig észrevehetőleg meghajolt a hatos számú páholy felé? A színházban, mint mondám, igen kevesen voltak, és mindannyian hivatalos, szinte komoly meggondoltsággal üldögéltek a látogatók, mint olyanok, akik nem mulatságból vannak itt, hanem mert támogatni kell a szegény színészeket. A színpadon Szalánczi kisasszony csaknem elcsúszott, midőn fiatalos fürgeséggel és pajkos jókedvvel beugrott a kulisszák mögül, az énekes olyan buzgalommal fújta Ádám dalát, mintha az élete függne a sikertől, és Szirovka, a szőke, hosszúhajú karmester kézzel-lábbal, lebegve, féloldalra esve, majd hirtelen kiegyenesedve, mint egy kötéltáncos dolgozott a karmesteri széken, míg a nézőtéren az a régies szabású frakkba bújt, kigöndörített pofaszakállú szemüveges úr és valamennyi társa arra gondolt, hogy mennyi terhet kell elviselni a közpályán szereplő embereknek! A patrícius dámák szigorú tekintettel mértek végig642 Szalánczi kisasszony toalettjét, nem találnak-e benne valami kifogásolni valót? Nem, nem, a ruhácska meglehetősen avult volt, és a fűzőscipőnek elég alacsony a sarka. Csak a szemével ne kacsingatna annyiszor, vagy ezt talán a szerep írja elő? Mindenesetre változtatni kell a szerepen, majd holnap, uzsonnánál megbeszélik ezt a kisasszonnyal. A régi felvidéki városka lakosai, akik hetenkint többször is Pestre vagy Bécsbe „szaladnak a gyorssal”, hogy végiglumpolják az éjszakát, megnézzék a balettet az operában, a táncosnőkkel poharat koccintsanak az Olympia földalatti csarnokában, és hajnalban káposztalevest egyenek az artista korcsmában, amely mulatságokban gyakran maguk a patrícius dámák is részt vettek, mint nagyanyáink idejében a fürdőhöz való kirándulásban, a Francia kastélyban szigorú gonddal őrködtek arra, hogy Szalánczi kisasszony sohase mutathassa meg harisnyakötőjét, szegény.
A hercegi páholyban is némi mozgalom támadt. Két fehérköpenyes, merev katonatiszt ereszkedett a bársony fotelekre, és a színlapot oly komolysággal nézték végig, mint a szolgálati parancsot. Aztán szigorúan a színpadra néztek.
Látja-e Georgina Szindbádot, aki, midőn ezt föltűnés nélkül teheti: gyönyörködve legelteti szemét a hatos számú páholyon, a benne helyet foglaló strucctollas kalapon, Georgina kedves arcán, amely meglehetős érdeklődéssel figyel a színpadon történendő dolgokra?
A páholy első székén egy ezüsthajú asszonyság foglalt helyet, akit gondosan szoktak felöltöztetni egy régi kép után, amely kép az ebédlő sarkában függ, és esetleg boldogult Amália Mária főhercegnőt ábrázolja. A kesztyűk könyökig érnek, és a kis legyező szakadatlanul eltakarja az arcnak az egyik felét. Az öreg dáma néha halkan, gyermekes jókedvvel mer nevetni, de csakhamar tetten éri magát, és a legyezőt arca elé emeli.
A másik hölgy, Georgina mellett, lehetne egy angol lady az Anna királynő korabeli képekről, ha Szindbád nem tudná, hogy az illető Roncsy Mariett, Pálházi első felesége. Mariett olyanformán ül a széken, mintha lóháton ülne, nyeregben, kinyújtott derékkal. A kis kalapja mellett egyetlen hosszú fácántoll, amely férfias kifejezést643 ad arcának. Állát mindig egy kissé hátrahúzza, homlokát előre, mintha a makrancoskodó paripát fékezné a szárakkal. A szeme szürke, nyugodt, szinte szenvedélytelen, mint a nagyon előkelő dámáké Angliában. A grófság első hölgye ilyen a képeken és a regényekben, a kopófalka társaságában a vörösfrakkosok élén lovagol, és könnyedén veszi az akadályokat. Hamvasszürke haja, amely messziről ősznek látszik, arról beszél, hogy ebben a ladyben vagy nagyon kevés, vagy igen sok adag hiúság van. Szindbád pompás lóverseny-távcsövén át teljes biztonsággal látja, hogy a gyöngéden halovány és lassan hervadó arcon csupán a friss hideg víznek van nyoma, rizspor vagy festék hiányzik onnan.
És az előkelő szép hölgyek teljesen magukra hagyva üldögélnek páholyukban, mintha senki sem törődne velük. Egy rendjeles öregúr bólint csupán feléjük a földszintről, akinek üdvözlését az ezüsthajú asszonyság fogja föl, és legyezőjével viszonozza. A hosszúlábú gavallérok ásítozva (mint a színházban szokás) ballagnak ki és be a széksorok között, a császárszakállas térparancsnok tábori kabátjában mozdulatlanul, szinte megmerevedve ül szomszéd páholyában a leányai között, de hirtelen csupa készség, figyelem és előzékenység egy pillantás alatt gőgös tartása, amint a hatos számú páholyból az öreg asszonyság megszólítja, és valamit kérdez legyezője mögül.
A tábornok előrehajlik, nagy tisztelettel válaszol – aztán pufog tovább a nagydob, az előadás csendesen halad, hacsak a földszintről érkező hosszadalmas ásítások valahol majd meg nem akasztják.
Szindbád a hátulsó ajtón a színpadra sietett, mint ezt fiatal korában gyakran cselekedte.
– Gratulálok, Edit – kezdte –, ma ismét tanúbizonyságot tett páratlan művészetéről. A hangja, az egyénisége egyszerre megtölti a színpadot, nem látni ott mást, mint magát. Kérem, fogadja hódolatomat!
A színésznő egy pohár sört hajtott föl, és perecet ropogtatott. Szomorkásan mosolygott.
– Kegyed nem is látott engem – mondta halkan és nyugodtan –, a szemét le sem vette a Pálháziék páholyáról. Azt hiszem, ezt644 mindenki észrevehette a színházban. Mi dolga van magának Pálháziékkal?
Szindbád vállat vont.
– Azt hiszem, semmi. Csak érdekelnek, mert furcsa népek, két elvált asszony, egy férfiú feleségei együtt élnek, és mondják, hogy még egyik sem akarta megmérgezni a másikat.
– Ah, hogy gondol ilyent? – kiáltott föl becsületes, asszonyos tiltakozással Szalánczi kisasszony. – Élnek, halnak egymásért, és olyan harmonikusan töltik életüket, mint egy szép Chopin-ábránd.
– Hallom, kegyed bejáratos házukhoz.
– Igen, azon szerencsés és ritka kivételek közé tartozom, aki előtt megnyílik jól elzárt szalonjuk. Néha-néha érdeklődnek a színészeti dolgok iránt, és tőlem tudják meg azt, amit a bécsi újságból nem olvashatnak. Másrészt Európa legjobb divatlapját találni náluk, és finom ízlésük gyakran kisegített toalett-gondjaimban. A házban van egy kis princ, az ötesztendős Gyurka. Egy csodagyermek, aki művészi módon zongorázik, mert Mariett művésznő a zongorán.
– Anyagi gondokat nem szenvednek?
– Úgy tudom, az öreg asszonyság meglehetősen gazdag, és különben is igen takarékosan élnek. Bár a városban ők hordják a legjobb cipőt és a legdrágább kalapot.
– Mégis, mivel töltik el életüket?
A színésznő tükre elé ült, és némi javításokba kezdett arcán. Szórakozottan, csendesen beszélt:
– Én már sokfelé játszottam Magyarországon, amint tudja, Szindbád, fölléptem Pesten, Kolozsvárott, és mindenütt ünnepeltek, de ilyen furcsa várost eddig még nem ismertem. Valami régi álomvilágban élnek itt az emberek, mintha egy elzárt leveles-láda vagy ócska ruhaszekrény fiókjaiban töltenék napjaikat. Hangos szót alig hallani a házak belső szobáiban, és a karosszékek a kandallók mellett mindig el vannak foglalva. Knopf és fia, a helybeli könyvkereskedő több német és francia könyvet ád el, mint magyart, de a regényekből csak az ábrándozást, a halk, előkelő, szenvedélytelen hangokat tanulják meg az idevalósiak, nem pedig a gyújtó szenvedélyeket.645 Azelőtt magam is egy kis ördög voltam a színpadon, mint a kritikusok gyakorta megírták: csupa elevenség, temperamentum, szenvedély égett játékomban. Emlékszik Sebestyén doktor szavaira? Mióta idekerültem, lassan átalakultam, ma olyan vagyok, mint egy porcelánbaba… Nemde porcelánbaba vagyok, Szindbád? Porcelánbaba egy finom üzletből, ahonnan a főhercegkisasszonyok részére is vásárolnak.
– Maga egy csodálatos művésznő, mindig a publikum ízlése szerint játszik, s ez a legnehezebb művészet – felelt bókolva Szindbád. – De hát a Pálházi kastélyban is piros vér folydogál az asszonyok ereiben! A vérnek az a természete, hogy néha nyugtalankodik, akaratoskodik, és nem elégszik meg a divatlappal vagy a karosszékkel!
– Nem értek hozzá – felelte csiklandós nevetéssel Szalánczi kisasszony. – Az én vérem olyan nyugodt lett ebben a városban, mint egy öreg udvari dámáé.
– Nem udvarol nekik senki?
– Minden városban tíz-húsz udvarlóm volt egyszerre, itt csak az öreg katonatisztek fordulnak utánam az utcán. Akik még csatában voltak. Mert a fiatal hadnagyok manapság már csak a cukrásznál biliárdoznak.
A festékszagú kis női öltözőben, ahol a falnak olyan bolthajtása volt, mint egy börtönnek, rózsaszínű púderfelhők közepette még sokáig panaszkodott volna Edit kisasszony a helybeli vízre, levegőre, de a csengő megszólalt, fölvonása kezdődik. Jelentőségteljesen megszorította Szindbád kezét:
– Ha Pestre ér, remélem, írat rólam a lapokban. Önnek jó összeköttetései vannak – így szólt a művésznő, és hívogató mozdulattal nyújtotta meztelen vállát Szindbád felé.
Szindbád tehát gyorsan megcsókolta a bepúderezett vállat, és magában dörmögve sietett a nézőtérre.
– Milyen ostoba minden színésznő! – mormogta. – És én még nemrégen rajongtam Editért!
Midőn a hatos számú páholy mellett elhaladt, és félénken lesütötte646 a szemét, a páholyból egy jól ismert, igen kellemetes zenéjű hang megszólalt:
– Szindbád úr!
A férfi boldog mosollyal emelte föl a tekintetét.
– Asszonyom.
– Legyen szerencsénk! – ismételte az előbbi drága hang.
Az öregasszony nyájasan legyintett fekete legyezőjével, míg Mariett nem titkolt érdeklődéssel nézett szürke szemével Szindbád halvány arcába. Csupán a kis szívalakú arcocskán látszott a zavarnak, lámpaláznak némi pirossága, mintha valami igen nagy dolgot cselekedett volna.
– Uram, kapitány úr, fogadja köszönetét egy egyszerű asszonynak – kezdte finom mosollyal az öreg asszony. – Megtudtuk, hogy ön lövöldözött azon a kérdéses éjszakán, midőn a rablókat elriasztotta házunkból, kapitány úr, hálás köszönet érte. Azóta intézkedtem, hogy rendőr álljon a folyóparton, írtam a hercegnek.
– Nem vagyok kapitány – felelte Szindbád, és titkosan a Georgina arcocskájára nézett. A kis nő füllentett valamit anyjának, de hisz rövidesen kiderül minden, hogy mennyi maradt meg közös titoknak az elmúlt éj eseményeiből.
A gömbölyű kis széket olyanformán helyezte el, hogy mindig láthatta a páholy rostos függönyei alatt Georgina rózsaszínű arcát, de nem vette le szemét Mariettről sem, aki hallgatagon kémlelte végig Szindbádot, mintha már nagyon régen látott volna férfiembert.
– Ön nem kapitány? – kérdezte hideg, csodálkozó hangon Mariett. – Minket úgy informáltak (és most Georginára nézett), hogy Szindbád úr szolgálaton kívüli kapitány egy sziléziai dragonyos ezredben.
– Bizonyára a testvére – mondta gyorsan Georgina, és hirtelen Szindbádra pillantott.
– Igen, a testvérbátyám szolgál – mondta Szindbád titkon elmosolyodva. Tehát udvarképes foglalkozást talált ki számára a kis nő, mielőtt családja körébe bevezette? Persze, az ő semmittevő647 foglalkozása nemigen lett volna ajánlatos a régi szalonajtó föltárásánál.
A szíve csendesen, de boldogan dobogott, hisz íme Georgina maga nyújtott segédkezet, hogy közelébe juthasson. Lopva rápillantott Georginára, de miután észrevette, hogy lesütött pillái alól Mariett egyetlen mozdulatát sem felejti ki, csakhamar az öreg asszonysághoz fordult, és míg arca, szíve, szeme szinte megmámorosodva lehelte magába a páholy ifjú asszonyaiból kiáradó gyöngéd illatokat, finom mozdulatokat és lágy vonalakat, az öreg asszonysággal Széchenyi István régi báljairól beszélt.
A beszélgetés végén engedelmet kapott arra, hogy a Pálházi-szalonban másnap, csütörtökön négy órakor megjelenhessen.
– Mert csak akkor fogadunk – mondta most Georgina, és titkos, rejtett pillantást vetett Szindbádra, ama éjszakai kalandra célozva.
