ÖTÖDIK FEJEZET • amelynek a végét az író sem tudja teljes bizonyossággal
ÖTÖDIK FEJEZET • amelynek a végét az író sem tudja teljes bizonyossággal
A színházigazgató, nagyfalvi Kisfalvi Benedek, a hegyen lakott, ahová grádicson lehetett följutni egy kanyargós, hosszadalmas utca során. A házak tán még a török hódoltságból maradtak ebben az utcában, és sűrűn fölbukkant a régi várfal, amelyhez a lakosok házaikat ragasztották. A kővályúban olvadó hó csurgott lefelé, és a házak minden másodika bormérés volt. A hegyen szőlő termett, és a kocsmákat közel építették a borházakhoz. Vidám, zöldre festett, nagyon barátságos, de öreg kocsmacégérek üdvözölték itt Szindbádot, aki az idők folyamán csaknem mindegyik kocsmában megfordult. Egy helyen látszott a most hófödte hosszú kuglizó, és654 a földbe ásott nyári asztalokon varjak üldögéltek. A Hofjáger (amelyben barna sört is csapoltak), majd a Szőlő szinte csodálkozva maradoztak el Szindbád úr mellett, hisz a Hofjágerben mindig megkóstolta a frissen érkezett bécsi kolbászkát, és a Szőlő mellett sem szokott elhaladni anélkül, hogy Stánczy Pista felől kérdést ne intézzen Toncsi kisasszonyhoz, aki mostanában lett menyasszonya egy udvari zsandárnak, és a zsandár az esküvő után maga vezényli a Szőlőt. Mintha a régi város valamennyi kocsmája ezen a helyen gyülekezett volna össze, hogy minél nagyobb barátságban legyenek egymással. Csábító, pohos hordók álldogáltak az udvarokon, és a kisebb fajtájú hordók, amelyekben a bécsi sör érkezik, a behavazott udvar sarkában egymásra borulva szomorkodnak ifjúságuk fölött. Nagyszerű pinceajtók láthatók mindenfelé, amelyekbe éppen most száll le fonott üvegeivel Mátyás, a Zöld sipka csaposa. A pinceajtóból barátságosan integet Szindbádnak, de a jeles férfiú, aki néhanapján a gitározó zenész miatt hosszan elüldögélt a Sipkában, most minden csábítás dacára tovább haladt a grádicsokon.
Ha Mátyás a pincéből utánanézett, biztosan láthatta, hogy minden megindultság nélkül kapaszkodik tova a híres, nevezetes Mária Terézia-kioszk teraszán, ahol nyaranta a szerelmetes polgárbálokon sok fiatal hölgy elveszte a szívét, míg télen a lövészek komor és ünnepélyes tanyája ez, de vasárnaponként vígan szól benne a polgári zenekar.
Ezután már csak nagyfalvi Kisfalvi Benedek színigazgató háza következett, aki itt lakott magányosan a hegytetőhöz közel, mint olyan férfiúhoz illik, aki csupán Shakespeare-rel szeret társalogni, és az újmódi operettek színlapját mélységes megvetéssel ragasztja ki a városban a megfelelő helyekre.
Mintha valamely régi Falstaff-illusztráció nyomán épült volna e ház, vagy talán azért vette meg annak idején a rajongó direktor, mert kedves szerzőjének vélt hódolatot bemutatni: a ház régi volt, hegyes tetejű, magas ablakú, és a keskeny gyalogúton (bizonyára) Benedek úr gyakran látta eljárogatni maga előtt a windsori víg nőket.
A kapun kopogtató volt, és midőn Szindbád kívül jelt adott, az udvarról egy mélyen zengő női hang hangzott föl.655
– Pista, szaladj a kapuhoz.
Egy aranyszőke hajú, rövidzekés fiacska, aki a színházban a gyermekszerepeket szokta játszani, fölnyitotta a kaput, és hamarosan felelt az idegennek.
– Az apám, a színházigazgató nincs itthon. Az irodájában tessék fölkeresni.
A nyitott ajtón át azonban észrevette Szindbádot nagyfalvi Kisfalvi Benedekné, aki a ruhateregetésre ügyelt föl (és benne segédkezett) a mosónővel és a szolgálóval. Piros pongyolában volt – egykor tán Erzsébet köntöse –, és kendővel volt lekötve a feje. Az arca piros volt a hidegtől és a pongyola színétől. Jókedvűen emelte föl a kezét, és mindig megmaradt zengős, drámai mély hangján, rákiáltott a látogatóra:
– Kerüljön beljebb, Szindbád úr, már elkészültünk a dolgunkkal.
Szindbádnak ez az eset igen megtetszett, mert idáig mindig úgy ismerte a színésznőket és más jobb hölgyeket, akik ruhateregetésnél, disznóölésnél és egyéb házi teendőknél szeretnek elrejtőzködni az idegen előtt. Habár a direktornéról – egykor Fátyol Márta néven csillag a vidéki drámában és tragédiában – mindig igen jó véleménnyel volt, aki sohasem fordult különösebb érdeklődéssel a katonatisztek vagy más előkelőségek páholya felé. Sokáig, házasságuk első éveiben sokat civakodtak Benedek úrral, amíg Szindbád (aki véletlenül a városban tartózkodott) a direktor nevében párbajra hívta Margittait, a társulat akkori hősszerelmesét. A pisztolyok igen nagyokat dörrentek, és Márta ezután a legjobb feleség, háziasszony lett, a színpadra sem nagyon kívánkozott vissza, mert hamarosan hat gyermeke született.
Kisfalviné Szindbádot a bolthajtásos folyosóról a házba vezette, miközben jókedvűen csapkodta meg a férfi hátát.
– Régen nem volt nálunk, uram. A haja azóta megderesedett, és az arca olyan kenetteljes, mint egy papé.
Szindbád csöndesen bólingatott, mint aki pontosan tudta jó előre ezen szavak elhangzását.
– Benedek, persze, nincs itthon, mert hisz soha sincs itthon – mondta az asszony, és egy szobába vezette Szindbádot a régi házban,656 amely szoba tetejéig meg volt rakva könyvekkel, képekkel és hervadt koszorúkkal. Kimustrált színpadi bútorok, mint például vékony szövettel bevont fapadok és székek, amelyek talán egy királyi tróntermet jelképeztek; a falak mentén, a szoba közepén Júlia koporsója, míg a mennyezetről aranyozott facsillár függött le, benne a félig leégett rózsaszínű viaszgyertyák.
Szindbád, bár azelőtt is megfordult a háznál, ezt a szobát még nem látta.
– Magam is tisztelem az ősöket – mormogta –, és szeretem látni, midőn mások is tisztelik.
– Mi csak azóta tiszteljük, mióta kevesebbet játszunk – felelt a színházigazgatóné a trónuson helyet foglalva. – Ezt a drámai szobát azóta rendeztem be Kisfalvinak, mióta kedves szerzője, az öreg Shakespeare végképpen megbukott e városban. Itt szavalhat, tombolhat, dühönghet, és senkit sem zavar a háznál. Kisfalvi már öregedik. És a korral a legjobb ember is elnehezedik egy kissé.
Szindbád egy százesztendős Shakespeare-t vett ki a könyvszekrényből.
– Hogyan „nehezedik” nemes barátom? – kérdezte a sárga lapokat forgatva. – Tudtommal mindig rajongója volt a szépnek, a művészetnek?
Az asszony kedélyesen vállat vont.
– Hisz ez a mesterségünkhöz tartozik. De azelőttiben mégiscsak elismerte, hogy gyermekeket nemzett, akiknek eltartásáról, jövőjéről gondoskodni kell, reggel a piacra kell a pénz, és bár nem vagyok önző, magam is szeretnék már egyszer a városba jutni, amihez egy új fekete kalapra volna szükségem. Kisfalvi (lehet, hogy ebben igaza van) nem ismeri el a kalap szükségességét, nem törődik a piaccal sem mindaddig, amíg kellőképpen meg nem magyarázom a dolgot, de a hat neveletlen árvát vajon az utcára küldhetjük-e azért, mert Shakespeare volt az egyetlen ember a világon, akivel egyáltalában érdemes ismeretségben lenni?
– Attól félek – mondta Szindbád –, hogy nemes barátomnak ebben is igaza van.
Szólt és bámulattal szemlélt meg egy ritka acélmetszet-gyűjteményt,657 amelyben régi Shakespeare-figurák sorakoztak ó-angol mesterek ónját hangosan dicsérve.
Fátyol Márta hervadt, de gömbölyű arcán fájdalmas mosoly jelent meg, és a kötényével letörölte a keze ügyében heverő római sisakot.
– Én csak egyszerű nő vagyok – mormogta némi megindultsággal –, de sehogy se tudom elhinni, hogy a saját gyermekeinél közelebb lehessen bárki az ember szívéhez – pláne, miután a Shakespeare-előadások még vasárnap is félig üres ház mellett mennek. Mit akar Shakespeare az én uramtól? Beleegyezem, hogy tiszteletre méltó angol ember volt, bár ott egy ötszáz forintba került rajz nem a leghízelgőbb állapotban ábrázolja egy kocsmaszobában! Belenyugszom, hogy a színészetért sokat szenvedett, és majdnem annyit játszott falusi csűrökben, mint nálunk az öreg Kerékjártó. De már Kerékjártónak megmondtam, midőn ákontó napokon büszkén a mellét verdeste az irodában, és kiállhatatlanul hazudott, hogy bátran elmehetett volna kapálni, ahelyett hogy színész lett volna.
– Asszonyom – felelt nemes hévvel Szindbád –, hisz Júlia Kegyednek legszebb szerepe volt. És Ofélia, amelyben a régi Nemzetiben vendégként játszott!
– Mit ér az, ha már nem játszom – mondta vállát vonogatva a színházigazgatóné. – Gyermekeim vagyonát, kevés félretehető vagyonkánkat mégiscsak elviszi Shakespeare. Ezek a drága régi limlomok. Vagyonba kerültek a falon a képek és azon kézírások ott fenn, a göngyölegek gyakran piacpénzemből az utolsó forintokat is mozgásba hozták, midőn Stronszky, a Kis és Fia könyvkereskedő cég mostani tulajdonosa, egy égetni való gazember, fuvolázni kezdett Kisfalvi fülébe, és zsebéből egy régi Shakespeare-kiadást szemhunyorgatva, titkolózva elővont, mint a tilos dohánylevelet a paraszt szűre ujjából. És a régi szerepeket is mind elfelejtettem már, mert hisz itt a kutyának se kell Shakespeare! Azt mondja, hogy újra megtanulhatom? Melyiket, ha szabad érdeklődnöm? Stronszky, ez a németbe ojtott pénzlopó, egy napon Hamlet anyjának szerepét ajánlotta figyelmembe! Megkapta a magáét. Nem azért lettem direktorné, hogy kimustrált öregasszonyokat játsszak. Ha már nem játszhatom Oféliát, talán az öreg dajkát válasszam helyette?…658 Nem, nem, Kerékjártó eleget másolta a színlapot vándorszínész korában, de én már mégiscsak a legünnepeltebb színésznő voltam Magyarországon, akinek ajtaja előtt térdepelt a direktor az új szereppel. Az ördög vigye el Shakespeare-t! Azok a lehetetlen kosztümök a legfiatalabb nőből is öregasszonyt csinálnak a színpadon. A falon, három oldalról régi Shakespeare-alakítók ódon képei lógnak alá. Garrick számtalan alakban és az a bizonyos postakocsi (amely a régi angol városokba, fogadókba vitte az utazókat), hol a Shakespeare-korabeli London, hol Windsor utcáin robogott. Amott Falstaff ült a bormérésben, és mögötte kanyargó utca látszik nyurga, egyenetlen házaival, fecsegve állnak a sarkon a „víg nők”, máshol törpe jegenyék látszanak egy folyó partján, régi fametszetben – és harminc forintot vitt el érte Stronszky – mint Kisfalviné mélabúsan megjegyezte.
– Istenem – rebegte az asszony, ügyesen előcsalt könnyek között –, inkább mentem volna egy színészhez, egy komikushoz vagy Kerékjártóhoz, aki jeles drámai erő minden társulatnál, mint egy direktorhoz. A pénz inkább megmaradt volna. Semmink sincs, Szindbád, pedig tíz esztendeje vagyunk ebben a városban. Elviszi Shakespeare! Habár antik ékszereimet (amelyekkel Kisfalvi néha meglepni szokott) nemigen cserélném el a Somogyi direktorné briliánsaival. Könnyű neki! – De nincs is hat egészséges gyermeke.
Szindbád itt alkalomszerűnek vélte, hogy mély hódolattal megcsókolja az asszony kezét.
– Márta, kegyed a legjobb anya és a legjobb színésznő. E két ellentétes állapotot senki sem oldotta meg oly könnyűszerrel, mint kegyed, drága asszonyom. Mondja, ismeri Pálháziékat a városban? – kérdezte Szindbád, és egy ócska fóliánst vett le a polcról, amelyben csupán arról volt szó, hogy a Shakespeare királyi udvarainál milyen volt az öltözködés divatja.
A színházigazgató neje nyomban bólintott a trónuson, ahol helyet foglalt.
– Nagy rajongóim voltak, midőn még a színpadon játszottam Júliát vagy Oféliát!659 – És házuknál gyakran megfordult? Mert úgy hallom, szalont tartanak, hol a színésznők szívesen fogadtatnak?
– Pardon, nem színésznők, hanem a színésznő! – felek Márta asszony némi büszkeséggel. – Elismerem, hogy sok furcsaságuk, sőt hibájuk van a Pálházi hölgyeknek, de holmi táncosnők vagy ugrándozó énekesnők sohasem foglalhattak helyet nemes, antik szalonjukban. Csupán a drámát tartották művészetnek, amíg az egyáltalán művészet volt ebben a városban.
– Sajátságos hölgyek – mormogta Szindbád egy rongyos füzetet kezében tartva, amely füzetben postakocsikról volt szó, amelyek a régi Angliában ide-oda közlekednek –, sohasem hallottam még hasonló esetről. Elvált asszonyok, egy férfi elvált feleségei, és a legnagyobb barátságban élnek. Regényekben…
– Ördögöt – mondta a színházigazgató neje. – Igen közönséges história az egész. Pálházi, no az egy gazember. Először elvette Roncsy Mariettet. Mariett fölolvasónő volt az öreg Walter Keresztélyné mellett. Egy kamarás özvegye, némi kis birtok, valami készpénz és sok régi ékszerek tulajdonosnője megengedhette magának azt a luxust, hogy az elszegényedett Roncsy lányát házába vegye, habár Georgina lánya már szintén nagyocska volt, és akár nyomban is férjhez mehetett volna Pálházihoz, nem kellett volna előbb a társalkodónőt férjhez adni Pálházihoz.
– Érdekes.
– A manóba! Ez is érdekes? Roncsy afféle kurtanemes volt ezen a vidéken, kocsiján (igaz, csak két lóval) bejárt a cukrászhoz pálinkát inni és a színházba az előadást megnézni. Akkor még sokszor játszottuk Júliát! Egy napon itt járt dr. Stein, a bécsi udvari színház igazgatója, és becsületszavára kijelentette, hogy olyan Júliát, mint én voltam, még nem látott életében. Igaz, hogy az én alakom – karcsú, sugár, eszményi alak voltam –, kevés színésznőnek adatott meg a drámában; a hangom, mint a harang, úgy zengett végig a nézőtéren. Mikor a koporsóban feküdtem, fiatal férfiak elővették a zsebkendőjüket. Kerékjártó (akkoriban ügyelő volt nálunk) bőgött, mint egy tehén, a kulissza mögött, és csaknem660 eltévesztette a fölvonás végét. Azt mondta, nem tudja a szemeit levenni rólam.
– És Roncsy? – vágott közbe Szindbád, és ásókat, kapákat mozdított meg a sarokban, amelyekkel Hamletben először játszottak.
– Roncsy? – kérdezte a színházigazgató neje, és végigsimította homlokát. – Nem emlékszem, hogy valami nagy rajongója lett volna a színpadnak. A cukrásznál poharazott, dominót, écarte-ot játszott, kockázott a dragonyos tisztekkel, és csak akkor jött be a Francia kastélyba, ha balettet hirdetett a színlap. Akkor ott ült vörös fejével az első sorban. Aztán mikor meghalt, a leánya Walter Keresztélyné jóságából a dobra vert falusi kastélyból fölolvasónőnek (vagy minek) a házukhoz került, onnan Pálházi, a gazember, ki abban az időben (sőt, azt mondják, hogy még most is) első gavallér volt, gárdatiszt, grófok és hercegek barátja, párbajhős, kártyás, kalandor, színésznők után futkosó úriember, egy napon – elvette; azt mondják: szánalomból.
– Szánalomból? – ismételte Szindbád, a falon függő régi színészek arcképeit tanulmányozva. – Azért is szokás megházasodni?
– Hát az ilyenféle cinikus ember, mint kegyed, Szindbád úr, talán nem szokott – mondta szigorú hangon Márta asszony. – Csakhogy nem minden férfi egyforma. Állítólag Walteréknál rosszul bántak volna az árva, elszegényedett leánnyal… Pálházi egy darabig nekem is csapta a szelet. Nem mondhatok róla semmi rosszat. Inkább szomorú ember volt, mint vidám; mint azok a férfiak, akik sok mindent megpróbáltak már az életben. Nagy vagyont elkártyázott, majd milliókat szerzett megint, mert a török követségnél egy jó barátja a kisázsiai vasutak üzletét neki juttatta. Feketeszakállas, egykedvű, életunt, de mindig gavallér. Gárdatiszt korában Bécsben annyi pénzt költött, hogy barátai szomorúan bólintottak a fejükkel, midőn egy napon szabadságot kért és kapott. Szegény fiú elmegy haza a vágmenti hegyek közé, rombadőlt várába, hogy az erszényét pihentesse. A Vágból halat horgász, és szabad tűzhelynél megsüti, amíg erszénye kipiheni a bécsi fáradalmakat, a Ronacher vagy a Jockey-Club éjszakáit és az udvari opera balett-corps-ját, amelynek bőkezű mecénása volt. Addig a halat nyárson661 süti egy vadregényes várrom udvarán, hol hajdan tán Mátyás király vadászkürtje zengett – mondta Csitvay, kamarás az udvar első hölgyénél, és régi magyar, aki szerette fitogtatni történelembeli ismereteit – amint ezt egykor hallottam.
Szindbád engedelmet kért, hogy szivarját meggyújtsa, aztán lovagló helyzetben letelepedett egy apródi székre, s így szólott:
– Úgy látom, Márta barátnőm, hogy kegyedet mindig érdekelték a jóravaló úriemberek. De nem is érdemes más emberekkel foglalkozni, mint finom, előkelő emberekkel, akik jó mesternél tanulták a táncot.
– Hagyja el! – legyintett Márta. – Pálházi úgy táncolta a csárdást, mint egy falusi parasztlegény. A Francia kastélyban eleget táncoltam vele. Ha nem vigasztal az a tudat, hogy nemcsak a báli közönség, de a zenekar tagjai és szolgák valamennyien tudják, hogy Pálházi előkelő úr és gárdatiszt, bizony százszor otthagytam volna tánc közben. Csak illegette-billegette magát, mint Kerékjártó, mikor Göndör Sándort játssza A falu rosszá-ban. Az sem perdülne egyet, de még csak a táncosnőjére sem néz valami udvariasan, amit az ember a táncosától legalábbis elvárhatna. Hogy a derekához nyúljon a nőnek? Nyúl, nyúl, de bizony én másképpen tanultam a csárdást kezdő színésznő koromban Morfoki Sámuel társulatánál. Akkoriban az volt a manier – akár dráma, akár operett –, hogy a fölvonás végén jó darabig roptuk a táncot, előadás után bál volt a nagy vendéglőben, és reggelig muzsikált a cigány. Szép idők! Akkor tanultam meg papirossal bélelni a cipőtalpat. És sohasem aludtam! Morfoki ugyan egy gazember volt, mindig azon járt az esze, hogy elcsábítson, de a legjobb szerepeket mégiscsak nekem adta, mert én voltam, aki tudtam is valamit a társulatnál.
– Morfoki – mondta Szindbád és csendesen nevetett. – Jeles színigazgató volt őkelme. Most markőr abban a kávéházban, ahová Pesten a színészek járnak.
– Lehetséges – felelt elmerengve Fátyol Márta. – Mindig különös ember volt.
– És… és – szivarját így szívta Szindbád – Morfoki tán barátságban volt Pálházi úrral?662
A színházigazgató neje olyan keserű gúnnyal nevetett, amely nevetés legjobb szerepeire emlékeztetett.
– Pálházi és Morfoki? – Uram, Pálházi lehetett egy gazember (ami nem volt), táncolhatta a csárdást a maga méltóságos hányiveti módja szerint, szerethette a balettet, és rövid kis fekete szakállát mindennap ugyanaz a bécsi borbély hozta rendbe, aki a világ mind a négy tája felé utána utazott, Rómába éppen úgy, mint Szentpétervárra – de mi köze mindehhez Morfokinak? Morfoki, az elzüllött vidéki direktor, aki minden alkalommal elszökött a társulattól, legszívesebben társulata hölgytagjait bocsátotta volna áruba Marokkóban a piacon, ha ugyan még vannak asszonyvásárok Marokkóban… Pálházi úr volt tetőtől talpig, aki sajátságos lovagi érzületből nyomban feleségül vette Roncsy Mariettet, amidőn a ház asszonya, az öreg Walterné Georgina miatti féltékenységből az elárvult, elszegényedett nemesi kisasszonyt egyszer Pálházival meggyanúsította, és néki ajtót mutatott. Némelyek azt mondják – így többek között az én rajongó, bolondos Kisfalvim is, akit a világért sem számítok a szavahihető emberek közé, habár a tehetséget tőle senki el nem vitathatja –, hogy Pálházi Georginát, az öreg Walterné leányát akarta elvenni. A jómódú család ellenben büszke volt a letört gavallérral szemben, akinek ősei Árpáddal lóháton jöttek be a Kárpáton, míg Walterék legföljebb pásztorok lehettek akkoriban, habár Nagy Frigyes porosz császárral való rokonságuk a helybeli hercegi család által is elismertetett. Erre azután történt, hogy Georgina miatt bánkódó Pálházit bécsi ösmerősei – akik a várromot képzeletükben kirajzolták – költekezni látták Pesten, mint a perzsa sahot. Egyik fejedelmi lakoma a másikat követte. Blahánénak négy fehér kocsilovat küldött, mert a szerepében látta. Pálmayt boldogult Edwárd király figyelmébe ajánlotta a kaszinóban, midőn estélyt rendezett a welszi herceg tiszteletére. Károlyi Pista karonfogva sétált vele a turfon, és midőn így megalázta a Walter-családot, feleségül vette Roncsy Mariettet, a ház társalkodónőjét. Csak egy vérbeli úr képes erre, higgye el, kedves Szindbád.
Szindbád merően nézett Shakespeare egyik régi acélmetszetű arcképére, mintha mérhetetlenül csodálkoznék a költő kopaszságán,663 amit Angliában mostanában nem tartanak a legdivatosabb hajviseletnek.
– És Georgina? – kérdezte, majd kibámult a Falstaff utcájára, mintha a „víg nőket” lesné a sarkon a régi ház előtt.
A színházigazgató neje leszállott a trónusról, amelyen, lehetséges, nemrégen, mint Hamlet anyja ült a színpadon.
A francia drámákban szokásos melankolikus mozdulatot tett.
– Kedves Szindbád – mondta régies színpadi helyzetbe állván –, én is csak asszony vagyok. Igazán nem méltó önhöz, hogy a kedvese magasztalását, dicséretét egy más nő ajkáról kívánja zengni hallani –, aki maga is csak egyszerű nő, bár régente eleget működött a színészetnél.
Szindbád tehát ezután nemsokára ajánlotta magát, miután néhány rozsdás dárdát figyelmesen megnézett, amely dárdákkal (hiteles írások szerint) Shakespeare színpadán az őrök jártak Helsingör körül.
A grádicsokon lefelé menet – abban a bizonyos ravasz utcácskában – a Hofjáger előtt hallgatózva megállott. Odabentről Stánczy Pista hangja világosan hallatszott. Szindbád tehát irányt változtatott. Nem a város felé ment, hanem balra tért a Hofjáger felé.
