NEGYEDIK FEJEZET • amelyben csupán tiszteletre méltó emberekkel találkozunk
NEGYEDIK FEJEZET • amelyben csupán tiszteletre méltó emberekkel találkozunk
Szindbád a régies szalonban, amelynek falán nemegy megholt osztrák császár és főherceg képe díszlett (a család mindig dinasztia párti volt), természetesen a Mariett környékén foglalt helyet csütörtök délután, mert Georginába volt szerelmes.
A császárpiros, aranyozott bútorok kissé megkopott fényben ragyogtak, és az antikságnak valami olyan zománca volt itt mindenen, amely már szinte keresettnek látszott. Kerek rózsakoszorús rámák közé akasztott női fejek, parókás, nyírott bajuszú urak a falakon. Fehér kabátban a fiatal császár, és nem messzire, csaknem a terem főhelyén egy rózsaszínű arcú Metternich hercegnő, aki abroncsszoknyában, ékszeresen uralkodott a szalon fölött. A kép sarkában a hercegi család címere. Fehér bóbitás, szenveteg arcú német szobaleány, egy inasruhába öltözött, strázsamester bajuszú648 idős férfiú tekintélyesen és unottan jártak a vendégek körül, akik Szindbádon kívül még doktor Corvinusz nevű férfiból (akit Szindbád magában csodadoktornak nevezett) és egy igen előkelő tartású, idősebb grófnőből állottak. A grófnő aranyfoglalatú lorgnettjén át többször csodálkozva nézett Szindbád felé, majd bizonyos méltatlankodással vitte át a franciáról németre a beszélgetést, amelyet az öreg asszonysággal és a csodadoktorral folytatott. A németet lerchenfeldi dialektussal beszélte a tiszteletre méltó dáma, és bizonyos volt, hogy sehogy sem tetszett neki Szindbád, aki igen fesztelenül, bohémes allűrökkel mozgolódott a jószagú szalonban.
(Regényekben és színdarabokban számtalanszor le voltak írva a Pálháziékhoz hasonlatos szalonok. Ezeket egy divat szülte, és egy divat tartotta életben, a Biedermeier. Mondják, hogy Pozsonyban, valamint Bécsnek régi házaiban még ma is ülnek e doktor Corvinuszok az aranyozott, keskenylábú székeken, és a vén dámák a franciát némettel keverik. Régen letűnt szalonélet ez, amelynek felelevenítéséért most bocsánatot kérek az olvasótól, aki az elmúlt században unos-untalan megtalálta regényeiben a muzsikáló órát, valamint Metternich hercegnő arcképet. És ha csodálkozott az olvasó, hogy ilyen régi szalonba merészelem vezetni, gondoljuk meg, hogy mennyire csodálkozott Szindbád e helyen, aki ugyancsak azt hitte már, hogy az utolsó Biedermeier szalont a múzeumba rakták, lakóival együtt. És kissé vakmerőnek ítélte most meg éjszakai tettét, midőn olyan könnyű szívvel lépett be az ablakon, mint egy diák a varróleánykához. Nem, itt csupán a szalonon át van bejárás a ház kincseihez. Vagy igazán az ablakon volna?)
Mariett, aki szürke, hűvös tekintetű szemét szerette kutatólag szegezni az emberekre, mintha rejtett gondolataikat óhajtaná kitalálni, közelről csakugyan ősz asszony volt. Pedig nemigen lehetett több harminc évesnél. Ez a hamvas, lágy haj, amelynek itt-ott olyan fénye volt, mint az ezüstrókának, kezdettől fogva érdekelte Szindbádot. És míg félszemmel Georginát leste, aki halkan, finomkodva, álmatagon végezte a háziasszonyi teendőket, egy-egy percre alaposan szemügyre vette a Mariett haját, amely olyanszerű volt, mintha egy éjszaka alatt őszült volna meg, de maradtak sötétszürke649 fürtök is. Az omlatag, könnyedén csinált frizura bizonyította, hogy a tulajdonos igen pontosan tudja sajátszerű hajának varázsát, és nem búslakodik korán jött ősz fürtjeiért.
Természetesen a színházról beszélgettek, ahol tegnap este együtt voltak, midőn is Szindbád megjegyezte, hogy az orosz balett (a szentpétervári) páratlan az egész világon. Írók kerültek szóba, akik szegények tán most körmölnek valahol, vagy megfeszülten lesik a kártyajárást. Mariett a régiek közül Dickenst szerette, az újak közül egy bizonyos Malvi Fuchsot. Szindbádnak barátja volt minden író, és igen csodálkozott, Malvi Fuchsot nem ismeri.
– Igen szép divatleveleket szokott írni a német újságba – mondta csendes hangon Mariett –, mert hisz Dickens óta nem érdemes olvasni más elbeszélőket.
Szindbád (mert egyéb dolga nem volt) eleven írókat, jeles elbeszélőket, majd költőket emlegetett, akikkel „gyakran ebédel együtt a klubban” vagy Bálónénál, a halászcsárdában. „Bródy úr nagyszerűen főzi a halászlét, és a király is megnyalhatná utána a száját.”
Mariett csendesen vállat vont.
– Igen keveset szoktam olvasni, mert a szemem gyönge. Ha már olvasok, csak külföldi könyvet veszek kezembe. Legutóbb Carlyle-hez fogtam hozzá, mert azt mondják, hogy majdnem olyan jeles író, mint Boz. Meddig szándékozik maradni városunkban?
– Ezt bizony magam sem tudom. Barátaim vannak itt.
– A színésznők, nemde?
– Ó, mások is. Homonnai tanár úr, az itteni főiskolában a híres régész, Stánczy Pista, a népdalköltő…
– Furcsa emberek, akiket néha ablakomból látok. Kegyed nem nagyon lehet ismerős a helybeli viszonyokkal, mert különben nem dicsekedne a fent említett urak barátságával.
– Horácot hiába keresem e helyen, meg kell elégednem Stánczyval. Az öreg katonatisztek mogorva férfiak, a színésznők igen tisztességesek. Magam sem tudom, miért járok oly gyakran e városba. Tán mert régi házak, régi tornyok vannak benne, és Medve, a Francia kastély régi portása már igen jól tudja minden szeszélyemet.650 Szeretek végigsétálni a Barátok utcáján, ahol gyermekkoromban iskolába jártam, és örömmel tölti el szívemet itt a téli hó, amely furcsa alakban rakódik le a háztetőkre, mintha nem is egy modern magyar városban sétálgatnék, hanem visszatérve az időben, száz, kétszáz esztendő előtt egy kis német városban volnék. Szeretem a kosztot a vendéglőben, a Szőlőnél, és a dolgaimtól ráérek megállani régimódi erkélyek alatt, ahol fiatal nőt látok.
– Érdekes – mondta Mariett minden érdeklődés nélkül. És nemsokára ezután doktor Corvinusszal, a csodadoktorral kezdett beszélgetni a mostani időjárásnak káros hatásáról az egészségre. Egyszerre, félvállról odafordult Szindbádhoz:
– Edit kisasszony, a színház tagja néha el szokott jönni hozzánk ebben az időben.
– Ma délután is játszik – felelt Szindbád –, ünnep van.
– Sajnálom, egy szép régi tollamat készítettem ki neki. Fölhasználhatná szerepéhez. És mondja, kedves doktor, csupán délben hagyjuk nyitva az ablakokat? Látta Györgyöt mostanában?
– Az előbb tapogattam meg a kis fickó pulzusát – felelte doktor Corvinusz.
Az öreg grófnő már búcsúzott, a teát a térparancsnokéknál issza meg, „bocsássatok meg, édes barátnőim, Mili betegeskedik mostanában!”, méltóságteljesen fogadta Szindbád mély meghajlását, és igen kiföstött arcán most már hangosabb volt a csodálkozás: „hogy kerül ez az ember ide”, mintha legalábbis régen haragudott volna Szindbádra. Nem, a grófnő nem haragudott, csak már harminc év óta nem ismert senkit, mint néhány háznak a lakóját a Francia kastély körül.
Egy másodpercre Szindbád négyszemközt került Georginával.
A szívalakú arcocska már huzamosabb idő óta titkon reá figyelt, és mintha valami rejtett tréfán nevetgélt volna jó előre, halk, nevető hangon kérdezte:
– Igaz, Szindbád, hogy maga amolyan félig-meddig elzüllött ember?
– Lehetséges – felelt Szindbád mosolyogva. – Az ember sohasem651 tudhatja, hogy mely cselekedete után ítélik meg. Körülmények, hangulatok, leküzdhetetlen érzések. És a többi.
Georgina, mintha valami nagy titkot súgna, szinte egy vonalnyival közelebb hajolt Szindbádhoz.
– Azt mondják, hogy magának nincs semmi foglalkozása? Mondja, miből él? A kapitányi rangot én ajándékoztam.
Szindbád majdnem hangosan elnevette magát, amikor Georgina vidám, titokzatos arcát látta.
– Sajnálom, nem mondhatom kegyednek, hogy vándorlovag vagyok. A lézengő ritterek már kihaltak, de azért mégis félig-meddig olyanszerű ember vagyok. Szeretek cél nélkül kóborolni a világban, kis anyai jussom éppen elegendő ahhoz, hogy beszálljak minden kedvemre való fogadóba, betérjek tetszetős városokba. Néha írogatni is szoktam. Természetesen álnév alatt. Ez is hoz valami pénzecskét a konyhára.
– A színeszek azt mondják, hogy… hogy a levegőből él.
– A színészek szeretnek rosszat mondani barátjukról. Vidám, könnyűszívű emberek ők, és csupán egymásnak a gázsiját ismerik mértékadónak a világban. Kénytelen vagyok önnek megvallani, hogy nekem még a derék helybeli színészeknél is előkelőbb barátaim vannak. Főuraink közül nemeggyel volt szerencsém találkozhatni, és herceg F. a múlt évben megengedte, hogy vele utazzam Angliába, midőn telivér lovakat ment venni Newmarketbe.
Georgina kissé elcsodálkozott ezeken a szavakon, és bizonyos meglepetéssel ismételte:
– Tehát ön nem kalandor? Kár, határozottan sajnálom, hogy egy percig meggyanúsítottam. Valaki – sajnálom, hogy nem mondhatom meg, hogy ki – a helybeli színház részéről némi csekélységet kért tőlünk ma kölcsön az előadáshoz. Ez a bizonyos tegnap páholyunkban látta, és ezen módfölött csodálkozott.
– Természetesen, hölgy volt az illető – felelt jókedvű nevetéssel Szindbád, és elhatározta, hogy estére kis virágcsokrot küld Szalánczi kisasszonynak.
– Engedje meg, hogy némi alapos aggodalmaim lehettek ön felől, midőn… De erről ne beszéljünk. Remélem, kigyógyult már oktalan652 szenvedélyéből, Szindbád úr? – kérdezte halk, barátságos hangon az asszony.
– Korántsem, asszonyom, és azóta ezerféle kötelék támadt, amely mindjobban megláncol állhatatosságomban. Kegyes meghívatásomat korántsem merészelem bátorításnak venni, de mégiscsak arra szolgált, hogy kegyedet közelről láthassam, és elveszendő szívemet még jobban elveszítsem.
– Majd megtalálja – mondta Georgina, és félrefordította a fejét. – Igya meg teáját.
Szindbád természetesen az öreg asszonyság asztalkájánál kérte a tea felszolgálását a nagybajuszú őrmestertől, míg doktor Corvinusz a fiatal nők társaságában maradt.
– Ismerte ön Wesselényit? – kérdezte az öreg asszonyság rendületlen nyugalommal. – Az este, midőn a színházban elváltunk, kénytelen voltam többször önre gondolni, mert a régi Redut-bálokat oly nagyszerűen tudta elmondani.
– Igen, ismertem – mondta tökéletes bátorsággal Szindbád, miután az öreg hölgyön már tegnap is észlelt némi idegességet.
Az öregasszony arca boldogan elmosolyodott, a megfakult szemek tündököltek, mint havas hegyhát mögött a bujdosó csillagocskák.
– Én többször táncoltam vele – mondta, és teáját örömteli vígsággal kavargatta.
Mariett, aki mindenre figyelt, hirtelen átszólt a szomszéd asztalkától:
– Mama, még forró a tea!
Az öreg asszonyság bólintott.
– Köszönöm, lányom – felelt gyöngéden.
Mariett később néhány teasüteménnyel jött az asztalhoz.
– Mama, ezeket szereti – mondta Georgina anyjának.
Valamint nemsokára így szólott doktor Corvinuszhoz:
– Megnézem Gyurkát, legalább most kéznél van a doktor!
És hosszú, lágy léptekkel kiment a szalonból, hogy a Georgina gyermekét megnézze.
Szindbád bizonyos idő múltával elmerengve jött el a régi házból.653
A csodadoktorral sietve, idegenül búcsúztak egymástól a kapunál, mintha attól féltek volna, hogy valamelyik nyakán marad a másiknak. Az ezüstfejű ember bundagallérjában fürgén szaladt a havas úton, míg Szindbád meg-megállott, a befagyott folyóra nézett (ahol a jégtáblák olyanformán emelkedtek ki, mint csatamezőn a halottak), és a gondolatait rendezgette. Egy kézszorítás és egy szomorkás-vidám tekintet, amely lehetett éppen úgy búcsú, mint marasztalás. „Isten vele!” vagy „Sohasem látom többé?”, sokáig motoszkált a fejében. Az emlékeiben összezavarodott öreg asszonyka, aki báró Podmaniczky Frigyessel táncolna még egyszer, ha a bárónak is kedve volna ehhez – majd Roncsy Mariett, a vendégként meghúzódó volt Pálháziné a későbbi Pálháziné mellett… A férfiú eltűnt, és ők egymásban ápolják emlékét. Majd egy gyermekkiáltás hangzott feléje, és a strázsamester már medvesüvegben áll a kapuban, hogy a vendégeket tiszteletre méltóan eleressze…
– Néhány napig még e városban maradok – gondolta magában Szindbád.
