TIZENEGYEDIK FEJEZET • a nők rejtélyességéről
TIZENEGYEDIK FEJEZET • a nők rejtélyességéről
A Két oroszlánban, ahol Szindbád állandóan meghúzódott egy negyedik emeleti szobában, amelynek azonban erkélye volt, ahol csak a szobalány szokott üldögélni, polgári rend és tisztaság volt. Öreg urak hotelje volt a Két oroszlán, akik harminc esztendeje szállottak meg benne, néhány elkeseredett katonatiszt és nyugalmazott családnélküli kúriai bíró alkotta a fogadó törzsközönségét. Az ezüstfejű portás emberemlékezet óta állott helyén, és Kricsai úrnak szólította az egész világ. A szobaasszonyok, mindmegannyi kiérdemesült udvarhölgyek, fehér bóbitáikkal, igen halkan jártak a vastag szőnyegeken, Szeller, a bérszolga még abban az időben került a házhoz, amikor az Arany sast lebontották, és a Sas régi vendégei az Oroszlánba költözve, Szeller szerződtetését is követelték a tulajdonostól.
Szeller sohasem hordott egyenruhát. Fekete keménykalapjában, tekintélyes, öreguras lépteivel úgy járt-kelt a hotelben, mintha ő719 maga is vendég volna. Aranylánca volt, és kalapját kezében tartva, félvállát az ajtónak vetve gyakran vitázott politikai kérdésekről a kúriai bírákkal. Volt egy vidéki „vendége”, mint Szeller nevezte, aki húsz év alatt sem ismerte ki magát Pesten. Szeller ilyenkor a kocsi bakjára ült, de féloldalt csupán, és a „vendégével” kedélyesen elbeszélgetett.
Szeller egy reggelen kalapjával kezében benyitott Szindbádhoz.
– Már megint egy hölgy várja az előcsarnokban. Mit csináljak megint vele? – kérdezte Szeller.
(Szindbádot néhány esztendő előtt valóban megtisztelte egy hölgy látogatásával.)
Szindbádnak természetesen Georgina jutott eszébe, nyomban öltözködni kezdett.
– Ültesse le!
Szeller a kalapját forgatta.
– Nem jobb volna elküldeni, hogy nincs itthon az úr? – kérdezte. – Ha egyszer a nők elkezdenek ide járni, akkor az ördög se bírja ki ebben a hotelben.
Szindbádnak nem volt kedve hosszadalmasán magyarázni az ügyet, sietve kapkodta ruháit, és lépcsőket ugorva az előcsarnokban termett.
Georgina helyett Mariettet találta az előcsarnokban egy szalmafonatú székben üldögélve. Igen egyszerű fekete ruha volt rajta, kis fekete sapka, amelyre nyugodtan felhajtotta sűrű fátyolát az idegen szálló előcsarnokában, mintha arcára volna írva tisztessége. Pedig sokkal szebb lett. Halovány arca némi kis pirosságra tett szert, és szürke, mély szemében apró lámpások vándoroltak végig, amint Szindbádra emelte a tekintetét.
– Az Istenért, hogy került ide?
Mariett összeütötte rövid szoknyája alatt angol topánkáit.
– Egyszerűen, önnel van beszélni valóm, amelyet azonban itt nem végezhetünk el. Négyszemközt szeretnék önnel beszélni. Kár volt lefáradnia. Elég lett volna megüzenni, hogy jöhetek.
Szindbád zavartan nézett körül.720
– Asszonyom, az én szállásom kis legényszoba, nemigen alkalmas előkelő hölgyek fogadására.
Mariett vállat vont.
– Egészen mindegy. Bizonyára van ajtaja szobájának, amelyet be lehet zárni, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Gyerünk tehát…
Felállt, és nyugodtan megindult a lépcső felé. Szindbád határozatlanul követte. Utóvégre elég fiatal férfi volt (bár szülei tisztességesnek nevelték), nem tudta magában eldönteni, hogyan végződik ez a kaland. Mariett, amint előtte a lépcsőn haladt, nem fukarkodott formás lábainak megmutatásával. Gyengéd rózsaszínűvé válott arcát hátrafordította.
– Nagyon szerelmesnek kell annak lenni, aki magát itt a hegytetőn meglátogatja – mondta vidoran.
Szeller szárnyas fekete kabátjában, kemény kalapját kezében tartva a lépcsőfőnél állott, és éppen eleget csóválta a fejét, amíg Mariett felkapaszkodott. Olykor-olykor ijedten nézett hátra. Mintha attól félt volna, hogy valamelyik öreg bíró meglátja a jelenetet.
Szindbád szobájában Mariett megfordította a kulcsot a zárban. A sapkáját levette fejéről, és az ablakból az utcára nézett.
– Innen csak az emberek kalapját látni – mondta némi csalódással.
Aztán megragadta Szindbád kezét.
– Önnek párbaja lesz Pálházival?
Szindbád vállat vont.
– Magam sem tudom… A segédeim belemennek-e a dologba… Bizonytalan.
– Én azonban tudom… Nehéz lovassági karddal állanak szemközt, bandázs nélkül, viadal a végkimerülésig… Így van?
– Ugyan, kitől hallott ilyen bolondságot?
– Az én információim sohasem csalnak.
– Foglaljon helyet, Mariett. Most majd én kérdezek magától valamit.
– Hisz még nem is felelt arra a kérdésre, amelyet feltettem.721
– Majd azután felelek. Mióta magukat ismerem, mindig hallok valamely rejtelmes híradásokról. Midőn a gyermeket akarták elragadni… midőn az ügyvéd váratlanul megjelent azon az estén… Maga nyomban megtalálja a rejtett kis fogadót, és Pálházi azt hiszi, hogy önök között én vagyok minden bajnak, rossznak a kútforrása… Szeretnék világosan látni. Hogy vagyunk azzal a rejtélyes információval?
– Őszinte leszek – monda Mariett komolyan. – Doktor Corvinusz, emlékezhetik reá, ügyleti férfiú, aki mint ilyen, érintkezésben állott bizonyos irodákkal, amelyeknek kitűzött foglalkozása a megfigyelés, tájékozódás és más efféle. A tőzsdei dolgokról meglehetős rosszul informálták annak idején doktor Corvinuszt. Ezen azonban már túl vagyunk. A doktor most ismét szolgálatunkban van.
– Miután Pálházit Georgina színházi fellépéséről a kellő időben értesítette.
Mariett elgondolkozott:
– Ami azt illeti, a doktor jelleméért magam sem adnék egy pipa dohányt. Vannak ilyen emberek, született kémek, akik nem tudnak meglenni anélkül, hogy mások titkait ne fürkésszék. A doktor ez az ember. Belenyugszom.
– És ez a titokszerű férfiú küldte hozzám? – kérdezte Szindbád.
Mariett elpirult.
– Nem… Bár nincs önnel semmi különösebb szándékom, a doktornak óvatosságból mégsem mondtam meg, hogy Pestre utazom. Azt hiszem, Pálházi úr várt volna a pályaudvaron. Nekem pedig most önnel van dolgom, nem Pálházival. Mondja, kérem, jó vívó ön?
– Azelőtt forgattam a kardot. Régen.
– Pálházi elsőrangú vívó – mondta kissé megkönnyebbülve Mariett.
Szindbád elnevette magát:
– Köszönöm, de nem segíthetek rajta.
– Kérem, ne gúnyolódjék – mondta ajkába harapva Mariett. – Én korántsem vagyok olyan ostoba, amilyennek a férfiak a legtöbb nőt hinni szokták. Igen jól tudom, hogy a párbajnál, éles kardnál722 nagyon fontos az, hogy valakinek helyén van a szíve, és határozott a szándéka. Ön meg akarja ölni Pálházit? Ez a szándéka?
– Dehogy – felelt mosolyogva Szindbád. – Asszonyom, tanuljon meg tőlem is valamit. Minden párbaj lutri. Szerencse kell hozzá. Ez a titka.
– Ön szerencsés ember? – kérdezte Mariett, de nyomban elpirult. – Uram, ne magyarázza félre látogatásomat. Az ön ellenfelének neveletlen kisfia van… És Georgina, bármennyire szeretem Georginát, kénytelen vagyok önnek megmondani, nem érdemli meg, hogy érte öljön. Már mint, hogy ön bárkit megöljön érette. Georgina nem szereti önt.
Szindbád egy másodpercig fürkészve nézett a Mariett szürke szemébe. Abban csak komoly odaadást, szinte meleg barátságot látott, sőt talán egy kis féltékenység is csengett hangjában… „Teremtőm, gondolta Szindbád, egy rongyos kis párbaj ennyire kihozza a sodrából a leghidegebb nőt!”
– Mást szeret Georgina? – kérdezte halkan.
– Georgina senkit sem szeret – felelt az asszony.
– Senkit? Nincsen olyan asszony, aki senkit se szeretne.
– De van egy, Georgina. Georgina a gyermekét sem szereti. Mi szívvel jöttünk a világra, és a szívünkre hallgatva sok olyan dolgot elkövettünk, amit nem lett volna szabad. Georgina hideg, mint az észak. Csillogni, ragyogni, pompázni szeretne, mint a jég tükröződik a napban. A jég olvad. Georgina soha. Én mindig féltem tőle, de Pálházi talán jobban féltette. És féltékenységből vált el tőle, holott úgy szereti, hogy beleőrülne, ha Georgina egy más férfié lenne.
– Pálházi szereti Georginát?
– Ezt éntőlem kérdi ön? – kiáltott fel Mariett. – Férfi őrültebben nem szeretett még asszonyt, de elvált tőle, mert attól félt, hogy egyszer megcsalja. Georgina színésznő akart lenni, Pálházi csaknem minden készpénz vagyonát lekötötte, hogy Georginát, gyermekét és mindazokat, akik a régi házban vannak, gondtalan, szinte nagyúri ellátásban részesíthesse mindvégig. Pálházi vagyona azóta megötszöröződött… De még ma is, bárhol, bármerre kártyázik723 a világon, mert kártya nélkül már nem lehet el, Georgináról sohasem veszi le a szemét. Azt hiszi, hogy Pálházi nem tud a budai sétákról? Az ő kezei hosszúak. De feltétlen úriember, és ezért nem mérgezték meg önt a mai napig, Szindbád úr.
– Az ördögbe! Én nem csábítottam el Georginát!
– Ezt is tudjuk, de nem magán múlott – felelt Mariett, és kezével megsimogatta Szindbád kezét. – Higgye el, hogy nem érdemelte meg Georgina az időt, amit ráfecsérelt, máshol tán könnyebben célt érhetett volna.
Szindbád az asszonynak szemébe nézett. A kis tűzpontocskák sietve szaladoztak keresztül az asszony szembogarában, mintha lámpással sietnének végig téli este a havas utcán. Finom orra, amelynek mását csak az angol kastélyok falképein láthatni, a régi ladyk orra volt. Összeszorított ajka, amely máskor hasonlatos volt egy lovát fékező rókavadász lordné ajkához, most kinyílott, és fogainak fehér sövénye körül pirosra hevítette a száraz ajkakat a forró lehelet.
– Ha tudtam volna…
Az asszony szemére könnyű fátyol ereszkedett.
– A férfiak mind ostobák.
Szindbád megfogta az asszony kezét.
– Mondja, mit kíván tőlem, Mariett, a maga kedvéért mindent megteszek.
– Most már szégyellek kérni öntől bármit is… Tudja Isten, mióta ön elment a városból, azóta álmodozó, gyönge lettem. Mindenféle bolond álmaim vannak, pedig azelőtt sohasem álmodtam. Gyakran álmodtam Georginával, a mamával, magával… És arra ébredtem, hogy patakban folynak a könnyeim. Hát nem vagyok szamár?
– A legdrágább teremtés a földön – felelt halkan Szindbád, és a gyönyörű, előkelő teremtés apró finomságait rendre szemügyre vette.
A keze, bár látszik rajta, hogy dolgos kis kéz, olyanformájú, mint az arisztokrata nőké. Keskeny, finom, hosszúkás, de nem csontos és sovány. Füle mellett hamvas haja friss, mint a most lekaszált724 sarjú. És valóban rétek illatára emlékeztet a gyönge parfüm, amely ruhájából árad. Elöl őszes haja talán nem igézne meg egy bohó ifjút, de egy komoly férfiú csak imádattal tekinthet e nem titkolt, korán jött hullámos szürke fürtökre, amelyek nem kis művészi rendetlenséggel pihennek itt a szép főn, amint Mariett szűk fekete ruhájában a kanapé közepén helyet foglal. Lábszárai, amelyeket a divatos szoknya sejtetni enged, finomak, hosszúak és gyengéden kerekdedek. Az angol cipő felett ritkás fekete harisnya, amilyent egyszer a főhercegnő udvarhölgyén látott…
– Tehát ne öljem meg Pálházit? – kérdezte Szindbád nevetve.
– Arról nincs szó – felelte gyorsan Mariett, mintha gyorsan túl akarna esni ezen a témán. – Pálházi elég férfi magáért. Csakhogy önről azt mondják, hogy elszánt, halálmegvető ember, aki amellett konokul bízik a szerencséjében, mert már sok veszedelmes helyzetből ép bőrrel szabadult. Pálházi neuraszténiás, ideggyönge… Nem lehet büntetlenül annyit kártyázni, mint amennyit ő kártyázott. Bizonyára ön számít testi előnyére is, és nyilván az a szándéka, hogy az első rohammal leteríti Pálházit…
– Nem gondolkoztam még ezen.
– Dehogynem. Ó, hogy a férfiak mindig abban a tévhitben vannak, hogy minden nő egyformán szamár. Megengedem, hogy a többség az. De lássa, én tisztában vagyok azzal, hogy a férfiak egy kardpárbaj előtt bizonyos haditervet, esetleg fortélyt eszelnek ki. Pláne azok, akiknek már többször volt a kezükben kard. Lánykoromban én is vívtam, és tudom, hogy vannak kivédhetetlen oldaltámadások, cselek, áltámadások és halálos vágások a fedetlen gyomorra vagy hasra… Azt szeretném elérni önnél, hogy ön ne támadja meg Pálházit, csak védekezzék. Hiszen ön ebben is bizonyára mester. Így tesz?
– Így teszek, asszonyom, mert szeretem önt.
– Igazán szeret?
– Soha nem beszéltem magával ennyit, mint ma. Eszembe jutott sok mindenféle rendkívüli, nagyszerű tulajdonsága, amelyeknek a tudata eddig csak szunnyadozott bennem, de most egyszerre fölébredt, és meglátom önben azt a páratlan, csodálatos nőt, aki után725 az én szívem mindig vágyakozott. Asszonyom, fogadja el a szívemet. Mariett, ne utasítsa vissza.
Mariett lehunyta a szemét.
– Hiszen ha tudnám, hogy igazán szeret!… Mert én nő vagyok, tetőtől talpig izzó szenvedély, forró, lobogó vérű asszony vagyok. Én igazi nő vagyok!
– Igazán szeretem.
– És nem felejt el soha? – kérdezte halkan Mariett.
Fodor mester az öltözőbe vezette Szindbádot. A „bátorság atyamestere”, ahogyan a vállas, zömök férfiút nevezik, olyan vígan nevetett, hogy szinte kopasz feje is beleragyogott.
– Egy csepp vér lesz, mintha az ujjamat a gombostűvel megszúrom. Remélem, ez nem fog fájni az ellenfélnek? Mert nálunk mindig az ellenfél sebesül meg. Igaz, Gránitz?
A híres párbajsegéd vastag bajusza alatt olyan vidoran mosolygott, mint egy násznagy.
– Rendben vannak a kardok?
– Rendben. Nem kell félni, csak az ön kardja éles. Az ellenfeléé tompa. Tehát csak bátran neki, üsd, vágd, nem apád, csak a fejét! Az én vívótermemben az ellenfél kardja mindig tompa.
– A doktorok? – kérdezte Gránitz, és egy darab sonkát tömött a szájába.
– Mosakodnak – felelt megvető kézlegyintéssel a mester. – Pedig mondtam nekik, hogy ne csinálják azt a sok ceremóniát. A mi felünk úgysem sebesül meg. Az ellenfélért nem kár. Úgy járkálnak fehér kabátjukban, mint a kísértetek.
Szindbád félig levetkőzött. A jókedvű Fodor pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a tenyerét.
– Nézd csak, Gránitz, micsoda izmok! Nem vagyok mai gyerek, de ilyen izmokat ritkán láttam. Tyű, de nem szeretnék az ellenfélnek a bőrében lenni. Vasból van ez a gyerek, Gránitz. Jövőre igazán meg foglak kérni, hogy ne hozzál direkte vasgyúrókat az én termembe. Hisz ez a kar keresztülvágja a kardot. No meg ami mögötte726 van. Még valami bolondság történik. Ejnye, Gránitz! Nem is adok én többet nehéz kardot a te párbajaidhoz.
Így dohogott csendeskén a bátorság atyamestere, amíg hirtelen föltette a bandázst Szindbád testére.
– Ez nincs a föltételekben – szólt közbe Gránitz.
Az atyamester alaposan megigazította a selyem alatt a vattát és félvállról felelt:
– De benne van az én föltételeimben. Az én termem nem mészárszék. Menjetek a kaszárnyába verekedni, ha úgy tetszik.
– A legszebb párbajaimat elrontod – mondta tréfás szemrehányással Gránitz. – Vért akarok látni, sok vért!
– Majd levágatok egy csirkét – dünnyögte Fodor mester. – Ezért a fiúért kár volna. De megyek is már, mert az ellenfél még azt hiszi, hogy őreá haragszom… Dehogy is haragszom. Senkire sem haragszom én. Fiam, csak nekimenni. A többit bízzuk Gránitzra meg a jó Istenre.
Szindbád magában azt gondolta, hogy a bátorság atyamestere a szemben levő öltözőben talán ugyanazokat a szavakat mondja most Pálházinak, amelyeket neki mondott. Derék ember a mester. Bizonyára ő szeretné legjobban kitalálni a vérnélküli párbajt!
Gránitz egy pohár sörrel öblítette le a torkát.
– Jó sört csapolnak itt a szomszédban – mondta nyelvcsettintve. – No, ideje lesz már nekem is felöltözni.
Szindbád Mariettre gondolt, és ábrándozva támaszkodott a falnak.
– Csak nem félsz? – kiáltott Gránitz egy hatalmas drótrostély mögül, amelyet fejére illesztett. – Mitől félsz? Hisz melletted leszek, vagy mi az ördög! Látod ezt a széles kardot? Ezen a pengén törik meg minden vágás, amit neked szánnak. Mondtam már, hogy nyugodt légy, mintha az anyád ölében ülnél. No gyerünk.
Szindbád az öltözőből kilépve, a terem másik oldalán Pálházi vértelen arcával találta magát szemben.
– Vajon én is sápadt vagyok? – súgta Gránitznak.
– Piros vagy, mint a rózsa. Még festék is van az ajkadon – dörmögte Gránitz.727
Szindbád az ajkához kapott. Valóban gyönge arcfesték nyoma maradt az ujján. „Mariett”, gondolta magában mély megilletődéssel. „Mindenáron tetszeni akart!”
Aztán Pálházit vette szemügyre. Még izmos, de már kissé elhízott férfiú volt, fekete ritkás szakálla sápadt arca körül szinte ijesztő volt… A kapitányok kivonták kardjukat, a pengék csörrenve hagyták el a hüvelyt. A bátorság atyamestere egy hosszú karddal állott a háttérben, amely kard csaknem akkora volt, mint ő maga. Az emeletre kanyargó lépcső legtetején fiatal újságírók hasaltak, hogy az esti lapnak beszámoljanak az érdekes viadalról. Szindbád az egyiket megismerte, a szemével intett felé…
Közben „a pap prédikált”, mint Fodor mester a párbaj előtt elhangzó szavakat nevezte. Egyszerre kardot érzett a kezében Szindbád, fölemelte, és kinyújtotta hosszú karjával.
– Rajta! – kiáltotta Gránitz, és már nagyot ugrott előre Szindbád oldalán, fele támadásában bizakodva.
De Szindbád nem mozdult.
– Gyerünk! – csikorgott Gránitz a drótok alól. – Az apádat!
De Szindbádnak csak Mariett járt az eszében, a fülébe csengett a hangja: „… és nem felejt el?” Nem, sohasem felejtlek el, gondolta forrón álmodozva.
Kard érte a kardját.
Pálházi nehézkes, szinte komikus mozdulatokkal ugrált kardja előtt. Egy kövér madárhoz hasonlított ebben a percben. Szindbád csak arra ügyelt, hogy a nehezen lélegző férfiú bele ne szaladjon kinyújtott kardjába. Aztán egyszerre tűszúrást érzett a homlokán…
– Halt! – ordított a háttérből teli tüdővel a bátorság atyamestere.
Gránitz az ellenfelek közé ugrott:
– Doktor! Vér! – kiáltott, és Szindbádra mutatott.
Ebben a pillanatban meleg cseppet érzett Szindbád a szemhéján.
Délután a pamlagon szundikált. Hordár kopogtatott ajtaján. Levelet hozott:728
„Köszönöm. G. és az anyja még a déli vonattal hazautaztak a régi házba. P. megbocsátott. Marad minden a régiben. Én most utazom. – Ha a gyereket fölneveltem, akkor értem jöhet. De addig nem.
Mariett”
És ezután Szindbád, ha a kis fehér foltra nézett a tükörből homlokára, gyakran hosszú ideig lehajtotta a fejét, és mindenféle dolgát elmulasztotta volna, hogy egy félpercig elgondolkozzon. Hogy volt, mint volt? Mariett, Georgina? – Pedig szegény feje már azelőtt is azt hitte, hogy teljes alapossággal ismeri a nőket.
[1912]729
