TIZEDIK FEJEZET • amelyben a szerelmesek utcáin barangolunk
TIZEDIK FEJEZET • amelyben a szerelmesek utcáin barangolunk
A dámák Budán laktak egy kis fogadóban, amely a Duna partján feküdt, és az ablakból pontosan lehetett látni a pesti tornyokat, háztetőket. Márciusi szél fújt, és estefelé az öreg asszony Georgina karjába kapaszkodva sétált a budai korzón.
Szindbád fiatalember korában sokat mászkált Budán. Amíg a pesti ember szerelmes, száz eset közül kilencven esetben Budát keresi föl szerelmi életének helyes lebonyolításához. Buda a pesti szerelmesek búvóhelye. Az ottani kis cukrászdák, apró, furcsa kávéházak, rejtett kocsmák halaikkal és görbe-gurba utcák ócska házaikkal, úgy látszik, mind atyafiságot tartanak a szerelemmel. A budai707 korzó gesztenyefái alatt hány dermedt szív dobogott már melegen, és a padokon leülni szerelmes szívvel és a hölggyel, bizony nem utolsó mulatság.
Mintha a folyónak is volna valami köze ezekhez a dolgokhoz. A hajókon kigyulladnak a lámpások, és messziről, a híd felől, búgó hangját hallatva, közeleg a bécsi hajó. Kék és piros fények rengenek az elsötétült hullámokon, a szomszédban gyorsvonatnak képzeli magát a villamos, a távoli kioszkból a katonabanda hangjai hallatszanak a szél fordulásával.
Csak a szerelmes párok látogatják meg magas állomásán az öreg Gellért püspököt. Enyhén emelkedő lépcsőkön lassan fölballagni, olykor visszanézegetni, majd az árkádok alatt egy rejtett padra leülni, mialatt hosszú, hosszú csókot lehet váltani, amit csak a közelgő lépések visszhangja zavar meg; ehhez csak szerelmes embereknek van kedvük, idejük. Az egykori püspök háta mögött biztonságban érezhetik magukat a tavasz szerelmesei, a lépcsőkön meglehetős visszhangot vernek a közeledő lépések, bár a budai diákok gyakran szeretik meglesni a derék szent háta mögött történendő dolgokat.
Georgina és Szindbád bejárták mindazon helyeket, ahol a szerelmesek Pesten és Budán elbújni szoktak.
Az asszonyt mulattatta a dolog, hogy rejtőzködik, bár az öregasszony szívesen előrement néhány lépéssel, midőn esti sétáikból hazafelé ballagtak. Szindbád sem haragudott teljesen, hogy az asszony féken tartja indulataiban, és nem nyújtja oda magát teljesen a szerelem hatalmának. Csók, kézszorítás, kezeknek kedves játéka: ennyi volt mindaz, amiről a szentéletű Gellért, a Halászbástya vagy a zárt kocsi, amelyen a Népliget elhagyott útjait keresték föl, árulkodhatott volna.
Szindbád lassan diáknak érezte magát, aki szerelmes saját tanárnőjébe, amint az okos, higgadt Georginával a Halászbástya fokán Mátyás királyról és más elmúlt férfiakról beszélt. Egymás kezét fogták, és az enyhe tavaszi szél lágyan szaladgált körülöttük.
– Gombolja be a kabátját – mondta Georgina anyáskodó hangon. – Nem szeretném, ha holnapra megbetegedne.708
– Holnap a Margitszigetre megyünk – felelt élénken Szindbád, mialatt teljesítette az asszony kívánságát.
– A kertészeken kívül úgysem találunk ott senkit, egyedül leszünk, milyen jó lesz – mormogta Georgina.
Az öreg asszonyság esernyőjére támaszkodva pontosan végezte ezalatt a lépéseket a bástyán. Kilencszáz lépést kellett megtennie egy-egy sétán, mint Mizfray dr., a színház orvosa udvari színésznő korában azt előírta.
– Készen vagyok – mondta, midőn a sétát bevégezte. Letelepedett Georgina mellé, és szótlanul, kissé elkeseredve tapasztalta, hogy a fiatalok egyszerre elhallgatnak társaságában.
– Miért nem beszélgetnek tovább? – kérdezte néha. – Nem bánom, akármiről beszélgetnek, csak beszélgessenek tovább!
Furcsán, betegesen nevetett, mintha valóban nagyon érdekelnék őt a szerelmes szavak, amelyeket Szindbád leányának mond.
A régi, ódon ház elhagyása, a szalon, amelyben az öreg császárok voltak, és az antik szőnyegek a régi muzsikáló órával, mintha teljesen kizökkentették volna az öreg asszonyságot régi nézeteiből. Egyszerre például bizalmasan Szindbád karjába öltötte a kezét.
– Van önnek pénze? Vagy tud pénzt szerezni? – kérdezte melegen.
– Talán szükségük van rá? – kérdezte meglehetősen ridegen Szindbád, mert nem nagyon szerette az öreg asszonyságot.
– Még nincs rá szükségünk. Talán nem is lesz, hisz Mariett pontosan elküldi nekünk a maga tartásdíját, amit az ügyvédtől kap, de nem lehet tudni, hogy leányom nem kíván egy napon rangjához méltóan élni? – mondta furcsa nevetéssel az öreg asszonyka. – Tudja, pénz nélkül nem ér semmit a fővárosi élet!
– Úgy tudom, hogy mindenük megvolt, amire eddig szükségük volt!
A fehérhajú dáma halkan nevetett:
– Maga olyan álmodozó, mint valami költő. Semmink sem volt meg… Azaz hogy gonosz volnék, ha Mariettre csak egy szóval is panaszkodnék. Roncsy derék teremtés. Minden levelében megkérdezi, nincs valami kívánságunk? Mariett igen takarékos, jó gazdasszony,709 otthon csak akkor varratott ruhát, mikor mi titokban megrendeltük a szabónőnél! Ő már olyan asszony! De hát ön eleget forgolódott a világban. Mit gondol? Georgina megjelenhetne mostani ruháiban például a tavaszi lóversenyen?
– Nem muszáj lóversenyre járni – felelt Szindbád meglehetős szigorúan.
– Ön nagyon kegyetlen! – mormogta sértődötten az öreg asszonyság. – A férfiakról mindig az volt a véleményem, hogy önzők, ridegek, haszonlesők. Sajnálom, Szindbád úr, ön sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. Csak nem gondolja, hogy Budán, a Trieszt-szállodában szándékozom leányommal eltölteni hátralevő életemet?
– Georgina meg van elégedve. Rövidesen találunk számára szerződést valamely fővárosi színháznál.
– Igen, mikor már az öné volt, ugye? És már ön megunta leányomat? – kiáltott föl élesen az egykori színésznő. – Nem, uram, ez Pálházinak sem sikerült. Ő is el akart ásni bennünket a régi házba, míg ő maga élte világát. Néha csak egyszer láttuk egy héten. Kártyázott Bécsben vagy Budapesten. Otthon mogorva, ásítozó volt, napokig föl sem kelt az ágyból, és megkövetelte, hogy Georgina kedves legyen, és a levest tányéron az ágyához vigye. Ó, ön nem tudja, hogy mi történt! Egyszer még széket is emelt leányomra! Igaz, hogy másnap hat gyönyörű kalapot hozatott Bécsből. De én, uram, ahogy engem most megnéz, Párizsból kaptam a kalapjaimat, és ezerforintos ruháim voltak.
Szindbád búsan bólintott.
– Igaza volt, asszonyom.
– Nagyon természetesen – felelt még mindig meglehetős csípős hangon az egykori művésznő. – X. főherceg annyit térdepelt a lábaim előtt, amennyit akartam. De azért Klarissz sohasem vonta meg tőlem a barátságát. Egy nagyvilági nőnek nem muszáj okvetlenül rossznak is lennie, mert a főherceg térdepel lábánál. Mert ön, drága barátunk, azt hiszi, hogy turbékolás, sóhajtozás az egész élet! Ördögbe! A leányom ragyogó, szép, fiatal! De még én se vagyok olyan öreg, amint ön hiszi, tisztelt barátom. Még egyikünk sem arra való, hogy gombostűre tűzzenek bennünket, mint a lepkéket.710
– A hölgyeknek szabadságukban áll úgy élni, amint parancsolják! – felelt szomorúan Szindbád, és ezután önkéntelenül utána olvasott az öreg asszonyságnak a budai korzón vagy a Halászbástyán, hogy valóban megtette-e az orvos által előírt kilencszáz lépést.
Nemsokára ezután Szindbád szóvá tette Georgina előtt anyjának fellépését; terveit óhajtotta tudni a jövőre nézve. Az asszony harmatos szemét Szindbádra emelte:
– Én teljesen megbízom önben, Szindbád. Lehet, hogy anyácskám nyugtalankodik sorsom miatt, de én bizonyos vagyok abban, hogy maga nem fog engem elhagyni.
– Hát akkor miért nem szeret? – fakadt ki Szindbád. – Miért nem szeret úgy, amint a nő a férfit szeretni szokta?
– Ráérünk – felelt gyorsan Georgina. – Ne siettessünk semmit. Én néha úgy érzem már magam, mintha igazán a menyasszonya, a felesége volnék. Hisz senkit sem ismerek magán kívül, miért türelmetlenkedik? Itt vagyok, a magáé vagyok. Esküszöm, hogy soha, soha nem hagyom el.
– Valamely lóverseny-toalettről beszélt az anyja?
– Szegény anyám, ő nagyon furcsa asszony. A fejébe vette, hogy azt a kis vagyont, amit játékon elveszített, játékon nyeri vissza. Játszani akar a turfon. Pedig ennek, ugye, nem sok értelme van? Azonkívül bármikor belebotolhatunk Pálháziba, aki maga is szenvedélyes sportsman.
– Ez volna a legkisebb baj – felelt Szindbád. – Ellenben itt volna az ideje, hogy beiratkozzon a színiakadémiára…
– Majd ősszel – vágott közbe gyorsan Georgina. – Addig csak magának akarok élni. Úgysem szerettem még senkit, csak magát, Szindbád. Mindjárt az első perctől, amikor megláttam, amikor az álarcosbálon megszólítottam… Soha férfi nem hatott reám annyira, mint maga. Miért akar eltávolítani magától?
Az öreg asszonyság még csak a nyolcszázadik lépésnél tartott, de Szindbád, bármiként szeretett volna, nem tudott addig felelni, amíg a kilencszázadik lépés is elmúlott. Akkor eszébe jutott, hogy mit is kellene mondani… De Georgina elvonta a kezét kezéből, és az egykori színésznő fáradtan megérkezett.711
– A szállodai szobalánytól azt hallottam, hogy a Makkalsóban nagyszerű frankfurtit kapni. Ha senkinek sincs kifogása ellene, menjünk ma oda vacsorázni. Az udvari színházban – midőn tagja voltam – gyakran laktam jól öltözőmben frankfurtival, holott előadás után pezsgős, osztrigás vacsora várt rám az Imperiálban.
Az öreg asszonyság komoly, hosszá lépésekkel megindult előre, mielőtt pihent volna a kilencszáz lépés után.
– Anyám már megbarátkozott az egész szállodával – mondta búskomolyan Georgina. – Ő csak akkor tudott igazán nagyúri dáma lenni, midőn Mariett nem engedte, hogy más legyen. Mariett bezzeg nem tűrte, hogy a cselédekkel szóba álljon.
A Makkalsóbeli vacsora után az öreg asszonyság egyszer bizalmasan félre vonta Szindbádot a fogadóban, mialatt Georgina az esti sétához öltözködött.
– Kedves úr, mindig tudtam önről, hogy okos ember. Nem lepi meg tehát kérésem. Ön sokkal ismerősebb Budapesten, mint mi, kérem tehát egy kis szívességre. Itt van ez az antik gyűrű. Boldogult Rummergarten báró húzta az ujjamra egy nagy szereplésem után. Azt hiszem, az Idegen nőben játszottam. Kérem, helyezze el ezt a gyűrűt megfelelő helyen.
Szindbád az ajkába harapott.
– Mekkora összegre van szüksége? – kérdezte csendesen.
– Körülbelül ötven forintot tesz ki a tartozásunk a szállodában. Mariett, nem tudom mi történt vele, nem volt most pontos.
– Rendben van – felelt szégyenkezve Szindbád, és tárcája után nyúlt.
Ám az egykori színésznő roppant fölháborodott. Elvörösödött és rekedten rikácsolta:
– Uram, én nem pénzt kértem, hanem a gyűrűm elzálogosítására kértem föl. Ismeretlen nő vagyok a városban. Bármely úriembert fölszólíthatnék e csekély szívességre.
Szindbád érezte, hogy igen sápadt, és indulatok kergetődztek a szívében. Átvette a gyűrűt.
– Vén banya – gondolta magában. – Ismerlek.712
Másnap visszaküldte a gyűrűt, valamint mellékelt ötven forintot az öreg asszonyság címére.
Aznap nem látta Georginát. Az asszony azt üzente, hogy a feje fáj. Harmadnap Georgina elküldte az ötven forintot. „Kérem, bocsásson meg az anyámnak. Már nagyon öreg asszony.” Ezt írta Georgina.
Ezután nemsokára Szindbádunkat lakásán, amely a Két oroszlánhoz címzett pesti fogadóban volt általánosságban, egy délelőtt két marcona huszárkapitány kereste föl.
– Spics… – mondta az egyik kapitány.
– Srics… – ismételte a másik.
– Örvendek – felelte Szindbád.
– Pálházi barátunk nevében – folytatta „Spics”.
– Ha lehetne még ma este – tódította „Srics”, és óráját kivonta.
Szindbád végignézett a köpönyeges férfiakon, komoly, meglett férfiak voltak, akik bizonyára igen tiszteletre méltó modorban szoktak viselkedni a szalonokban vagy a társas összejöveteleknél. A nadrágjuk azonban kissé gyűrött volt, amiből Szindbád kitalálhatta, hogy a katonai irodákban működnek a vészjósló arcú férfiak.
– Tegnap óta keressük önt – mondta némi élességgel „Srics”. – Húsz helyen is voltunk a városban, ahol ön meg szokott fordulni.
– Még a Trieszt-szállodában is – tódította „Spics”, akinek olyan hangja volt, mint egy üres hordónak. – Tehát…
Szindbád elkeseredve nevetett.
– Remélem, jól ráijesztettek a hölgyekre. – „Srics”, aki zömök és vörös bajuszú férfiú volt, de ártatlan kék szeme arca zordonságával nem állott összhangban, sarkantyúját megpengette.
– Mi nem szoktunk nőkkel az efféle dolgokról tárgyalni. Csupán megüzentük önnek, hogy a saját érdekében jelentkezzék nálunk.
– Köszönöm figyelmüket, uraim – felelt Szindbád a szavakat harapdálva. – Az urak tán a térparancsnoksághoz vannak beosztva?
– Én csapatnál vagyok – felelt a hórihorgas Spics meglehetősen hangsúlyozva a szavakat. – Íme a névjegyem.713
Srics hasonlóképpen elhelyezte névjegyét Szindbád asztalára, aztán meghajoltak, és nagy sarkantyúpengéssel távoztak.
– Pálházi tehát Pesten van – gondolta Szindbád, és a falnak fordult, hogy még egy darabig aludjon, miután reggelig töltötte az idejét a kártyaasztal mellett, ahol nagy balszerencsével küzdött.
Elaludt, de talán percek múlva fölébredt. Mintha álmában jutott volna eszébe, hogy a helyzet nem olyan könnyű, hogy tovább lehessen aludni. Az ördögbe! Két komoly, őszes kapitány nem indult el bolond fejjel a világba. Nagyon lehetséges, hogy Pálházi életére pályázik. Vagy talán azért küldött katonákat a párbajra való kihíváshoz, mert a katonatiszteknek nem föltétlenül szükséges elmondania összes okait, haragjának, bosszújának alapjait? Elmúlt, verekedő ifjúságából emlékezett arra, hogy idősebb katonatisztek igen komolyan szokták fölfogni a párbajt. Pálházi, mint egykori gárdatiszt, valószínűleg magától a budapesti térparancsnoktól kérte a szekundánsokat.
Szindbád hamarosan felöltözködött, és bár nem szerette magát gyáva embernek tartani, bensőjében meglehetős izgatottságot érzett, amint a két zordon kapitányra gondolt. Az ördögbe is, a kapitányok a sarzsijukkal is játszanak. A párbaj komolynak ígérkezik.
Néhány perc múlva már Budapest leghíresebb párbajszakértőjének a szobájában ült.
A szakember a Belvárosban lakott, és két kisleánykájával játszadozott, akik olyan pirosak és üdék voltak, mint a rügyecskék, amelyek az erkélyen a dézsába ültetett fácskán a tavaszi délben kidugdosták fejüket.
– Pálházi két kapitánnyal kihívatott – kezdte Szindbád meglehetős izgatottan.
– Pálházi? –– mormogta Gránitz (mert így hívták a szakembert), és vastag, tömött bajusza alatt elmosolyodott. – Majd ellátjuk… Flórica, lesúrolod a bábudról a festéket. Aztán majd halovány lesz az arca.
A csöpp leányka bánatában szívecskéjéhez szorította a mosakodás alatt szenvedő bábut.
– Nem teszem! – felelt elszomorodva.714
– Már elég tiszta a baba – folytatta Gránitz, akinek olyan gyermeteg, szinte ábrándos tekintete volt, mint a kisleányainak. – Hát miben áll az eset? – fordult Szindbádhoz.
Szindbád néhány szóval jelezte a felvidéki városkában való tartózkodást, Georginát, a színpadot… Gránitz olyan jókedvűen mosolygott, mintha a világ legmulatságosabb történetét hallgatná.
– Az asszonyokkal van a legtöbb baj – mondta szelíden. Majd elgondolkozott, mintha láthatatlan raktárban turkálna valamely agyvelőbeli sematizmus után.
– Pálházi – mormogta összeráncolt homlokkal, és többször ismételte a nevet, mintha bikanyakán szelíden elhelyezkedő nagy fejében a létrákon szaladgálna e percben egy kis fürge könyvtáros.
– Igen jó pisztolylövő. Pétervárott a francia attasét agyonlőtte, Rómában egy olasz grófot – mondta csendesen Gránitz, mintha egy láthatatlan könyvből betűzgetne. – A kardot is érti… No, majd Fodor Károlynál elcsináljuk ezt az egész ügyet. Kit parancsolsz segédtársamul?
– Akit te jónak gondolsz – felelt megilletődve Szindbád.
– Helyes, így lesz jól. Én ugyanis nem szeretem, ha saját segédtársam rontja el a dolgokat. Katonákkal van dolgunk, vigyáznunk kell minden kiejtett szóra. Észre van szükség. A katona urak – asszonydologról lévén szó – valószínűleg vontcsövű legyespisztollyal tízlépésnyiről szeretnének verekedni. Utána kard, végkimerülésig. Hát majd lesz kard, ahogyan én akarom. Most pedig menj haza, légy nyugodt, mintha az édesanyád ölében ülnél. Flórica, gyere táncoljunk egy kicsit.
Fölugrott, és a kis tavaszi bimbóval körben forgott a szobában, hozzá halkan énekelt egy régi valcert.
Szindbád, bár nem volt szentimentális ember, nem tagadhatott meg némi meghatottságot, midőn az atlétakülsejű, félelmetes férfiút, aki húsz év óta vezényli az ország legvéresebb és legveszedelmesebb párbajait, hatesztendős leánykájával táncolni látta.
– Te egy regényhős vagy, Géza – mondta, kezet szorítva a párbajok szakemberével. – Messziről olyannak látszol, mintha egyik kezedben töltött pisztoly, a másikban élesre fent kard volna…715
Gránitz jóízűen nevetett.
– Minden párbaj szamárság. Én mondom, aki verekedtem is egynéhányszor. Persze, mindig a felem érdekében, ha a tárgyalások nem mentek simán. Mert a párbajsegédek legtöbbje vért akar… Hát eresztettem vért, a saját vérükből. De azért mégis szamárság verekedni. Kár, hogy muszáj!
A szakember azután felültette a kisleányokat az asztalra, és roppant buzgalommal kezdte helyreigazítani a tánc közben megbomlott cipőszalagocskákat.
A tárgyalások napokig tartottak a zordon katonákkal. Gránitz egy napon vidám mosollyal jött le a tiszti kaszinóból, ahol esténként a párbajsegédek tanácskoztak.
– Azt hiszem, hogy végre dűlőre jutottunk – mondta vígan Szindbádnak, aki egy kocsi mélyébe rejtőzve várta az eredményt. – Megmondtam nekik, hogy ebben az országban csak én vagyok az az ember, akinek megengedem, hogy tíz lépésre kiálljon a golyó elé. Ha parancsolnak velem, itt vagyok. De a felemet nem engedem kiállani. A katona uraknak ez sehogy sem tetszett. Holnap délben verekszünk. Fodornál, karddal. Fél egykor ott légy. Most pedig megyek haza, mert a leánykáim várnak. Aludj jól.
A budai hölgyek, bár nem szóltak Szindbádnak a kapitányokról, sem kérdést nem intéztek hozzá a dolgok mibenlétéről, úgy látszik, tudtak a tárgyalásokról. Az öreg asszonyság büszkén kapaszkodott Szindbád karjába az esti sétákon, és most eszébe sem jutott az orvos által előírt kilencszáz lépés. Nagyúri dáma lett ismét, aki hallgatagon, kimondhatatlanul büszke volt arra, hogy benne van egy véresnek ígérkező párbaj körvonalában. Gyakran mesélt Szindbádnak lovagtörténeteket, amidőn Bécsben az akkori hercegek és grófok halálra öldösték egymást a színésznő miatt. Ki lehetett volna az a színésznő, ha nem ő, maga Walter Keresztélyné, a baritonista neje, mindaddig, amíg Walter úr egy külvárosi csapszékben holtan terült el az ivóasztal alatt? Ezeken az estéken, midőn az egykori színésznő bizalmasan Szindbád karjába öltötte a kezét a budai korzón, a Halászbástyán és a Vérmező körül, kiderült, hogy régente az összes grófokat megölték Bécsben.716
Georgina hallgatagon ment Szindbád másik oldalán, de nem tagadhatott meg néha egy büszke és odaadó pillantást, amellyel a veszélyben levő férfiút kitüntette.
És most engedtessék meg egy kis kitérés! Nem ajánlható eléggé a lovagi torna, a párbaj fiatalemberek figyelmébe, midőn szívük hölgyének megnyerésére igyekeznek. A kard és pisztoly megszépíti a férfiakat a nők szemében, mert hiszen ők többet gondolkoznak a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A párbaj a legokosabb nő előtt is misztikus, rejtelmes fogalom, ahonnan a hősök győztesen érkeznek meg. Lovag koromban gyakran kértem hajszálakat nőktől párbajom előtt, és a párviadal után gyakran többet kaptam, mint amennyit a legboldogabb férfi is el tud viselni. Csak hadd párbajozzanak a fiatal férfiak, de az öregek se kerüljék el Fodor mester termét, hisz az idősebb szívek gyakorta tüzesebben lángolnak a rőzse lángjánál. A hölgyek mindig megérdemelnek néhány gyűszűnyi vért, hisz ezzel szemben többnyire mindenüket adják cserébe a párviadal hősének. Nincs szebb dolog a világon, mint nőkért verekedni, és dicsőségesen hazaérkezni az ütközetből. Próbáld meg, ifjú barátom, és valóban, nem csodálkozol majd azon, hogy az egykori Szindbád még késő öregségében is szívesen ragadott volna kardot, de már nem volt kiért harcolnia.
Georginánk is, bár többnyire igen okos és fennkölt lelkű lénynek tekintette önmagát, esténként a budai várkert alatt szinte lágy omladozással lépkedett Szindbád mellett, akinek karját az öreg asszony egy percig sem eresztette el. A haját e napokban nem fésülte a régi gondossággal, és finom arca hírét sem hallotta a rizspornak, halovány és gyengéd volt az anélkül is. A lágy barna fürtök füle mellett elsimultak, és az egyszerű görög konty antik tallérok antik hölgyeit juttatták Szindbád eszébe. Szinte leányos, félénk és bizalmatlan lett ezekben a napokban. A kezét Szindbád kabátja zsebébe dugta, és a férfi bajuszát, haját szemérmesen megsimogatta. A régi hosszú, forró csókokról szó sem volt ebben az időben, mintha ismét mély álomba merültek volna ébredező érzékei, amelyeket már Szindbád néha fölébreszteni vélt. A földre szegezte a szemét, és lábát álmodozva vonta, mintha nem tudná bizonyosan,717 ébren van vagy álmodik. És mégis, mégis, midőn Szindbád késő évek múlva e langyos márciusi estékre gondolt, a lilaszínű régi házakra, a hegyoldalban felvillanó lámpácskákra, a kőszentre, amelynek fülkéjében kezet szorítottak, és az alagútra, ahol gondolkozva, a visszhangot figyelve haladtak át a nedves falak mellett, gyakorta azt érezte Szindbád, hogy soha, soha nem volt közelebb hozzá Georgina, mint ekkor.
Talán csak a kezét kellett volna kinyújtani, hogy övé legyen az asszony, akiért ím élet-halál harcra indul.
A Vérmező tájékán az öreg asszonyság átszólt Szindbád válla felett.
– Igaz, beszéltél Pankotaival? Délután, amíg bevásárolni voltál, kétszer is keresett az ügyvéd!
Georgina hosszú köpenyegében közömbösen vállat vont.
– Nem vagyok kíváncsi arra az úrra. Semmit sem mondhat nekem, ami érdekelne. Kérlek, légy szíves ezt megmondani neki, ha még egyszer alkalmatlankodna.
Az öreg asszonyság hevesen bólingatott fejével:
– Megmondom, hogyne mondanám meg. Bár, úgy hiszem, Pálházitól hozott valami üzenetet. De ki nem állhatom azt a monoklis majmot. Csak grófoknak szabad monoklit hordani. Egy ügyvéd!… Azelőtt ez másképpen volt.
Azután nem beszéltek a dologról, de Szindbád ennyiből is megértette, hogy Pálházi érdeklődik a hölgyek iránt, bár olyan nagyot „vétettek” ellene. (Későbben, sokára, túl ezen a történeten az is kiderült, hogy az öreg asszonyság bizony elfogadta a pénzt Pankotai ügyvéd úrtól, amelyet az ügyfele nevében volt szerencsés felkínálni.)
Midőn sétájukból hazafelé tértek, az öreg asszonyság a retiküljéből elővette arany foglalatú szemüvegét, amelyet budai tartózkodásuk alatt egyszer sem használt. A sötétben végigmérte a meglehetősen ódon és elhanyagolt külsejű Trieszt-fogadót.
– Jobb helyre is szállhattunk volna – mormogta. – Fiatalasszony koromban az Angol királynőben laktam.
– Én is ott laktam – mondta könnyedén elpirulva Georgina. –718 De azért ne bántsd a Triesztet, mama. Mindig furcsa, regényes érzéseim támadnak, midőn hajnalonként arra ébredek, hogy vidéki szekerek csengős lovaikkal a fogadó udvarára hajtanak. Szinte várom, hogy mikor jön már a nehéz postakocsi az angol regényekből és vele a különböző utazók, akikről Dickensben annyit olvastam.
– Kotzebue-t akartad mondani, leányom – javította a mama, és elégedetlenül dugta vissza szemüvegét a retikülbe.
Szindbád felkísérte a hölgyeket második emeleti szobácskájukig, midőn is a félhomályos folyosón sikerült Georgina nyakát hátul a füle mellett megcsókolnia. Jó volt, édes volt, az asszony hátranyújtotta a kezét, és szinte boldogan szorította meg Szindbád kezét.
