HUSZONHATODIK FEJEZET • Egy kacsintás eredménye
HUSZONHATODIK FEJEZET • Egy kacsintás eredménye
De nagyot nézett Zöldné is, amikor nemsokára ezután, egy napon megkérdeztem tőle, hogy vajon nem ő volt-e a híres Grünau Poldi fiatal korában, aki híres táncosnő és énekesnő volt Pesten az elmúlt évtizedekben, mert járása, hangja még ma is egy régi primadonnára emlékeztetnek?
– Nem – felelt a régi gyűlölködéssel.
– Ha így lett volna, se kellene szégyellenie, mert Grünau Poldi híres „egyén” volt a maga idejében Pesten – folytattam anélkül, hogy a hüledező Zöldnére egyetlen pillantást vetettem volna.
Barcsainét, a kedves Madámot viszont azzal leptem meg, hogy felemlítettem neki az erzsébetfalvi házat (Zöldné majd hanyatt esett), amelyet valóban érdemes volna megvenni olyan magányos asszonynak, mint ő.
– A világ valóban a falusi, egyszerű, olcsóbb életmód felé orientálódik – mondtam szó szerint. – Mindnyájunknak kell gondoskodni öregségünkre egy kis fészekről, ahol lehajtjuk fejünket. Magam is falusi lakos leszek a fővárosi élet után, ha teljesen rendbejövök egészségemmel.
– Erzsébetfalvi – kottyantotta el magát Zöldné, holott eddig nem sokat törődött beszélgetéseimmel.
De a könnyebb természetű hölgyeken kívül, akikkel már a magam812 módja szerint elbarátkoztam, találkozásom volt doktor Cipésszel is:
– Most már lassacskán elmegyek innen, és eszembe jut az a sok kellemetlenség, amit a jó hírnevű háznak okoztam jelenlétemmel. Ha még egyszer így fordulna az életem, bizony másképp volna!
– Ugyan – felelt gyanakodva doktor Cipész. – Ön javíthatatlan ember, ha tőlem függne, mindig zárt intézetben tartanám.
– No bizony megjárná velem. Hogyan készülne el akkor egyetemi tanári vizsgájával, ha mindig ilyen kiállhatatlan betegekkel foglalkozna, mint amilyen csekélységem is?
Doktor Cipész visszavonult a nem várt szavakra.
No, most még Sári doktorkisasszony volt hátra, akinek természetesen mindenekelőtt házassági ajánlatot tettem, majd miután ezen nagyot nevetett (pedig talán nem lett volna rossz az én szempontomból), megkérdeztem illő komolysággal, hogyan tarthatnám meg emlékezetében magamat?
– Ha nem jön ide többet soha vissza! Mert nem szeretném még egyszer olyan állapotban látni, mint amilyenben volt – felelt igazán érzelmes nő módjára, és nagyon fénylettek a szemei, míg az én tekintetemet könnyek homályosították el.
…Eközben szorgalmasan sétálgattunk Pista bácsival az őszi ligetben, mert hiszen már csak napok voltak hátra az őszből és az én itteni tartózkodásomból is. Pista bácsinak mindig dohányt vettem a sarki trafikban, egy délolasz tekintetű hölgynél, aki minden alkalommal így köszönt vissza, mintha utoljára látna:
– Tudjuk, hogy a beteg úr elmenőben van – szólt, mintha kezdettől fogva érdeklődött volna sorsom iránt.
Pista bácsi bevallotta, hogy az érzékeny olasz szépség néha érdeklődött a szanatóriumi állapotok iránt, mikor oda gyufáért és pipa-szurkálóért betért.
– Különös – gondoltam a kis trafikra visszanézve. – A női nem érdeklődött, és én ezt nem tudtam.
Most már nemcsak a melléksétányon, nem a tó elhagyott részein telepedtünk le sétaközben, hanem a névtelen jegyző szobra elég forgalmas környékén is.813
Itt csípett meg Bunkóczi, aki felépülésem hírére természetesen felkeresett a múlt időből.
Bunkóczit igazán Blankónak hívták, de olyan magatartása volt, aki mindig hódítani, fejbe verni, leigázni akarta a körülötte levő férfiakat, így többek között engem is. Most is ragyogva, a legutolsó divat szerint öltözve jelent meg a promenádon, és oly bizalmas repüléssel közeledett felém, mintha egész betegségem idejében legalábbis leveleztünk volna. Egyéb érdeklődésről úgyse lehetett szó.
– Ó, Szindbádkám – mondta a maga madárhangján, mintha az életben a legkellemesebb meglepetés érte volna. – Maga még mindig a régi, randevúkra jár a ligetbe.
– Valóban – feleltem ugyancsak könnyedén –, ápolómat, Pista bácsit várom, hogy segítsen haza menni.
Most még a verestől kellett búcsúzni, de ő kézlegyintéssel felelt:
– Még látjuk egymást az életben, mert valószínűleg lesz még beteg… mint magam is szoktam néha, s ilyenkor háziorvosomat felkeresem. Csak jöjjön nyugodtan hozzám.
Majd az ajtónál, ameddig kísért, komoly hangon így szólt hozzám: – Hanem azt a papot, aki magánál volt, se mulassza el felkeresni. Ő állapította meg először, hogy életereje visszatért, már kacsingat a mennyország felé. Hazudik, mint minden élő ember.814
