A BETEG NŐ
A BETEG NŐ
Szindbád fia egy rókavörös, galléros, régivilágbeli utazóköpenyeg alatt (amelyet tavaszkor tulajdonosa azzal az ígérettel hagyott hatra, hogy majd eljön érte, amikor leesik az első hó) lakott egy olyan rongyos kanapén, amelyet mar csak Pesten tartanak szolgálatban a hónapos lakásokban – maga Szindbád egy ágy szélén feküdt, és az ágydeszkával való folytonos érintkezés folytán úgy erezte magát, mint egy kurtavasra vert katona; és a nő, aki Szindbádot és fiát egyszerre rabságban tartotta, a fal felé fordulva haldoklott. Haldoklott már egy hete, mióta állítólag Szindbád miatt leugrott az emeletről.
– Reménylem, hogy jó cselekedetünkért még valamely nagy szerencse várakozik reánk az életben – mondta suttogva fiának Szindbád a sötét előszobában, ahol néha pillanatnyilag négyszemközt találkoztak, amikor a haldoklónak vizet, borogatást, hasmelegítőt kellett vinni.
– Mar megint trafikálnak? – kiáltotta a haldokló komoly elkeseredéssel, és Szindbád a többi mondanivalóját már csak szemével közölhette fiával. (Ebben a szemtekintetben benne volt a biztatás, hogy csak Szindbád fia is tartson ki a beteg nő ápolásánál, és ezért majd elnyerendi jutalmát valahol, valamiképpen. Szindbád fia ugyan még sokkal messzibbre érezte magától a másvilági elszámolást, mint például atyja, akinek elég volt egy nem sikerült kalandot átélnie, hogy nyomban a sín sötétségbe kívánkozzék, de azért Szindbád fia hűségesen szaladt a bábaasszonyokért, ha a beteg nőnek ez volt a kívánsága. „Ugyan, megkapom-e atyámtól azt a tajték szivarszipkát, amelyen mezítelen emberek ölelkeznek, s amelyet biztos sikerrel lehet elővenni női társaságban? – kérdezte magában Szindbád fia, mert még sokkal tapasztalatlanabb volt, mintsem a másvilági jutalmakkal megelégedett volna.)416
– Tudom, hogy összeesküdtek az elpusztításomra – mondá a beteg az ágyban –, de az én eszemen még nem járt túl egyetlen férfi sem. Azért is jegyezzék meg maguknak, hogy hiába susognak odakint a konyhán, én minden szavukat megértem, mert például az öreg Szindbádnak mindent elmesél az orra.
Az öregnek nevezett Szindbád az orrához kapott. Ezt az orrot eddig csak dicséretben részesítették a nők – az egyiknek az tetszett rajta, hogy fehér, érzékeny, puha, mint azok az orrok szoktak lenni, amelyek soha nem hazudnak, akármilyen figyelmesen tapogatják őket – a másik nő viszont azt hozta fel Szindbád orrának javára, hogy az hortyogni tud alvás közben, és ez a hortyogás alkalmas arra, hogy ébren tartsa a női érdeklődést –, a harmadik hölgy viszont azért dicsérte meg Szindbád orrát, mert az hasonló volt ama régi királyok orrához, amelyek kopott aranytallérokon megnövekednek, amely tallérokat már csak amulettekben szokás viselni. – De még senki se mondta erre az orra azt, hogy árulkodó volna.
Szindbád elhatározta, hogy vigyázni fog az orrára, de a beteg nő rövidesen egészen új dolgot talált ki: Szindbád fülét kezdte figyelgetni:
– Már megint úgy mozgatja a fülét, mint a káposztáskertben lapuló nyúl… Mondja, maga vén kötnivaló, melyik rongyismerőséhez akar elszökni azon idő alatt, amíg nekem orvosságot hoz a patikából?
Szindbád hiába esküdözött, hogy neki rongyismerőse nincs, minden ismerőséért hajlandó bedugni kezét a szentelt vízbe, de a beteg nő csak gúnyosan csóválgatta a fejét:
– Tudok én mindent… A múltkor, amikor aludt, jól szemügyre vettem. A kezén van egy harapásnak a nyoma. Miután tudom, hogy úgy szokta magát megkedveltetni a kutyás nőkkel, hogy előbb a kutyájukat hódítja meg: ez a harapás nem eredhet mástól, mint női harapástól. Mondja meg őszintén, melyik szolgálóval vagy grófnéval ment birokra? Megbocsátom, hiszen én beteg nő vagyok.
Szindbád éppen annak elmesélésébe akart hozzákezdeni, hogyan417 mentett ki az égő házból egy öregasszonyt, és ekkor kezén megsebesült, amikor a kezén érezte a beteg nő szívós, billogos tekintetét, valamint hallotta hangját, amely most olyan frissen pattogott, mint mikor a kacsák szórják le tollazatúkról a vizet.
– Talán csak nem valami vén, kimustrált nő volt az, akivel erőszakoskodott?… Itt van annak a fognak a nyoma, amely csak hamisfogtól származhatik. Sokkal mélyebb, mint a rendes fog nyoma. Nagyon ízléstelen portéka lehet, ha már a szemfoga helyén is aranyfogat visel.
A beteg nő mély megvetéssel nézett Szindbád kezére.
– Nagyon csodálkozom magamon, hogy valaha is meg tudtam fogni ezt a kezet.
Természetesen rákerült a sor Szindbád hajára is, amelyről rövidesen kiderült, hogy előbb, valamikor más frizura alakjában fésültetett…
– Látom, hogy valamikor középen választotta el a haját, mint a borbélyok és egyéb szép emberek. Ugyan, miféle ostoba nő lehetett az, akinek a kedvéért így fésülködött? Én még az oldalt választott frizuráknak sem hiszek, mert ezek is alattomosságot jelentenek. Én azokat a férfiakat kedvelem, akiknek úgy áll a hajuk, mint a drótszög, egyenesen felfelé, keményen. Ezek a férfiak alkalmatosak arra, hogy feleségül mehessünk hozzájuk. Ó, ha egyszer megkérne egy nyugalmazott altiszt vagy egy kiszolgált csendőr!
Egy más alkalommal Szindbád belépvén az ajtón, éppen annak az elmondásába akart fogni, hogy a patikaszerért, amelyet a beteg nőnek hozott, éppen csak Budára, a Tabánba kellett gyalogolnia, mert ott árulják azt a furcsa orvosságot a régi ráctemplom tövében, amely orvosság már a régi időkben is használt a megtévedt lányoknál – amikor a beteg nő fölényesen közbevágott:
– Én nem tévedtem magában, az első percben tudtam, hogy micsoda nőpecérrel, szoknyahajcsárral van dolgom. Mindig tudtam, hogy nyomban megcsal, amint hátat fordítok. Tudom, hogy még azt a vörös barchent alsónadrágot is megbámulja, amelyet a kimustrált szomszédasszony a konyhája ablakában szárítgat – tudtam,418 hogy a kövér házmesternét simogatja a lépcsőházban, és azt ígéri neki, hogy zöldségeskertet ajándékoz neki a Zuglóban – tudom, hogy csak azért adja be az altatószert, hogy azalatt leveleket írogathasson mindenféle nőszemélyeknek a városban.
– Azért költök annyi pénzt levélbélyegre, mert a fiamat akarom megházasítani. Maga nem tudja, hogy milyen aggodalom apának lenni – mondja Szindbád, hogy végre a jobb érzéseket is felébressze a nőben.
– A fiával meg éppen tisztában vagyok. Éppen olyan gazember, mint az apja. Őt futtatja azon nők után, akiket maga reszketős lábaival már nem tud utolérni. A fiát uszítgatja mindenféle repedt sarkak, kövér vádlik, pulykamellek, spirituszba való derekak után. A fia fogja le a nőt, mint valami vadászkutya a vadat, amíg aztán a vén vadász szép csendesen beéri a zsákmányt.
Ezt a diskurzust Szindbád fia is végighallgatta a kanapéról, ahol lakott, azért kerek szemével várta, hogyan fog védekezni jó atyja a vádakkal szemben. De Szindbád csak áhítatosan nézett maga elé:
– Mondjál, fiam, te is egy Miatyánkot, hogy ezen szegény megzavarodott nő visszanyerje elméjének tisztaságát.
Amire a beteg nő csaknem kirúgta maga alól az ágyat:
– Énértem ne imádkozzon senki, imádkozom én magam helyett, és bizonyos vagyok arról, hogy az én jó Istenem megsegít, hogy betegségemből felépüljek. Majd találok én még olyan férfiakra, akik megbecsülnek.
Szindbád keresztet vetett, mire a beteg nő a papucsát kereste, hogy azt a férfiú fejéhez vágja:
– Engem is ezzel a régi fogásával akar bolonddá tenni, amellyel a Várban szokta behálózni a nőket?… Kiadja magát vallásos embernek, és ólálkodik a templomok körül. Áhítatot színlel, és a térdeplő nők derékhajlásait nézegeti bűnös szemeivel. És ha megismerkedik valamely templomjáró asszonysággal: szentképecskét kunyerál az imakönyvéből, hogy azt mindig szíve felett viselhesse… Ó, én tudom, nagyon jól, hogy miért nem fognak magán az én átkaim. Bolonddá tart Budán néhány öregasszonyt, akik leimádkozzák419 a bűneit. De majd kitalálom én azt az átkot, amelyet ezek a vénasszonyok se tudnak elsimítani a fejéről.
Szindbád jámborán fiára nézett, és így szólt hozzá:
– Valóban nem tudom megmondani, hogy valaki imádkozik értünk – hacsak te nem biztattál valakit erre?
Szindbád fia atyjával együtt csóválta a fejét, mire a beteg nő kirántotta a párnát feje alól, és Szindbád fiához vágta:
– Nekem ne hazudozzanak. Tudom bizonyosan, hogy mindketten arra kérik mostanában úgynevezett „hölgyi” ismerőseiket, hogy fokozottabb buzgalommal térdepeljenek a templomokban. Azt hazudjak nekik, hogy veszélyes helyzetben vannak – pedig én megmozdulni sem tudok, azt csinálnak velem, amit akarnak.
A pörpatvartól végre kimerült a beteg nő, és fejét aléltan lehajtotta:
– Istenem – rebegte –, mennyit kell nekem szenvednem egy férfi komiszsága miatt!
Szindbád lehajtotta a fejét, és a csendességben így szólott fiához:
– Reménylem, hogy jó cselekedetünkért még valamely nagy szerencse várakozik reánk az életben.
És ezzel hozzálátott, hogy a beteg nő feje alatt a párnákat kellően elhelyezze… A beteg nő gúnyosan szólott kimerültségében is:
– Még nem haltam meg, hiába csinálja már a ravatalomat!
A beteg nő valóban nem is halt meg, ellenben, mint monda, napról napra bizonyosabb lett arról, hogy Szindbád szemérmetlen módon megcsalja őt betegsége idején:
– Mondja, azért ugrottam le a maga kedvéért az emeletről, hogy most félrecsapott kalapban járjon, mint valami öreg nőbolond? – kérdezte hegyesen a beteg nő, amikor Szindbád a szobába lépett, és történetesen a fején felejtette vadászkalapját, amelybe zergeszakáll volt tűzve, még abból a korszakból, amikor ez a kalapdísz szükséges volt a nők meghódításához. – Tegye le rögtön azt a kalapot, engem hiába akar bolondítani, én beteg nő vagyok.
Szindbád védekezett. Elmondta, hogy a beteg nő érdekében420 felkereste ama óbudai asszonyt, aki kártyáiból kiveti, hogy milyen füveket kell használni a beteg nőnek, hogy az ismét egészséges legyen… „Csaknem lejártam a lábamat, amíg azt a házat megtaláltam” – fejezte be Szindbád előadását.
– Látom a cipőjén – felelt a beteg nő. – Éppen úgy kunkorodik a cipőjének az orra, mint valami kandúrmacskának a farka. Jól tudom én, hogy mikor szokott a maga cipője így meggörbülni: akkor, midőn rosszul kövezett utakon rosszhírű nőszemélyek után töri a nyakát. Csak mondja meg őszintén, hol és merre randevúzott, milyen utcákban és milyen házaknál állt meg hölgyével valamely kanálisszagú városrészben, azzal a hő óhajtással, hogy itt volna jó, a világtól elvonulva lakni…
Szindbád esküdözni próbált, hogy azon idő óta, mióta az 1848/49-es honvédekkel együtt rohammal bevette Budavárát, nem járt ama kacskaringós utcákban… De a beteg nő tovább folytatta szemlélődését:
– A nadrágján is látom, hogy valahol térdepelt… Csak mondja meg őszintén, hogy a Kamara-erdőben térdepelt rá egy hangyabolyra, mire a megmérgesedett hangyák hölgyestül együtt jól összecsipkedték, vagy pedig valami kemény padlón törte föl a bőrt a térdkalácsán… Maga már olyan öregember, hogy térdre kell ereszkednie, ha valamely nőt meghódítani akar. Régen volt az, amikor maga eloltotta a gázlámpát, hogy a lámpaoszlopnak szorítsa a nőt, hogy az a szerelmi vallomását meghallgassa. Különben is beteg nő létemre nem lennék féltékeny senkire.
Szindbád nadrágja gyűrődöttsége felől azt hozta fel mentségül, hogy egy régi templomban a sekrestyéstől megtudta azt az oltárt, amelyért a beteg nők felépüléséért szokás imádkozni… A beteg nő gúnyosan nevetett:
– Talán a nyakkendője is azért csúszott félre, mert ájtatos magaviselettel töltötte napjait? Talán a kabátját is azért könyökölte ki, mert nem nő után búsult a kocsmában? Talán a gallérját sem a közelgő gutaütés miatt vetette le, mert a nő olyan érdeklődést ébresztett, hogy azt hitte, megpattannak véredényei a szerelemtől?
Szindbád felemlegette védelmére, hogy nyakkendője állásával421 azóta nem törődik, mióta a nő megbetegedett… A gallért pedig azért szokta levetni a nyakáról, mert már úgysem akar tetszeni a nőknek, mint afféle öregember.
Ámde most a beteg nő hirtelen észrevette, hogy Szindbád mellényének az alsó gombja lepattant, és cérnadarab fityeg a helyén. A mellény pedig női hajtűvel van összetűzve.
A beteg nő erre már nem szólt semmit, csak egyetlen ugrással talpon termett, kiment a konyhába, hogy megkeresse azt a nagy kést, amellyel a kakas nyakát szokta elvágni… Szindbád fiával együtt elmenekült, és azután ballagtában így szólt fiához:
– Ugye, megmondtam, hogy jó cselekedetünkért valamely jó szerencse várakozik ránk. A beteg nő meggyógyult, többé nem kell őt ápolnunk.
[1925]422
