ÚTNAK, SZÓNAK, HÁZASSÁGRÓL VALÓ TANÁCSKOZÁSNAK NINCS VÉGE
ÚTNAK, SZÓNAK, HÁZASSÁGRÓL VALÓ TANÁCSKOZÁSNAK NINCS VÉGE
– Nagyon rendetlen életet folytatunk, azért nincs szerencsénk – panaszolta egy napon Szindbád a fiának. – Most is esik odakünn a kedves délutáni eső, amely időt az isten is udvarlásra való időnek teremtett, mi pedig nem tudunk kimozdulni a haragos asszony kocsmájából. Meg kell tartani úgy a böjtöket, mint az ünnepeket. Pedáns ember, aki valamire viszi az életben: a szerelemben is rendes program szerint él. A hét bizonyos napján elmegy udvarolni, és kibeszélgeti magából mindazt, amit hét napon át összegyűjtött. Még a mennykő sem vághat bele az olyan emberbe, aki csak a hét egy bizonyos óráját szenteli annak, hogy nővel foglalkozzon.
Szindbád fia gyanakodva hallgatta atyját; sokkal tapasztalatlanabb fiatalember volt, hogy mindjárt rájöhetett volna, hová akar kilyukadni a bölcs ember.
– Azt mondanám tehát – indítványozta Szindbád –, hogy a szerdai délutánokat ezentúl szenteljük a nők udvarlására. A szerda szerencsés napnak mondatik, nem jár rosszul, aki szerdán házasodik. Hátha ez a szerencse kiterjed a házasságon kívül is.
Szindbád fia boldognak mondhatta magát, hogy atyja ezentúl csupán egyetlen délutánját akarta feláldozni azoknak a haszontalanságoknak, amelyek egyébként egész életét elfoglalták. Szerdai napon tehát már jó előre bejárta annak a városnegyednek a fogadóit, amely negyedben ez idő tájt tartózkodtak. Szent Terézről volt keresztelve a városrész, de voltak benne olyan kocsmák is, ahol zsidósan főztek; akadtak kosztadó asszonyságok, akik a nagy testi munkát végző táncosnőknek főztek; találódtak özvegyasszonyságok, akik még azért tudtak divatban maradni, mert jó házikosztot adnak a nőtlen fiatalembereknek, akiknek egyéb örömük se volt az életben, mint olcsó pénzen jól megebédelni, és utána nagyot ábrándozni; sőt voltak itt tisztes családok is, akik állandóan fizető423 vendégeket láttak az asztaluknál, és a lányok rendszerint férjhez mentek, ha megfelelő ételnemű került az asztalra.
Szindbád fia mindig vigyázott atyja táplálkozására, ugyanezért déli harangszóra nagy örömmel jelentette, hogy a vértanú feleségénél olyan kövér kacsát látott sülni, amilyen kacsáról még a legéhesebb vándorlegény sem álmodott.
– Megmondtad, hogy bőségesen öntözzék a saját zsírjával? – kérdezte némi izgalommal Szindbád, amint nadrágszárába beleugrott. – Kitelik tőled, hogy elfelejtetted megmondani.
– A vértanú feleségének nem lehet tanácsokat adni, nagyon jól tudja – felelt a fiatalember, amikor atyjára, a kabátot fölsegítette.
A vértanú felesége éppen a napokat számlálgatta, alulról fölfelé és felülről lefelé a nagy falinaptáron, amilyenek a fogházak irodáiban szoktak függni, hogy mennyi ideje van még hátra az urának. (Ez a férfiú hajdan falusi jegyző volt, és Pestre költözködése után is hamis lópasszusokat meg egyéb írásokat gyártott. Nagyon csodálkozott, mikor minden esztendőben becsukták. „Ennek a piszkos városnak a vértanúja az uram – mondogatta a felesége –, sohasem történik semmi baja, ha falun maradunk.”)
A vértanú felesége olyan volt, mint a legtöbb pesti asszony, aki még nem rázta ki szoknyájából a rozmaringillatot. Nem törődött a világon semmivel, csak azokkal a pletykákkal, amelyeket a házban, a fűszeresnél, a mészárosnál, a piacon hallott. Ha újságot akart olvasni, elővette a régi Vasárnapi Újság bekötött évfolyamát, amelyet még az anyjától örökölt. Szindbád természetesen többszörösen börtönviselt embernek adta magát ebben a házban, hogy a ház úrnőjének kedvében járjon. (Amint hogy más nőknél való udvarlásaiban neki is megvolt mindenféle betegsége, amely betegségekben azoknak a nőknek férjei vagy egyéb hozzátartozói szenvedtek.)
– Hát mit tud a kacsa? – kérdezte Szindbád, miután fiának tuszkolására nagy nehezen fölérkezett a harmadik emeletre, és nem mászott be minden útbaeső ablakon, amely mögött nők fésülködtek, valamint a konyhaajtók mellett is sikerült őt elvezényelni,424 anélkül, hogy a szakácsnőktől és szobalányoktól a szeretőik felől kérdezősködött volna. – Mit tud a kacsa?
– Most éppen sül, nem szabad őkegyelmét háborgatni – mondta a vértanú felesége, mintha valami élő emberről beszélt volna. Szindbád nem egykönnyen mondott le az élvezetről, hogy a kacsát megtekintse, ezért így szólott:
– Nézze, asszonyom, mi, börtönjárt emberek a rossz, keserves ebédek előtt gyakran elgondolkoztunk azon, hogy vajon mit sütnek-főznek a városban mindenfelé a konyhákon, miközben mi nyomorult levesünkre várakozunk. Egy valódi rabember tíz-tizenöt konyhában megfordul képzeletében, mikor érzi a delet közelegni. Még azt is meg tudja mondani a rab, hogy rágondol-e az asszony, amikor a pecsenyét süti… Kérdezze csak meg becses férjétől: vajon hazudtam-e?
A vértanú felesége erre kitört a flegmájából:
– Tán azt akarja rám fogni, hogy nem a szegény uramra gondoltam, mikor ezt a kacsát sütöttem? Hisz kire gondolok én valaha a földi életben? Nézze meg ezt a kacsát. Akkor se volt különb, mikor az uram még itthon volt.
Szindbád megelégedéssel figyelte meg a sütőben levő kacsán, hogy az zsírral bőségesen volt öntözve. Ugyanezért nem is avatkozott többé a dologba, csak a tüzet igazította meg, hogy a kacsában kár ne történjék. Ezután levetette a kabátját, és régi jó tanácsok szerint szundikált a pamlagon.
– Nagyon rendes asszonyság – mondta elismerőleg Szindbád, midőn a szomszéd szobából vízcsobogást hallott. – Hallod, hogy paskolja a vizet? Mintha a derekát is megmosná, mielőtt föladja az ebédet.
A víz valóban nem olyan hangokat hallatott, amelyekről csupán arc- vagy kézmosásra lehetne következtetni.
– Nagyon rendes asszonyság – folytatta Szindbád –, úgy megmosakodik egy hétköznapi ebéd előtt is, mint a falusi menyasszony.
A mosakodás kihallgatása végén Szindbád olyan bizalmasságot425 érzett az asszony iránt, mint azok iránt szoktak érezni, akiknek apró, diszkrét cselekedeteit, öltözéseit, vetkőzéseit kulcslyukon vagy egyéb ajtóhasadékon át kikémlelik. (Nem hinné is az ember, hogy hány lovagja van a kulcslyukaknak a fogadókban, fürdő-házakban és más olyan helyeken, ahol egyet-mást látni lehet.)
A vértanú felesége fehér blúzban, hátrasimított hajjal, szappanillatú arccal hozta az asztalra a paradicsomlevest. Szindbád jobbján ült az asszonyságnak, és így jól szemügyre vehette, hogy annak az arcáról nem mosott le a mosdóvíz mindenféle olyan álmot, amely éjszaka szokta meglátogatni a nőket. Regények, kalandok rejtőzködtek e tisztességes barna hajzat fül melletti csavarintásai mögött. Nyilván az álom a jobb fülén át szokott belopózni hozzá, ugyanezért Szindbád erről az oldalról a következőket mondta:
– A paradicsomleves, különösen olyankor, mikor csak annyi az íze, mint annak a csóknak, amelyet megszokásból váltanak férfiak és nők egymással, mielőtt elbúcsúznának, a paradicsomleves savanyúságával arra biztat, hogy még derültebb napok, izgalmasabb percek is következnek. Nem lesz mindig híg az életünk, hanem elkövetkeznek abban vérhevítő, húsos, vérmes szenvedélyek, azoknak az eledeleknek alakjában, amelyeket a véletlen fölkínál. Ha nem tudnám biztosan, hogy kacsa következik, becsületemre: kövér lúdra is gondolhatnék a leves után.
– Vigyázzon a fehér mellényére! – mondta figyelmeztetőleg az asztal túlsó oldaláról Szindbád fia.
– Egyszer láttam egy kövér embert valamely vidéki fogadóban, aki a fehér mellényére esett paradicsomfoltot az evőkéssel ügyesen levette, azután a szájába vette. Nagyon szívesen cseréltem volna ezzel az emberrel. Mint ahogy nyomban kalapot váltanék azzal is, aki úgy szokta enni a levest, hogy a tányérból az utolsó csöppet kanálba csurgatja.
– Mi jó lehet azon? – kérdezte most az asszony, aki olyan csendesen, észrevétlenül evett, mint a szemérmes nők.
– Ez azt jelenti, hogy ez az ember utolsó cseppig, legkisebb porcikáig ki tudja élvezni az élet örömeit. Az ilyen férfi tud vőlegény lenni egy esztendeig, és minden vőlegénységi napnak megtalálja426 a maga üdvösségét. Persze, nem kell minden délután arra gondolnia, hogyan csalogatja el valamely sötét erdőbe a mátkáját. Az ilyen kanalas ember tud ezüst meg arany házassági évfordulókat tartani, és még mindig talál valamely izgalmasságot a házaséletben: ha egyebet nem, mint egy szöget, amelyet neki kell bevernie a falba, amelyre a felesége alsószoknyáját akasztja esténkint. Az ilyen apró örömű ember még az ünnepélyt is megtartja, amelyet elhalálozása okoz. Végrendeletet csinál, holott semmije sincs; elbúcsúzik macskától, kutyától, ruhásszekrénytől, szomszédtól és komától. A feleségének pedig azt mondja, hogy: „te pedig maradj itt, és fogd a kezem”. Sokszor elgondoltam én azt a börtönben, hogyan kellene élni és meghalni. Egy csöpp levest sem szabad hagyni megevetlenül.
A vértanú felesége fölállott, és Szindbád észrevette, hogy vállát vonogatva viszi ki az üres levesestálat. Jó, falusi, őszinte mozdulat volt ez; körülbelül annyit jelentett, mintha ama verekedő nők módjára, máris rácsapott volna a Szindbád kíváncsiskodó kezére.
– Megállj csak, fussál le egy kancsó sörért – fordult Szindbád fiához. – Meg kell törni a makacs asszonyt.
A vértanú felesége ezalatt elrendezte odakünn a konyhában a kacsadarabokat. Szindbád mindjárt észrevette, hogy a kacsa combjai feléje vannak elhelyezkedve a tálban.
– Mondja, igazan úgy unja a szavaimat hallgatni?
Az asszony, amíg Szindbád fia visszatért a sörrel, a szünetet a következők elmondására használta föl:
– Én szegény asszony vagyok, és abból élek, hogy úriembereknek ebédet adok. Mindennap más úriemberek ebédelnek nálam, így meglehetősen ismerem a férfiakat, mert hát már falusi asszonykoromban is láttam valamit. Minden férfi szerelmes, ha ízlik neki az étel, amit elébe adnak. Jár ide egy öreg méltóságos úr hétfőn, akinek igen szép nyugdíja van, még tüzelőt is olcsóbban kap a könyvecskéjére: minden ebédnél megkéri a kezemet, amikor olyan rántott csirkét készítek neki, amely kedvére van. Kedden egy mérnök szokott nálam ebédelni, aki német ember létére a töltött káposztáért rajong. Alig bírok tőle megszabadulni, amikor tele ette magát. Csütörtökön az ügyvédünk jön, aki a csöröge bolondja, és ha427 elég nagy tál csörögét adtam elébe, szidni kezdi szegény uramat, hogy ilyen asszonyt kénytelen özvegységre juttatott. Pénteken a falunkbéli plébános úr szokott meglátogatni, mert ilyenkor van dolga Pesten. Télen, mikor káposztás csíklevest főztem neki, kijelentette, hogy a mostani gazdasszonya helyett engem vesz magához. Szombaton két kártyás jár ide, akik itt mindig veszekedni szoktak elmúlt dolgok fölött. De a főztemre kibékülnek, és megfogadják, hogy nyomban tisztességes életet kezdenek, amikor olyan asszonyra találnak, amilyen én vagyok. Vasárnap a szegény uramnak főzök ebédet.
Szindbád villájával célba vette az egyik kacsacombot.
– A szerdát elfelejtette, asszonyom.
– Szerda az én böjtnapom, azért ne is csodálkozzon, ha nem eszem a kacsából.
Szindbád hahotázva kapta a szájába a kacsacombot:
– Bizonyosan valamely olyan fűszer van belesütve, amelytől szerelmi gerjedelmei támadnak a férfiúnak. Nem baj, én nem félek még a szerelmi bűvitaloktól sem. Eleget kotyvasztottam életemben, tudom a módját, hogyan lehet a szerelmi mérgezésből kigyógyulni. Sós vizet kell hinteni az embernek a nyelvére. Vagy pedig a nők szájából kell vizet inni, mint a hím-galambnak. Némelyek esznek mindenféle gyanús mézeskalácsot is szerelmi nyavalya ellen, amely mézeskalács már maga is betegséget okoz, ha a férfi gyomrába jut. A mérgezésnek nagyon jó ellenszere, ha a páciens felkötteti magát valamely keresztfára, mint Krisztus urunk mellé kötötték a latrokat. Csak hadd csattogjon az ostor a lator mezítelen hátán. Megérdemli a kutya elkövetett bűneiért…
– Magát meg szokták verni a nők? – kérdezte most hirtelen az asszony, és különös, meglepett tekintettel nézett Szindbádra, mintha valamely titkos gondolat ébredt volna föl sima, egyszerű frizurája mögött.
Szindbád végzett a kacsacombbal, ugyanezért susogósra vette a hangját, mint a szél szokott borongani a vadgesztenyefák lombjai között:
– Mit tudja azt maga, asszonyom, hogy mily jólesik méltatlan428 bánásmódot tűrni alacsonyrendű nőktől, amikor az ember szívből szerelmes egy hercegnőbe? Mit tudja azt maga, hogy mily kibékítő érzelem az, amikor a reménytelen szerelmest mindenféle szolgálók szennyes vizekkel öntik le az emeletről? Mit tudja azt, hogy mily végtelen elégtétel durva, műveletlen, tudatlan nőkkel beszélgetni, amikor az ember egy szívében viselt oltárképért kimondhatatlanul szenved? Csak legyenek minél komiszabbak, alacsonyabbrendűek, emberi szóra nem alkalmatosak a többi nők mind, akik ezen a világon vannak, amikor az ember egyetlen nő gondolatával zarándokol végig a világon!
A vértanú felesége látszólag figyelmesen hallgatta végig Szindbád szavait, kérdését mégis így tette föl:
– Tehát maga szeretné, ha a nők megvernék? Miért nem házasodik meg az ilyen ember?
Szindbád egy bölcs mondással felelt:
– Útnak, szónak, házasságról való tanácskozásnak nincs vége.
Az asszony a füle melletti vidéki frufrukat igazgatta, mintha azok segítenék az emlékezésben, amíg Szindbád a kacsapecsenye zsírját törölgette. A vértanú felesége pedig elgondolkodva beszélt:
– Azt még csak megértem valahogy, hogy a házastársak verekednek. Elkerülhetetlen az olyan emberek között, akik egymásnak minden titkát ismerik. Természetes dolog, ha a férfi a kocsmából vagy a börtönből hazajön, elsősorban megveri a feleségét. A felesége persze a legközelebbi alkalommal, amikor megsavanyodott a kovász, vagy odaégett valamely pecsenye, visszaadja a férjének a verést. De azt nem értem, hogyan engedheti magát valaki idegen, sohasem látott nőktől megveretni?
– Csak Krisztus urunk latraira gondoljon, asszonyom.
Az asszony tovább merengett, mint ahogy egy dongó dudorászik valamely bezárt szobában:
– Mert éppen azt akarom mondani, hogy a mi házaséletünkben éppen az okozta a bajokat, hogy az uram sohasem engedte magát megbüntetni. Ha elvállalta volna a házifenyítéseket, sohasem jutott volna ennyire a dolog.
Szindbád megértőleg bólogatott:429
– Igen, magam is akkor kerültem mindig börtönbe, amikor nem volt mellettem valamely szigorú asszony.
– Szegény uram ott követte el a hibát, hogy mindig elszaladt hazulról, amikor méltó büntetésben akartam részesíteni egyért és másért. Elment kocsmárosnék meg más nőszemélyek izgató beszélgetését hallgatni, hogy ő jött nekem a kocsirúddal, mielőtt én még a kutyakorbácshoz hozzányúlhattam volna. Ő vert meg engem, holott a verést inkább ő érdemelte meg. Nem is lehetett másféle szomorú sorsunk.
Szindbád mézédes lett:
– Nos, és vendégei között nem akad egyetlen önfeláldozó férfi sem, aki elvállalná azokat az adósságokat, amelyeket szegény jó férje hátrahagyott?
– A férfiak mind gazemberek! – felelt rövid gondolkodás után a vértanúné.
Szindbád ezalatt kibarátkozta magát a kacsával, inni szeretett volna azokra a zsíros falatokra, amelyek élete legjobb vidéki éveire emlékeztették. A kacsafark-tollú fiatalember azonban csak akkor talált föl a harmadik emeletre, amikor a sör habja már leszállott.
– Bizonyosan valami gyalázatos dolgot műveltél útközben, szóba álltál mindenféle nőkkel – dörrent rá Szindbád a fiára. – Egyél, és aztán lódulj, nem akarlak látni.
Az önérzetes fiatalember mérgesen megette a kacsamaradékot.
– Máskor küldhet, hogy körülnézzek a Terézvárosban kacsapecsenye után! – mondta, mikor a kalapját a fejére vágta.
Mikor Szindbád egyedül maradt a vértanú feleségével, megtöltötte az asszony poharát sörrel, és hozzákoccintotta a magáét.
– Lássa, ilyen neveletlenek azok a férfiak, akik nem kaptak nőktől elég verést életükben! Ijesztő ez a mai fiatalság. Semmi regard-dal nincs a női nem iránt. De én még a régi gavallér iskola híve vagyok, akár életemet is feláldoznám bajba jutott nőkért. Szívesen vállalok egyet és mást szegény bajba jutott férfitársam helyett is.
A rendes asszonyságnak határozottan élénkebb lett a hangja:
– Lássa, ez a baja egy tisztességes nőnek. Sohasem tartottam430 szeretőt, hogy azon bosszulhattam volna meg a férjem igazságtalanságait. Csak némán szenvedtem, mert becsületes voltam. Gyűlöltem a férfiakat, és gyűlölöm ma is. Szegény uramnak börtönben kell ülni, míg a többi gazember férfi szabadon jár.
– Ismétlem, hogy szívesen feláldozom magam – mondta ebédutáni kedélyességgel Szindbád.
Az asszony hirtelen felállott, és az ajtóhoz ment, amelyre gyors mozdulattal ráfordította a kulcsot:
– Tehát azért a hat hónapért, amelyet legutóbb az uram kapott, legalább hat botütést érdemel.
Szindbád nevetett:
– A szerdai délutánt úgyis arra szántam, hogy a nők udvarlására legyek. Nincs feleségem, aki a jó útra téríthetne.
[1925]431
