A DOBOGÓ SZÍV SIMOGATÁSA
A DOBOGÓ SZÍV SIMOGATÁSA
Szindbád akkoriban azon törte a fejét, hogyan dugaszolhatná ki mocskos pipáját, miután az utolsó női hajtű is elfogyott a háznál – amikor egy igen előkelő megjelenésű hölgy kopogott ajtaján:
– Már nem bánom, akármit is gondol felőlem, de felkeresem, hogy személyesen is megismerkedjek magával.
– Hercegnő! – felelt Szindbád, és csaknem térdre vetette magát a hölgy előtt, aki körülbelül olyan idegrendszerűnek és finomnak látszott, mintha abban a percben szállott volna le valamely nagy európai expresszvonatról, amely boldog napnyugati országokból indult el kelet felé. És a hölgy köpenyének valóban olyan illata volt, mint a Havanna-szivarok füstjének, amelyet előkelő utasok szoktak a fogaik között szorongatni, amikor a határállomásokon átdöccen velük a vonat.
– Én a spanyolországi szigetekről jövök, hogy magával beszélhessek – szólt a hölgy.
Szindbád körülnézett bagolyvárában. A bútorzat itt valóban nem látszott alkalmasnak egy baleári úrnő fogadtatására, mert az sem volt egészen bizonyos, hogy melyik széknek van kimenőben a lába. A szőnyeg pedig már akkor kopott el, amikor a nádorispán járkált rajta sarkantyús lépteivel… Mindössze annyiban volt kedvező ideje az előkelő hölgy látogatásának, hogy Szindbád szerencsére nemrégen csukta be a faliszekrénybe azt a bolond, öreg kísértetet, amellyel éjjel és nappal társalogni szokott. (A kísértet ugyan hümmögött néhányszor a szekrényben, de azt is rá lehetett fogni, hogy egy kutya nyugtalankodik odabent.)
Szindbád végre talált egy széket, amelyen sem egérfogó, sem ócska, szárnyas frakk nem foglalta el a helyet, a hölgyet leültette, és megkérdezte:
– Valamely álomfejtés ügyében méltóztatott a nagy utat megtenni?377
A hölgy bánatosan nézett maga elé. Szindbád ezalatt szemügyre vette arcát, amelynek festéséhez a hölgy leginkább a napsugarat használta. Szinte kreolszínű volt ez az arc, amelyből a mindent kifejező szemek diósan világítottak. Az orra élénk, kíváncsi, mindentudó orr volt, amely valamivel kisebb volt, mint az okosság görög istenasszonyáé, de reményleni lehetett, hogy valamikor még nagyobb is lesz ez az orr. Amikor már mindent megismer a világon, ami érdekelné. Ugyancsak nagyobb formája volt a szájnak, mint azoknak a szájaknak, amelyeket mézeskalácsokra szoktak rajzolni. Ez nyilván azért van, mert az úrnő nem spórol a szóval, gyorsan kimondja azt, amit magában gondol. No, majd kisebb is lesz ez a száj, hogyha nem akad figyelmes hallgatósága minden szavának. – Szindbád megfigyeléseit éppen tovább akarta folytatni a fülön (amely olyan kerek volt, mint a búgó csiga, amely azokat a másvilági hangokat is hallja, amelyeket a földi fülek általában nem hallanak), a hajon (amely olyan dús volt, hogy még az ajak felé is jutott belőle mutatványképpen), a kézen (amelyet egyelőre szárnyas bőrkesztyű védelmezett tisztátalanságok – így a tekintetek elől is –), mikor úgy röppent fel a nő száján a sóhajtás, mint a halk fenyvesmadár:
– Azért jöttem a spanyol szigetekről, mert azt hallottam, hogy magának van egy házi kísértete… Én pedig mindent láttam a világon, csak kísértetet nem.
Szindbád nem szeretett a maga kísértetéről beszélni, ezért inkább földrajzi tudományát vette elő:
– Mondja, nagyságos vagy felséges asszony: a spanyol szigetek melyikéről jött vala látogatásomra? A Mallorcáról vagy a Minorcáról?
– Én mind a két helyen laktam a szigeteknek ama részeiben, ahol egész nap ruha nélkül lehetett járni! Mert nem bírom elviselni testemen a ruhaneműt. Éget, zavar, boldogtalanná tesz. Legjobban szeretnék itt is ruha nélkül járni, de tudom, hogy ez lehetetlenség Európában.
– Holott, amint látom: ruhái a legutolsó európai divat szerint készültek – jegyezte meg Szindbád.378
– Mit tehetek én arról? – kiáltott fel panaszosan a hölgy. – Utam Svájcon vitt keresztül, és Zürichben így varrnak a szabók.
– Mondjon még valamit magáról – szólt Szindbád rövid elgondolkozás után.
– Huszonnégy óra óta nem ettem egy falatot, mert szép akartam lenni, amikor magát felkeresem. Megfigyeltem ugyanis, hogy sokkal szebb vagyok, ha darab ideig semmiféle táplálékot nem veszek magamhoz. Ez az én legegyszerűbb szépségápolásom a mindennapi fürdőzésen kívül.
– És egyébként mit szokott enni?
– Nagyon szeretem a narancsot. Hét-nyolc darabot megeszem. Némi teasütemény mellé nehéz óbort szeretek hajtogatni mindaddig, amíg némi kis kábulat nem jelentkezik az agyamban.
– És az embereket szereti-e?
– Az Embert (nagy e-vel) szeretem, de sehol se találom. Azért többnyire egyedül vagyok, egyedül utazgatom, és helyemet nem találom. Nem mondhatnám, hogy szerencsétlennek érzem magamat. Nem mondhatnám, hogy boldog vagyok. Azt hiszem, hogy semmi sem érdekel más a világon, mint a testem tisztasága, valamint a napsugár a tengerparton.
Szindbád, mint ez rendes szokása volt: igen helyeslőleg, megértőleg bólongatott azoknak a nőknek, akik gyónás végett őt felkeresték. De most minden biztatás hiábavaló volt, a nő nem akart többet mondani. Magába merült, mintha valami kútba nézegetne, és másvilágias hangon szólott:
– Ha maga olyan mindentudó, mondja meg nekem, hogy mi történik az én gyermekemmel odaát a másvilágon…
Szindbád sóhajtott: ez volt tehát a rejtélyes nő titka… Az idegen nő pedig így folytatta:
– Nyolcadik éve, hogy meghalt a leánykám, és nyolc év óta minden hónapban, újholdkor meglátogat. Most már tizenhatodik évében van, és a haja alul ér a derekán, mert a holtak haja a sírban is növekedik. Eljön minden holdújuláskor, és leül az ágyam szélére: megcsókolgatja a kezemet, az arcomat, simogatja a derekamat, mert éppen az ő születése idején epebajt kaptam.379
– És valamikor, amíg élt a kisleány: ő dörzsölgette a fájó testrészt az epegörcsök idején? – kérdezte Szindbád.
Az úrhölgy, amennyire előkelő magatartása megengedte, némi lelkendezéssel felelt:
– Igen, mikor már nem használtak a meleg cserepek, sem a különböző orvosságok, leánykám masszírozgatta fájó derekamat, mindaddig, amíg álom ereszkedett a szememre. És azóta is, amióta eltemettem őt ama svájci temetőben, ahol a világon a legbánatosabb fák állonganak, leánykám hűséges maradt hozzám betegségeim idején. Eljött és meggyógyított, mikor már nem bírtam elviselni a szenvedéseket. Kilépett a szekrényből, az ablakfüggöny mellől, vagy elődugta fejét a paplan alól, amikor újhold járt az égen, a szél szomorúan sóhajtozott odakint, és az úton járó kocsikerekek úgy lüktettek, mintha mind az én testemen mentek volna keresztül. És nagy fájdalmaimat többnyire nyomban elfelejtettem, amikor ő megérkezett a másvilágról… Igen gyakran kapott odaát új ruhát, amely többnyire megfelelt az én ízlésemnek is. A divatlapokban, kirakatokban, szabónőknél ugyanis mindig megnézegettem azokat a gyermek-leányoknak való divatos ruhákat, amilyent én varratnék a leánykámnak – ha élne. És leánykám megérezte a másvilágon a gondolatomat, valóban olyan ruhában látogatott meg, amely az én ízlésemnek megfelel. Csak néha találtam egy fölösleges szalagot a ruháján vagy a hajában.
– Így múltak az évek – ismételte Szindbád.
– Leánykám évről évre növekedett… Úgy fejlődött, mint narancs a fán. A lábai tartásán láttam, hogy végigjárta ugyanazt a tánciskolát, amelyben valaha én tanultam táncolni… Persze, csak egy vidéki kis városban, ahol azóta sem fordultam meg, de leánykám elment oda, ahol a francianégyest nyilván úgy tanítják most is a behavazott téli délutánokon, mint az én időmben, és a táncmestert csak akkor látják szívesen az úriházaknál, ha az lengyel nemesnek adja ki magát. – Az ujjacskáit vizsgálgatva észrevettem, hogy zongoraleckéket vesz – nyilván azon a nagy, komoly Beregszászi-zongorán, amelyen én tanultam skálázni egy elszegényedett, de jó családból való felvidéki kisasszony vezénylete mellett. Ó,380 hányszor csókolgattam meg ezeket a szegény, kis elgyötört ujjacskákat, mert emlékezetből tudom, hogy a kisasszony milyen szigorú tanítási elveknek hódol… Néha még tollpihét is vettem észre a hajában, mint az én hajamban is volt, amikor télen a nagy dunyhákat még megtetéztük atyám hatalmas utazóköpenyegével is. Talán ugyanaz a tollpihe volt ez, amely valamikor az én hajamban is megakadt.
– Egyszóval végigélte, asszonyom, a gyermekkorát álmaiban?
– Ha én azt tudnám, hogy mindez álom volt, akkor bizonyára nem ülnék itt ebben az elátkozott kastélyban, hogy a maga bájos arculatát nézegessem. De ezek a dolgok már néha túllépték az álmok határvonalait… Mert nem mindig viselkedett irányomban egyformán az a jó kis szellem, aki megkedvesítette velem a mindenkori betegségeimet. Volt olyan idő, hogy kimondhatatlan szemrehányás és szomorúság ült az arcán, és tekintete majdnem kétségbeesetten tapadt rám mind az ideig, amíg az ablakaim világosodni kezdtek. Akkor szánt meg, mielőtt elment volna mellőlem, és kezének néhány varázslatos simogatásával eloszlatta görcseimet. Ez pedig akkor történt, amikor egy katonai attaséval utazgattam külföldi országokban. A kísérőmnek fontos diplomáciai teendői voltak a különböző országokban, míg énnekem csak az volt a dolgom, hogy attasém udvarlását fogadjam. Nem, másvilági leánykám sehogy sem helyeselte ezen ismeretségemet, amelyet aztán rövidesen megszakítottam.
– Bizonyára igaza volt leányának, asszonyom.
– A leányom és köztem levő jó viszony – ez a másvilági barátság mindig felbomlott: valahányszor egy-egy férfi tolta elő a pomádés bajszát vagy beszagosított borotvált arcát. Nagyon haragudott a tenoristákra, a parkett-táncosokra, általában a színészekre. Ilyenkor még a széket is felborította az ágyam mellett, és dacosan, makacsul, elszántan ült messzire tőlem. Hiába nyújtottam ki feléje a karjaimat, nem jött a közelembe. Lehajtott fejjel hallgatta kedveskedő szavaimat. Száraz szemmel volt képes nézegetni szenvedéseimet. Amikor valamely olyan férfival kötöttem ismeretséget, aki a lámpások előtt keresi kenyerét. Hiába sírtam, hiába kértem381 bocsánatot tőle, hiába térdepeltem le előtte – másvilági leányom arca nem szelídült, szája meg nem nyílott, keze simogatásra nem hajolt… Így aztán beláttam, hogy a színészek nem nekem való társaság, és búcsút mondtam a festett világnak.
– Talán nagyságod is foglalkozott színészettel?
– Amennyiben színészetnek lehet nevezni azt, hogy engedtem egy céllövő artista ostromlásának, és a céltáblához én álltam ki esténkint az orfeum színpadára (természetesen fekete, selyem álarcban). Az artista körüllövöldözte fejem, derekam, lábam körül, és nekem nem volt szívdobogásom, mert tudtam, hogy leánykám vigyáz reám.
– Tehát mégiscsak megbocsátott mindig leánya, és kibékült édesanyjával? – kérdezte Szindbád.
– Igen. Megbocsátotta ismeretségemet a lovascsendőr-kapitánnyal, elfelejtette, hogy egy csempésznek voltam a pártfogója, és együtt szökdöstünk át a határon; fátyolt borított még arra is, hogy félbolond muzsikusok, jókedvű diákok dörömböltek az ablakom alatt, pedig ő éppen nálam tartózkodott, hogy kínjaimon enyhítsen… Igazán abbahagytam volna az én vándormadár életemet, ha ő nem jön utánam idegen országokba is. Így félig-meddig ő is az okozója annak, hogy annyit bolyongtam a világban. Megjelent határszéli fogadók nehézálmú kis szobáiban, ahol az első sötét éjszakát vártam, hogy átkelhessek a gránicon. Világhotelek szolgaszemélyzete között látatlanul érkezett, ha fájdalmamban hívtam. Hózivatarban jött utánam, a Kárpátok közé, a titokteljes vadászkastélyba. És karjaiba vett a bálteremben, amikor ott váratlanul rosszul lettem. De most elhagyott. Már hat hónapja nem jön felém… Istenem, mi történhetett vele a másvilágon?
– Valaminek történni kellett, asszonyom?
Az idegen nő sokáig nézett maga elé, és lassan eltakarta a két kezével az arcát, mintha valami láthatatlan leplet borítana magára, és a láthatatlanság alól felzokogott:
– Férjhez mentem, és anyának érzem magam.
Miután kimondta titkát: megkönnyebbedett. Most már nem is volt többé kíváncsi Szindbád ama fogva tartott kísértetére…382
– És a simogatásokkal hogy vagyunk?
– Érzem őket – felelt a nagy lelki felindulás után nekividámodva az idegen nő. – De mintha nem is kézzel simogatnának, hanem egy dobogó szívecskével.
[1925]383
