ISZKIRI
ISZKIRI
Egyszer Szindbádot, sok szerelmi bolondságoknak a hősét, üldözőbe vette egy nő. Ez pedig ilyenformán történt:
Pálma, bármilyen nemesen hangzik is ez a név: olyan szenvedélyes asszonyság volt, hogy ha megmérgesítették, harapott. Sok férfit megharapva életében… így a márciusi ünnepélyeken, a belvárosi kocsmákban mutogattak egy barna atillás, kék sapkás alhadnagyot, aki kezdettől végigküzdötte az 1848. és 1849-i hadjáratot, és egyszer sem sebesült meg. Mégis, egy titkolhatatlan forradás látszott az arcán: Pálma harapásának nyoma. – Ugyanebben az időben a budai bástyasétány vadgesztenyefái alatt szürke napernyővel, totyogós professzorléptekkel csónakázott egy tiszteletre méltó tudós, akinek soha életében nem volt köze másokhoz, mint a pókokhoz, akik nyilván nagyon kedvelték a tudóst, mert mindenféle könyveket írt róluk. És a pókok költőjének arcán is egy szabályos harapás nyomai látszottak, egy aranyfognak is a nyoma, mert a tudományos ember már második férje volt Pálmának, amikor a napernyő helyett még az asszonyságot hordozta karján. – De még az alhadnagy, valamint a pókpoéta idejében üldögélt Pesten, a Józsefvárosban koporsói között egy úriember, akinek az volt a híre, hogy a legudvariasabb ember a kerületben, mert hiszen többnyire gyöngédségre szoruló, gyászba borult egyénekkel érintkezett. Ez a komoly, fekete ruhás, mindenkire őszinte tisztelettel és bizalommal mosolygó úriember, aki már csak azért sem lehetett kétségbeesve, mert bizonyosan tudta, hogy előbb-utóbb mindenkinek szüksége lesz az ő portékájára, a koporsóra, mondom, még ez a mézes ember is, aki a lehető legnagyobb udvariassággal tessékelte boltjába a vevőket, ő is harapást viselt az arcán, mert mielőtt a búskomor foglalkozásra szánta volna magát: harmadik férj volt Pálma mellett. – De bizonyosan akadtak még mások is a városban, akiknek nem372 voltak hivatalos papirosaik arról, hogy Pálma törvényadta, feleségi jogon harapta meg őket. Pálma ugyanis szerette a divatos táncokat, lehetőleg mindegyiket megtanulta már idejében, mikor is meglátogatta a tánctermeket, és így megismerkedett különböző férfiakkal, akik rövidesen azt kezdték érezni magukon, hogy Pálma szerelme nélkül nem élhetnek tovább… Amíg aztán Pálma megharapta őket. És ez a harapás fájt, mert Pálmának évről évre több hamis foga lett. A hamis fognak pedig az a tulajdonsága, hogy nem érzi, meddig mélyed bele az eleven húsba. Hát a leírt úrhölgy vette üldözőbe Szindbádot.
Lesett rá a Nagyopera árkádjai alatt, olyan ártatlan arccal, mintha csak a színlapot olvasná, és mikor Szindbád arra járt, hirtelen Szindbád mellett termett: „Maga gazember, már megint kivel csal meg, hogy hetek óta nem látom?” – kérdezte olyan hangon, hogy a sarki rendőr már jegyzőkönyvecskéjét kezdte tapogatni, hogy abba majd hivatalosan is bevezesse a szerelmesek nevét. Szindbád udvarias ember volt, nem válaszolt tehát Pálmának, mert nem akarta a hölgy érzékenységét megbántani. Csendben menekülésre fogta a dolgot. Az Andrássy út egyik oldaláról a másikra cikázott, mert komoly futamodást nem lehetett rendezni a népes útvonalon. Csodálatosképpen a kocsik nem gázolták el a mindenütt Szindbád nyomába iramodó hölgyet… Sőt annál inkább szitkozódott, örök szerelmet emlegetett, amelyet Szindbád ígért volna. A lovasrendőr már éppen sarkantyúba akarta kapni lovát, hogy utolérje a menekülő férfit, de Pálma rákiáltott: „Ne merjen a mi dolgunkba avatkozni!” A lovas ijedten szalutált, pedig ezek a rendőrlegények nemcsak a lovat, de rendszerint a nőket is összeverik. – Így történt aztán, hogy Szindbád egérutat vett, és mindaddig futott, amíg a Soroksári út végére érkezett, ahol ama bizonyos 1848–49-i Honvédmenházban Pálmának a férje, az alhadnagy lakott.
– Hadnagy úr, hoztam magának egy jó szivart – kiáltott fel megmentve és lelkendezve Szindbád. (Erre a helyre nem merészelte őt Pálma követni.)373
Lesben állott Pálma a Lánchídnál, gróf Széchenyi szobra előtt, amikor arról értesült, hogy Szindbádnak Budán van dolga. (Gépolajat kellett vinni egy kedves kis varrónőnek.) Pálma a mozdulatlanságra ítélt grófot kérdezte: „Mit érdemel az olyan ember, aki idecsábítja a nőket, aztán faképnél hagyja őket?” Mit, mit nem felelt a gróf, azt sohasem lehetett megtudni, mert Szindbád megpillantván Pálmát a szobornál, futamodásra vette a dolgot. Persze, Pálma sem molesztálta tovább a szobrot, hanem Szindbád után vetette magát… Szindbád ilyenkor következetesen azon a hídoldalon menekült, amely oldalon a Budáról jövők szoktak dolgaik után járni. Ezek a járókelők mindig oly sebbel-lobbal igyekeznek, mintha valahol tűz volna Pesten, amelynek az oltása az ő dolguk. Nem hallgatták el tehát kevésbé hízelgő megjegyzéseiket a szemközt futamodó Szindbádról, de ezeket a megjegyzéseket már többnyire a Szindbád nyomába igyekvő Pálmának kellett lenyelni. A Lánchíd után következik a Várhegy, amelyre Szindbád könnyű szerrel menekült, részint azért, mert pontosan tudta az utat errefelé, részint pedig Budán, a szerelmesek városában mindig hétmérföldes csizmákban járt, mint Ámor futárjához illik. Pálma, aki testi terjedelme miatt már nem mászott fel a hegyre szerelemből (de annál inkább féltékenységből), kimerülten követte szerelmesét. Ha történetesen arra hajtott a miniszterelnök, ezt a jó urat hívta segítségül. De a miniszter ritkán járt errefelé, azért Szindbád rövidesen elérte a Várat és ott a bástyasétányt, ahol ama tudós ember szürke napernyője alatt sétálgatni szokott:
– Professzor úr, hoztam magának egy gyönyörű pókot – kiáltott fel Szindbád, és az egykori férj karjába kapaszkodott. (Pálma ugyancsak nem merészelte követni szerelmesét e helyre.)
Ám Pálma fáradhatatlan volt akkor, midőn arról volt szó, hogy Szindbádot megint üldözőbe vegye. Pálma, miután egy hordár piros sapkáját kicserélte egyik régi férje kemény fekete kalapjával, és az átöltözött hordárt Szindbád nyomába szalajtotta: rövidesen374 megtudta, hogy a csalfa férfiú egy józsefvárosi kiskocsmába szokott lengő léptekkel benyitni, és ezen a helyen az a különös szokása van, hogy a borospoharakat hosszadalmasan nézegeti. „És miféle vendéglősné van ott?” – kérdezte Pálma, aki türelmetlenül hallgatta végig a privátnyomozó jelentését. „Egy kövér asszonyság!” – felelt a hordár. „Ez az!” – kiáltott fel Pálma, a hordárnak csaknem a karjába kapaszkodott, midőn ama bizonyos vendéglőbe elvezettette magát.
A vendéglő az Ecetfához volt címezve, de a ravasz cím nem vezette félre Pálmát, nemhiába volt már bánatos, hosszú orra a sok szerelmi csalódástól: azt sejtette, hogy az Ecetfánál édességet is mérnek. Most az egyszer valóban tetten érte Szindbádot. Az a nő, akit a tudatlan hordár „egy kövér asszonynak” nevezett, úgy ült Szindbád ölében, mintha lovagolt volna. Vöröses volt. – Pálma, barna nő létére, mindig gyűlölte az alattomos szőkéket; kövérkés volt, de nem a zsíros koncoktól, hanem a szerelemtől – holott Pálma gyermektelen és sovány volt… Olyan ártatlan, kék szeme volt, mint a méregkeverőknek, holott Pálma szemével is mindig azt fejezte ki, amit a szájával.
Pálma tehát radikális módját választotta a törvénycsinálásnak. Kiállott a vendéglő ajtajába, és telitorokkal elkiáltotta magát:
– Segítség! Gyilkosság!
Szindbád már tapasztalatból tudta, hogy mi szokott az ilyen kiáltozás után következni, ezért hamarosan elmenekedett az oldalajtón, de a szegény „kövér asszony” helyén maradt, és kénytelen volt az idegen nő esernyőcsapásait elviselni.
Ezek az esernyőcsapások okozták, hogy Pálma Szindbádot már csak a József körúton tudta utolérni, mégpedig nem messzire a harmadik férje, a koporsókereskedő boltjától. Szindbád bemenekült a boltba, és lelkendezve így szólt a nyájas kereskedőhöz:
– Főnök úr, egy testemhez szabott, kényelmes, korrekt koporsót szeretnék vásárolni.
A kereskedő vidoran bólintott, és a legközelebbi koporsóra mutatott.375
Szindbád leemelte a koporsófedelet, elhelyezkedett a koporsóban, de mielőtt kényelmesen kinyújtózott volna, a koporsófedelet magára húzta. Mire Pálma megérkezett volt férje kereskedésébe: Szindbád eltűnt…
– Talán egy koporsót parancsolsz? – kérdezte a nyájas kereskedő volt feleségétől, és fogait mosolyogva villogtatta. – Vagy pedig iszkiri innen kifelé!
[1925]376
