A FÉKTELEN SZENVEDÉLY TÖRTÉNETÉBŐL
A FÉKTELEN SZENVEDÉLY TÖRTÉNETÉBŐL
– Csak hallgasd meg Szabó Szindbád történetet, akit éppen a kalandos hajós tiszteletére Magyarországon egykor erre a névre kereszteltetett apja, miután sokáig habozott a Napóleon, Garibaldi, Stanley nevek között, amelyek a tizenkilencedik században divatban voltak! – mond a félkeményre vasalt inggalléros öregúr, aki mindig egyformán szólalt meg, mintha ő tudná egyedül az igazságot a földi történetek között.
– Napóleon neve már nem volt eléggé aktuális, Garibaldi nevét hivatalnok emberek is viselték, Stanley-nak mondotta magát minden utazó, aki Püspökladányig merészkedett. Érthető, hogy az öreg Szabó fiúgyermekét valamely nem mindennapi útravalóval akarta ellátni, amikor a hatóságnál bejelentette újszülött fiát. Szabó Szindbád! Lehetett volna olyan népszerű, mint Cézár vagy Konstantin, Algernon vagy Arisztid, amely nevekre a tizenkilencedik században kereszteltek.
– Nézd meg az anyakönyveket. A Lajos és Ferenc nevek mellett sok nevezetes nevet találsz a rubrikákban.
– Szindbád lett a neve a század végén született gyermeknek, vitte magával mint egy ezeregyéjszakából való batyut, a nők elnevették magukat, mert nem tudták nyomban, honnan való a különös keresztnév, a férfiak inkább megfigyelték őt, mint a korabeli Jánosokat, Mihályokat.
– A monogram-varrónők megkérdezték, hogy Sz-szel vagy S-sel hímezzék ingébe vagy zsebkendőjébe, alsóruháiba kezdőbetűit. A szállodaportások feltették cvikkerüket, amikor bejelentőlapját tanulmányozták a rendőrség részére. „Vajon mit akar?” – kérdezték a szalonokban, olvasván elfogadás végett névjegyét, beküldte a mogorva komornyikkal, aki csak a ház régi barátait szerette bejelenteni, régi Ferenc-József-kabátjában, amikor közfigyelmet536 irányított magára, midőn egy-egy látogató nevét a kellő hangsúlyozással kihirdette a szalonban, amelyben együtt ültek ők mindnyájan, akik a tizenkilencedik században valamit számítottak, mindig frissen, skatulyából kivéve, legszebb tulajdonságaikkal felcicomázva, lendületes hangulatban, legénykedő kedvvel, újabb és újabb tervekkel, gondolatokkal, kiszámításokkal felszerelten jártak vizitbe, abban az órában, amelyre a meghívás szólt. „Egy kis barátságos összejövetelre” – mond a levélpapiros, de sejteni lehetett, hogy az egyszerű meghívás mögött zenélés, szavalás, éneklés, tánc, vacsora, új eszmék kihirdetése, esetleg borozgatás, sőt hajnali korhelyleves is rejtőzhet. Néha valami szerelem is egy régen látott hölggyel, aki esedékes lett a korábban elhintett udvarlások révén, amikor ígéret tétetett, hogy meg nem hallgatás esetén halál áll a házhoz. A hölgy eltette az eszmét, és hónapok múlva megakadályozta a teljes összeomlást egy idejében alkalmazott, mindent ígérő mosollyal, egy meleg kézszorítással, egy lábnyomással az asztal alatt, egy önfeledt szóval a koccintásnál, egy tánccal, egy dallal, egy elfelejthetetlen pillantással, egy visszacsókolt csókkal, egy hozzásimulással, egy megértett gondolattal, egy magánkihallgatáson egy üres szobában, ahol a férfiú hirtelen letérdepelt a dáma elé, és megigazítván annak harisnyakötőit, érzelmeiről is nyilatkozott…
– Mit tudják azt manapság, hogy egy kis „barátságos összejövetel” mennyi, regénykönyvben is alig elhihető eseményekkel volt összekötve a fővárosban, Pándon, Pécelen és a legtöbb barátságos háznál, amely akkoriban nyitva volt a vendégek előtt? – Szabó Szindbád, amikor névjegyet nyomtatott, magában sohasem gondolt, csak annyit, hogy megelégszik a ház úrnőjének udvarlásával, ellenben a vendégkoszorú hölgyeit is tekintetbe vette.
– Ez a kis vörös Cilinderiné már régen nem fér a bőrében, amikor az utca túlsó oldaláról köszönni szoktam neki – mond Szabó, amikor névjegyét átadta a régi családi bútordarabnak számító Györgynek, a komornyiknak, aki ezüst tálcára tette a kartonlapot, áhítatos arccal vitte be a kisszalonba a tisztelgő üzenetet a vadonatúj ruhákba öltözött, frissen mosott, fésült, változatosságot áhító,537 kedves ismeretségeket tervezgető és egymás között a világ legunalmasabb dolgait, háztartást, nagymosást, gyermeknevelést és cselédkérdést megbeszélő hölgyeknek.
Mintha elakadt volna valami a szokásos menetben, némely hang mélyebb, másik élénkebb lett, az alsószoknyák zsinórjain levő görcsök érezhetőbbekké váltak, a cipők kikandikáltak a fodrok alól, rejtett pillantások röppentek a tükör felé, bizonyos ellenségeskedés történt a beszéd rendjében a legjobb barátnék között, Magdaléna szívből elpirult, mint valami szigorú, vaskályha, amelybe hirtelen begyújtottak, a füle is kivörösödött, amelyen eddig az elhalványodott koráll-fülbevaló lelki és testi betegségről beszélt a hozzáértőknek, a nyaka kiemelkedett a diszkréten kivágott ruhából, hogy lélegzethez jusson, míg a jelenlevő „grófné”, aki máskor mindig büszke volt a szabadságharcban vértanúságot szenvedett, hegyes szakállú és III. Napóleon-bajszú tábornokára, akinek arcképét a nyakán függő fekete csontmedalionban viselte, mintha elrejtette volna az érzelmeit nyilván eláruló medáliát a bőven alkalmazott ruhafodrok közé; nincs szükség a tábornok örökös jelenlétére, amikor Szabó Szindbád küldi be névjegyét az ünnepélyes komornyikkal; Grabovszkyné, egy Felvidékről származott asszonyság, aki egész életében a késmárki kränzchenekről, a diákmajálisokról, a Méze-kertről, a szepesi vászonról, Szignárovics podolini vászonvégeiről és a felvidéki lekvárokról szeretett beszélni, az új látogató hírére elővette kassai emlékeit az ottani apácákról, akiknek zárdájában növekedett, mielőtt Grabovszky, „ez a fékezhetetlen tanfelügyelőségi segéd” szinte „erőszakkal” meg nem szöktette, mert Szindbád, akibe titkon szerelmes volt, nem érkezett meg a kellő időben: vajon, hol járt ez idő tájt ez a csélcsap, megbízhatatlan, lengén lengedező, árvalány hajhoz hasonló, pödrött, hevült ifjú, akit a kassai zárdában mindig úgy képzeltek el a kisasszonyok, hogy olyan sarkantyúi vannak, mint az orosz táncosoknak? – Ugyanekkor Bombayné, egy romantikus arcú, regényes hajviseletű, nagy keblű, de vékony lábszárú asszonyság, akinek élveteg mosolyát csupán a kártyafigurák élvezték odáig, amely kártyafigurákkal reggelenként538 a vetőkártyában barátkozott az ágya paplanján, midőn kirakosgatta őket, délutánonként pedig azokon a pesti zsúrokon, ahol a korabeli asszonyságok kártyán eljátszották a kosztpénzüket, ugyanekkor Bombayné Szabó úr jöttének hírére olyan mosolyt élesztett halovány ajkai között, amely mosoly azt látszott mondani, hogy: (ismerem az urat, eleget térdepelt lábaim előtt, mint egy nyomorult koldus, aki szerelmi kínoktól szenvedi). – Másrészt Andaloghiné, egy látszólag beteges, orvosság szagú asszonyság, aki a legkülönbözőbb pirulákat hordta a neszesszerében, hogy mindig alkalma legyen elbúcsúzni az élettől egy pohár víz és egy pirula keverékével, miközben búcsúzkodva nézett körül, mint egy szerencsétlen asszony, akinek úgy kell elmúlni, hogy nem ismeri meg az élet igazi üdvösségét, a minden bajért, betegségért kárpótló titkos, drágalátos, bűnös szerelmet, amiért kárhozatba menni az egyetlen érdemleges cselekedet, a tizenkilencedik század végén, az új század elején, ezen a romlott, hideg, szívtelen Pesten – Andaloghiné, aki komolyan vette a kalandokat, amelyeket azoknak az íróknak a műveiben olvasott, akik életük java részét rossz nők házaiban töltötték, világfelfogást és romantikát akkor tanultak, amikor egy éjszakai kisasszonyt kellett kimentem St. Hermandad körmei közül az erkölcsrendészeti razzián; Andaloghiné, ez a vagyonos dáma, aki férje kétüléses batárján beteges arckifejezéssel, mint egy „meg nem értett nő”, mint egy epedéstől hervadó szfinx robogott Pest utcáin: Andaloghiné két piros rózsát kent arcára hirtelen elővont kézitükrében, cseppet sem titkolva, hogy muladozó életére való hivatkozással az előszobában várakozó Szabó Szindbád révén akar megismerkedni a gyönyörteljes szerelem üdvével, mert az élet rövid, a sír örök, a perc múlandó, a halál a legjobban berendezett szanatóriumban is utoléri azt, aki előle menekül.
És még más nők is várakozólag figyeltek fel a szalonban, ahol azon ürügy alatt gyülekeztek össze, hogy meguzsonnázzanak (minden héten más barátnőnél), aztán kártyajátékkal szórakozzanak, amíg a színházba menés ideje elkövetkezik. Beöthy színigazgató éppen akkor találta el a pesti publikum ízlését, amikor édesded,539 piros melódiájú, ábrándos operetteket játszatott színházában, a Sybill grófnéért és más operett-hercegnőkért rajongani divat volt. Tehát még a kártyázás szempontjából összegyülekezett hölgyek is érezték magukban annak a lehetőségét, hogy szenvedélyes szerelemre gyúljanak, ha szabad, társaságmentes idejük van. Az operettdallamokat komolyan érezték a szívek, nem is számíthatott igazi pesti dámának egy olyan úrnő, akinek valamely regényes szerelme ne lett volna ez idő tájt.
Szabó Szindbád megjelenése, illetőleg névjegyének kihirdetése ezért keltett érthető feltűnést a szalonban.
Csak egyetlenegy hölgy akadt a jelenlevők között, aki nem érzett semmi lelki és testi izgalmat a jelentékeny lovag érkeztére.
Ez az érzelemmentes, meglepetés nélküli, szinte csúfolkodó magaviseletű hölgy nem volt más, mint éppen Cilinderiné, akiről megírtuk, hogy nagy részben okozója volt Szabó Szindbád megjelenésének. Vöröskés, télen is szeplőcskékkel díszített, kistermetű, aki jól tudta, hogy hajszálaiban villamos szikrák rejtőznek, amelyek átvillanyoznak a férfiakra, akik a hajszálakat megérintik. S ugyanezért eszeágában sem fordult meg, hogy Malvinnal vagy más, sokat emlegetett kozmetikusnőkkel irtassa hajszálait, mint a legtöbb delhölgy ezekben az években. Cilinderiné szinte tüntetőleg viselte dús hajkoronáját, mint egy ókori nő. Csak titokzatosan mosolygott, mikor barátnői arról beszélgettek, hogy egy mai időkbeli úrnő már megszabadulhat bajuszkájától, szakállkájától, felesleges szőrszálaitól, miután a tudomány állása szerint ez könnyen lehetséges.
Cilinderiné, mondom, csak csendesen mosolygott, amikor barátnőitől a kozmetikusok ügyességét dicsérve hallotta emlegetni. Tudta, hogy hol van mágnese, amely ellenállhatatlanná teszi a férfiak bizonyos átlagánál.
…És most is, amikor a komornyik körülhordozta Szabó Szindbád névjegyét a szalonban, mint valami zászlót, amelyet az ellenségtől vettek el, mint valami skalpot a vad néptörzseknél, mint valami ritka természeti tüneményt, amely a jelenlevő hölgyvilág tiszteletére mutatkozik – az elcsodálkozott, szinte áhítatossá vált hölgyek között csak Cilinderiné tartotta meg hidegvérét.540
Az akkori pesti dámák szerettek különböző kifejezéseket használni, amely kifejezéseknek eredete a tolvajvilágba, az ágynevezett „jassz”-világba vezethető. Divat volt, és senki se mentesíthette magát alóla. Az ünnepélyes pillanatban, amely Szabó Szindbád érkezését jelentette, az említett Cilinderiné a hajába mélyesztette körfésűjét, simított egyet-kettőt halántékánál előtolakodott fürtéin, ezeken az egzotikus, vöröskés füveken, amelyek egy másik csillagtesten, talán a rejtelmes holdvilágon teremnek, és csak kivételes földi lényeknek adatnak, mint valamely másvilági ajándék. S a használatos jassz-nyelven megszólalt:
– Alma, sajttal.
Hogy szavai érthetőbbekké váljanak mindenki előtt, németül is megismételte azokat:
– Äpfel, mit Krem.
Így nevezték egymás között a mostani táncpaloták, bárok, lokálok, mulatóhelyek elődjeiben, az éjjeli kávéházakban működő pincérek azokat a vendégeket, akiknek fogyasztóképességéről kétségeik voltak. A kispénzű, kis tehetségű, mondhatni jelentéktelen vendégeket jelezték egymás között ilyenformán Wiener és Budafoki urak, az éjjeli kávéházak pincérei, üzletvezetői, tulajdonosai. A vendéget, aki a gazdag és hosszú étlapból csak a lakoma legvégső (és legolcsóbb) tételét, az almát sajttal rendeli.
Cilinderinének a jelenlevő hölgyek társaságában nem kellett így hosszadalmasan megmagyarázni szavait, mint az uraságokat kiszolgáló írónak. Megértették a hölgyek bővebb instrukció nélkül is, hogy Cilinderinének milyen véleménye van az ünnepélyes formák között jelentkező látogatóról.
…Csak a későbbi időben derült ki, hogy ez a nyilatkozat Cilinderiné részéről közönséges hamisítvány volt. Tudniillik még az est folyamán eltűnt Cilinderiné és Szabó Szindbád is a társaságból. Megszöktek együtt Budapestről, mint valami régebbi operettben. Szerelmesek voltak egymásba, és féktelen szenvedélyüket másként nem elégíthették ki, mint szökés segítségével. Képes levelezőlapokat küldtek Velencéből, ahová Ámor vezette őket. Egy német hotelben vettek szállást, mert a külföldi nyelvek közül csak a németet541 tudták. A barátok, barátnők, más hozzátartozók sokáig beszélgettek róluk Pesten. Az általános vélemény szerint Cilinderiné azért használta az említett, becsmérlő jelentőségű kifejezést Szabó Szindbádra vonatkozólag, hogy a figyelmet elterelje titkos szándékáról, amely már akkor javában élt szívében. Megszökni, mint a nagyhercegnő a színpadon! Szökésüknek eredménye volt. Gyanús szemmel nézegették azokat a jó társaságbeli hölgyeket ez esemény után, akik almához (sajttal) hasonlítgatták udvarlóikat. Különben az élet mendegélt tovább Pesten a maga útján.
[1932]542
