A GYERMEKEK SZEME
A GYERMEKEK SZEME
Szindbád halottaiban – mint láthatatlan utas a postakocsis mellett, akinek csókot, búcsút intenek a városvégi fogadónál a nőszemélyek, amint trombitaszóval elhajt, az álmatlanok kibámulnak a függöny mellől, midőn éjszaka idegen városkák hepehupás kövezetén döngenek a kerekek, mintha üres borospincékkel volna aláaknázva az úttest – bejárta mindazon helyeket, ahol egykor boldog vagy boldogtalan volt. A sors rendelkezéséből kísértetként kellett mendegélnie, amíg a megváltás elérkezik. Néha hónapokig nyugodtan meghúzódhatott egy felvidéki templom küszöbe alatt, ahonnan a kripta gazdája elcsavargott. Napközben figyelte a lábakat, amelyek a kövön keresztüllépegettek, és a lábakból tanulta megismerni az embereket. Voltak már ismerős lábai, amelyeknek kopogását messziről megismerte, a széplábú nők sarkát megcsókolta a föld alól, és oly szenvedélyesen sóhajtozott, hogy a kripta felett a lapos kő szinte megmozdult. (A nők ilyenkor összekapták szoknyájukat, és benn a templomban, a faragott padsorban elfoglalván helyüket, a nagyanyák óta helyükön fekvő imakönyvben az ördög incselkedése elleni imádságot fellapozták.) A menyasszonyokat, tétova lépésű, fehér selyemcipős, szűzi harisnyás kisasszonyokat, akik tetőtől talpig vadonatúj ruhába öltöztek, és az ingecskében a monogram még nem látott férfitekintetet – Szindbád mind feleségül vette volna, ha a templom küszöbe alól kimozdulhat. Figyelemmel kísérte az imádkozni járó asszonyokat, és gyakran megleste könnyes szemüket, amely oly hatással volt Szindbádra, hogy csaknem a bőréből bújt ki felindulásában – míg a kripta igazi tulajdonosa egy éjszakán hazajött kóborlásából, és helyét visszakövetelte:
– Engedd, bajtárs, hogy tovább vezekeljek bűneimért, koldusok és céda nők tapossák holttetememet.
Szindbád ilyenkor ismét csak a postakocsis mellé szegődött, és a városvégi fogadók címeiről óhajtotta megállapítani, hogy ismerős237 város közeleg-e? (A fogadósnék nagyon megöregedtek errefelé; hej, hogy hazudta egykor fülükbe Szindbád, hogy gazdag utazót csal a házba, akit majd kirabolnak, vagy hamis pénzt vernek együtt a pincében, amelyet a valóditól nem lehet megkülönböztetni; ígérte, hogy felhagy kósza életével, kezébe veszi az üzletet, s néhány év múlva a piacon álló urasági szép házat megvásárolják!) Egyszer estefelé a „Lipót-csillag”-hoz címzett városvégi fogadó mellett hajtott el a postakocsi, amelynek szép nevére, vaddisznófejére és különösen elkészített hering-salátájára hosszú évekig emlékezett Szindbád.
– Két testvér lakott a városban, akik egykor nagyon szerettek engem – gondolta magában, és búcsú nélkül elhagyta barátját, az oldalszakállas postakocsist.
A templomnál, midőn a hold már merőlegesen állott az erkély és torony felett, megszólított egy kósza lelket, és a helybeli viszonyokról tudakozódott. A kísértet eleinte pontosan felelgetett az utazó kérdéseire, de amint a városbeli nők után tudakozódott Szindbád, a kósza szellem fogcsikorgató káromkodásban tört ki:
– A nőket ne emlegesd előttem, ha jót akarsz – toporzékolt a kísértet, míg a toronyőr felesége vizet öntött a lármás tanácskozókra. Szindbád később megtudta, hogy a haragos szellemet egész életében Karcsinak hívogatták a nők, holott takács volt, és hivatása az lett volna, hogy a szövőszék felett, a vászon fehérsége céljából szent dalokat énekeljen, míg a nők bekiáltottak az ablakon:
– Karcsi, kedves Karcsi!
És a vége az lett a takácsnak, hogy hurkot kerített a nyakára.
A kakasok kukorékolása előtt egy részeg zenésszel találkozott Szindbád, aki boros kurucok lelkéinek muzsikált egész éjszaka egy beomlott pincében, és most hazafelé tartott a temetőbe. A zenésztől megtudta, hogy a hölgyek, akik egykor szerették, a piactéren laknak, férjhez mentek öreg, gazdag polgárokhoz, és még manapság is az a szenvedélyük, hogy egymástól csípik el az udvarlókat, széptevőket, szeretőket, s a minapában csaknem megmérgezte egyik testvér a másikat.
– Úgy látszik, nekem való, jóravaló városba kerültem végre –238 mormogta magában Szindbád, és útjára eresztette a zenészt, akinek oldalán a hegedű láthatatlan lábakon lépegetett, amint a koporsóban melléje fektették.
Az egyik asszonyt Micinek hívták, a másikat Eugéniának. (Eugénia különösen súlyt helyezett arra, hogy a nevét betű szerint, lehetőleg fuvolázva ejtsék ki a férfiak – hisz Micinek minden kaszírnőt hívhatnak. Szindbád tehát errefelé vette az útját másnap alkonyattal, midőn a temetői cinteremből elindult, ahol vándorkatonákkal kockázott naphosszat, és magában néha felkacagott: Eugénia volt az, aki megeskette, hogy többé játszani nem fog sem kártyával, sem golyókkal a zöld posztón, midőn utoljára csente el a régi aranyakat atyja szekrényéből, amelyekről allonge-parókás ó-királyok és liliomnyakú régi királynők idegenkedve pillantottak Szindbádra, midőn a füstös „Lipót-csillag” felé loholt, a „franciaszobába”, ahol egy kövér borbély és hamisjátékos fehér mellényben adta a fáraóbankot.)
A városban tavasz volt ez idő tájt, mintha tudatlan, gyermekszívű ifjú nők részére hozná Szindbád orgonavirág szagú mondanivalóit, biztos ígéreteit, heves esküit és egyéb körmönfont hazugságait. (Ah, bús őszidőben, a még csak lánggal melegítő kályha mellett, midőn az eső úgy folyik végig az ablaküvegen, mint a nőknek könnye, csalódott és elhagyott hölgyeket szokás vigasztalni, a kis verseskönyvből megfelelő passzusokat felolvasni, és együtt hallgatni a szél különös hangjait.) Termében Eugénia gazdag udvarlója társaságában üldögélt, akit hamarosan elküldött, mert „Szindbád úrnak a bérletről van megbeszélnivalója”. A pénzeszsák, egy vörös szemű, feszesen öltözködő, meggondolatlan modorú, elbizakodott hasú úriember, tetőtől talpig végigmérte Szindbádot, midőn kalapját vette volna. „Ezért beverem a fejed!” – gondolta magában a hajós, aki fiatal korában bérkocsisokkal is verekedett a Kék-macskánál.
– Szindbád! – kiáltott fel Eugénia, mintha az udvarló eltávozása után magához tért volna. – Hol járt azóta? Mily szép vidékeken utazott? Sokat szerették a nők? Visszahozta-e lángját szép ifjúságának, midőn értem, egyedül értem rajongott?239 A hajós szemügyre vette a hölgyet. Mintha az orra megnőtt volna azóta, mióta Szindbád e kissé hajlott orron, rövid homlokon a bárányfelhők fehérségét látta repdesni szerelmeskedés közben. A szemek most hazudják azt, amit egykor igazán beszéltek; az odaadást, az alázatot, a gyengédségért való könyörgést… És orrlyukai feketébbek lettek, miután arcát erősen rizsporozta. Az ártatlan szájon egykor öntudatlanul lebegett az érzéki mosoly, mintha egy szent vándorapostol aludt volna éjszaka a padláson, és hajnalban, búcsúvétel helyett szájon csókolta az álmodó gyermeklányt. A szent férfi tovább ment kék köpenyegében, míg egy vallásos faluban megtalálja a helyét a templom falán, de az álmodó szűz ajkán megmaradott a hajnali mosoly – melyért Szindbád egykor a rablógyilkosi pályára óhajtott lépni. Ó, ma az ajkak vonaglása, a szájszéleknek – e különös hamis tanúknak – időnkinti nedvesítése, a szemeknek alattomos csillantatása, mint a katonatükörrel játszanak a gyermekek nyári délután, a nyaknak öntudatos tartása és az r-betűnek különös ropogtatása már egy olyan hölgy tudása, aki biztosan tudja, hogy napsütéses téren a kis kertben, a helyen, hol az árnyék kezdődik, áttetszővé válik a könnyű ruhaszövet, és a férfiak ostobasága oly határtalan, hogy egy mélytüzű gyűrű a fehér kézen vagy rózsaszínű, majálisi kedvvel megkötött harisnyakötő, a földre szegezett tekintetnek hirtelen való felemelése és a karnak egy hetérás mozdulata foglalkoztatja őket magányukban.
– Itt már sokat hazudoztak előttem a férfiak – gondolta magában Szindbád.
– És gyönyörű tervei közül melyek valósultak meg, kedves barátom? – beszélt az asszony, és zöld harisnyáit egy mozdulattal előtérbe helyezte. – Testvérei mit csinálnak? Kis húga, akiről annyit beszélt nekem? Öreg édesanyja, akihez elmenni akartam, előtte letérdepelni, a kezét megcsókolni s áldását kérni?
Szindbád nyugodtan függesztette szemét a selyemruhás hölgyre. Bólintott, és mindent helyben hagyott.
– Ah, mily unalmas a város, azt ön nem is képzeli, Szindbád – beszélt tovább az asszony. – Mindig ugyanazon emberek, a patikus bókja és az állatorvos tréfája!… A fiatal fiúk lángoló tekintete240 a vasárnapi misén, s midőn már nem járnak a templomba, mintha észre sem vennének többé. Ah, borzasztó megöregedni egy asszonynak, akit rajongó férfiak szavaló tekintete követett; mintha csupa vándorszínész lakott volna a városban, megannyi Rómeó, uram, és megérni, hogyan hidegülnek el a szemsugarak körülöttünk, és a tűzoltóparancsnok csak akkor jön ebédre, ha kedvenc eledelét főzetem.
Szindbád szomorúan bólintott:
– Örültem, hogy láttam, kedves barátnőm. Ön a régi, javíthatatlan, szeretetre méltó hölgy… lábam azonban testvéréhez, Mici úrasszonyhoz vezetett e városban. Egy régen feltett kérdésére óhajtanék felelni. S most búcsúzom öntől.
– Ez nem lehet – kiáltott fel Eugénia hirtelen indulattal, azután lesütött szemmel mosolygott. – Legalább a gyermekeimet nézze meg.
Néhány perc múlva három kisleány állott Szindbád előtt. Szöghajú, csinos arcú kis ölebek, és az anyjuk cukorral jutalmazta meg őket.
– Istenem, ha nekem gyermekeim lennének – sóhajtott Szindbád komoran. – Mindig a hátamon hordanám a kölykeimet, a kerti füvön játszanék velük, és az ingecskéjüket megvarrnám… Szépséges kis lelkecskéjükbe nézegetnék, mint az ábrándos vándor a tengerszembe. S mindig csak velük beszélgetnék, mert sajnálnék más szót a többi emberektől.
– Ugye, szépek? – mormogta elmerengve Eugénia. – De én még látni akarom önt, Szindbád. Sokat sírdogáltam magamban… És nem tudom, miért? Talán magáért. Látni akarom. Hogy a gyermekeimről beszéljen nekem, hisz eddig mindenki csak a lábomat dicsérte, amelyet kínoz a szűk cipő. Szorít a cipő, hogy a vándorszínészek tetszését kinyerjem. Ó, be szégyellem magam.
– A gyermekek szeme… talán még elhoznak ide – felelt csendesen a hajós.
[1915]241
