AZ ENYÉM
AZ ENYÉM
Mici gyermektelen dáma volt, és szórakozottan nézett maga elé, ha a városka hölgyei jelenlétében a gyermekeikről beszéltek, és azoknak ezer meg ezer nagyszerű tulajdonságát elmondták. Az anyák a fiaikban megszázszorozva látják mindazon kiválóságokat, amelyeket a férfiról álmodtak, gondoltak, sejtettek. A leánykáikban önmagukat vélik olyan szépnek, remeknek, amilyennek önmaguknak kellett volna lenni. Vidéki városkában, ahol kéthetenkint érkezik meg a divatlap, vándorszínésznők sem táncolnak mindig a Hársfában, és a gavallérok előbb-utóbb lelepleződnek, a gyermekek mindennél fontosabbak a nők életében. Az asszonyok jól viselik magukat, sok gyermeket szülnek, és nem ritkaság, hogy ötvenéves korukban hirtelen megszépülnek, tavaszt éreznek, és késői rügyecske fakad az almafán, amelyről már azt hitték, hogy csupán mint tüzelőanyag teend szolgálatot a családi házban. S ezután ismét karonfogva sétálgatnak a férjükkel, boldog odaadással, ábrándozva hajtják féloldalra a fejüket, mint menyecske korukban. Tehát Mici, aki mindenképpen első hölgynek érezte magát a városkában, ahol szakállas, kőbe vésett, merev tekintetű férfiak álltak sorfalat a templom falában, midőn az asszonyok gyónni jártak, szívesen vállalta volna, ha egy napon két-három kis kölyköt talál maga körül, akiket fehér harisnyába és matrózkabátkába öltöztetett volna. Ha egyedül volt – ha senki sem látta ábrándozni, a kis cigaretta füstjét elmerengve fújni a mennyezet felé, és a francia könyvet valóban komoly szórakozottsággal eresztette le kezéből –, a sarokban inges kis kölyök álldogált, és vastagnyelű fuvarosostort tartott a kezében. Mici kinyújtotta a kezét a gyermek után, de csak egy falovacskát talált a sarokban, amelyet egy messzi volgamenti vásárról hozott neki egy fiatal kereskedő, a lovacskának a farkán furulyázni lehetett, és Mici felsóhajtott, s kidörzsölte az álmot szeméből. (Mátyás úr, Mici férje odvas, vén bükkfa volt, aki csak az erdőn érezte jól242 magát, a zivatarban, villámhasogatásban, fakereskedő volt, és kíváncsibb volt arra, mi van a fák kérge alatt, mint a felesége álmaira. „Majd veszek neki még egy rubint-gyűrűt” – gondolta magában, ha utazásai közben eszébe jutott a felesége.) Szindbád körülbelül ezen információkat nyerte egykori imádottjáról egy részeges öreg lengyeltől, aki énekmesteres bársonykabátban járt-kelt a városkában, szerelmi cselszövényeket szőtt, és gonosz pletykákkal mulattatta tanítványait. Míg egyszer meggyulladt benne a pálinka – „hála Istennek” – mondta több fiatal és érett dáma a városkában, akiknek kezéhez leveleket csempészett a lovag átutazó ifjú főuraktól, vásárokról jövő kereskedőktől és mindenkitől, aki bizonyos súlyú pénzdarabot nyomott az énekmester markába. Ezentúl a temető kapujában üldögélt, harisnyás, félcipős lábait lelógatta, és gúnyos mosollyal nézett a hegyoldalban elterülő városkára. „És ki volt kedvese, kit szeretett, kivel kaptad rajta, lovag?” – kérdezte Szindbád a kísértetet, amikor alázatosan jelentkezett nála azon ürügy alatt, hogy szabad óráiban tercet szeretne énekelni. A pálinkás bütykös tetőtől talpig végignézett Szindbádon: „Látom rajtad, hogy nem vagy átutazó kereskedő, sem unatkozó főúri vadász a herceg szomszédos erdőségéből, minek hazudnék tehát neked? Ez a veres galamb olyan ügyesen rendezte a dolgait, hogy sohasem sikerült őt megcsípni – habár, gondolhatod, hogy senkiért sem teszem tűzbe a kezem. Egy félbolond fuvolás alkalmatlankodott egy darabig a városban, míg kimartam innen. Régi hangjegyfüzetekből egy románcot állított össze a fuvolás, amelyet Mici asszonynak ajánlott.”
Szindbád tehát jóformán semmit sem tudott egykori kedveséről, a két nővérek egyikéről, akik fiatal korában pártfogolták a városkában, midőn a barátoknál ministrált, és a nővérek lengyel szűrt varrattak részére télire, amelybe a fekete bárányt atyjuk utazóbundájából kölcsönözték. Elsuhant a csinos szobaleány mellett, aki régi szokás szerint mezítláb járkált a hófehér gyékényen, amelyek a pádimentumot fedték. Természetesen megérintette a hajós a leányzót, aki ezután egy illetlenül törleszkedő fekete macskát kezdett szidni.
Az asszony az ablakban könyökölt, féltérdével egy gömbölyű243 székre támaszkodott, és a lenge otthonkában Szindbád jól megfigyelhette alakját. Meglehetősen karcsú volt derékban – „már lánykorában Bécsből hozatta a vállfűzőt”, emlékezett Szindbád – és mégis molett, mint az unatkozó asszonyok, akik már kora délután édességet, befőttet eszegetnek, szeretnek heverészni a pamlagon, bár mindennap elhatározták, hogy ezentúl ebéd után gyomlálni mennek a kertbe, de mindig találnak valahol egy almát; zöldre festett, hűvös bádogedényben hozzák a cukrásztól a fagylaltot, és estefelé, amikor már vendéget nem várnak, fokhagymás szárazkolbászt szeretnének enni… A fehér harisnyájának igen kellemes illata volt, hótiszta a szoknyafodra, és a félcipőjén a csokor, mint jókedvű növendékleány hajában a szalag. A pongyolája keleti virágokkal volt teleszőve, hogy a régen hallgató zenélő órából a falról bizonyára Mozart török indulója hangzana, ha az óra egyszer megindulna, és nyakán a hajfürtök a májust példázzák, midőn üde, havas hegyoldalban jószagú füvek nőnek. A fülcimpája oly átlátszó volt, mint a márvány, amelyből Vénuszt faragták, a keble a kis-papok álmaiból való. Gyöngéd kis árnyék a felső ajkán, mint az ifjúság, midőn a fiúk egymással birkóznak a réteken, és a homlokán elhagyott nők mélasága.
– Mária – mondta megindultan Szindbád, és hirtelen átkarolta az asszonyt, mint tanuló korában azokat a nőket, akiket mindenáron meg akart hódítani.
Mici megfeszült, mint az acél, és egyetlen mozdulattal kisiklott Szindbád kezéből.
– Tudtam, hogy csak ön lehet a vakmerő – mondta hűvösen. – Hallottam, hogy a városban csavarog, nagyon csodálkoztam volna, ha elkerül. Eugénia tán ma estére is meghívta vacsorára? Neki könnyű dolga van, férje otthon, és gyermekeire ráfogja, hogy oldalán őrködnek. Sajnos, én csaknem mindig egyedül vagyok, az uram erdőket vesz és elad… Csodálom, hogy nem hallottam a lépteit, pedig éppen önre gondoltam.
– Én már régen halott vagyok – felelt Szindbád –, és csak akkor nyílik meg az ajtó előttem, ha erősen hívnak. Hívott, íme itt vagyok. Te kedves, te Mária. Mit akarsz nekem mondani?244
Mici meglehetős kacér, de ügyetlen mozdulattal hellyel kínálta Szindbádot, mint a veresbajuszú végrehajtót szokás, ha foglalni jön a férj távollétében.
– Üljön le, kedves barátom, ifjúkorom bolondsága, bűne, mulatsága. A fekete báránybőrsubát vajon ki viseli mostanában? Járnak-e a lányok rorátéra decemberi hajnalon, midőn a kedvesük piros szoknyában térdepel az oltár sarkán, és ünnepélyesen, fontoskodva megrázza a csengettyűt. A karzat alatt álltunk Eugéniával, és a szemünk könnybe lábadt. A városkában a ködbeborult háztetők felett varjúk szálladoztak, a piacon mint kísértetek mentek a falusiak, és mindig a maga piros szoknyáját láttuk. Szeret még, mint akkor, midőn hozzám imádkozott?
– Ha élnék, a régi félbolond rajongó módjára megcsókolnám most a lábát – felelt Szindbád.
– Mert már régen meghalt, ezért merek önnel így beszélni, Szindbád. Gyermeket akarok. Izmos, fekete, nagyfejű fiút. Egy kis medvebocsot, akivel már ötéves korában nem bírnék. Aki zsinegre akasztaná a macskát, és tüzet rakna az ágy alatt. Egy rossz, vad, erőszakos kisfiút szeretnék, akit szelídítenék, nevelnék, mint egykor önt, mikor éjszakánkint rám akarta törni az ajtót, késsel a karomba szúrt, és mikor letérdepeltettem, megharapta a bokámat. Ilyen fiút szeretnék.
Az asszony lehajtotta a fejét, mint a gyóntatószék előtt, midőn azon gondolkoznak a vezeklők, hogy nem felejtettek-e el valamit Isten szolgájának bevallani. Majd megragadta Szindbád kezét:
– Aki az enyém – egyedül az enyém legyen!
[1915]245
