A TETSZHALOTT
A TETSZHALOTT
…Szindbád akkoriban különös körülmények között meghalt.
Kedvesénél volt látogatóban, mert a zsebnaptárában levő ceruza jegyzetekből pontosan megállapította, hogy éppen idejében fog megérkezni Terkához, aki elvált asszony volt, mint egy falevél. (A fiatalkor szüli ama bolondságot, hogy a férfiember, mint ahogy a költők szerelmes verseiket írogatják, noteszébe jegyzi a váltott szerelmi csókok számát, hogy későbben, magányában e feljegyzéseken elandalogjon… A nők is feljegyzik csókjaik idejét, de a rossznyelvek szerint, ők ezt más okból teszik.)
Tehát ismét Terkánál volt Szindbád, megérkezett, mint egy várva-várt karácsonyi csomag, és elhelyezkedett a sültalma szagú kályha mellett, mint egy koros ember, aki ezentúli életcéljául azt tűzte ki, hogy mindig a kályha mellett üldögéljen. Igaz, hogy néha a kályhából kihallatszott az országutakon csavargó akácfa ropogása, sustorgása, amely hang vándordalokat szokott a hallgatóban ébreszteni. Igaz, hogy a falusi délután aluszékonyságát néha zenehang is kísérte, amely csengettyűszó alakjában érkezett el Szindbádhoz: – vásárosok vagy lakodalmasok mennek valamerre szánkóikkal, és a férfiak a lelküket borral melegítik, míg az oldalaikat a kövér mesterasszonnyal. Az asszonyok a hideg elől lezárják a szájukat, és senki sem tudja, hogy mit gondolnak magukban, amikor hólepte feszületet vagy mezei madárijesztő férfias kalapját pillantják meg a hó lepedőjén. Szindbád, bár mindig kíváncsi volt az asszonyok gondolataira, még ha a legegyszerűbb sorsból is származnak vala, most az egyszer csupán Terka papucsainak kopogására figyelmezett. Ezek a papucsok a megérkezés első óráiban úgy kopogtak, mintha betlehemesdit járnának a faluban, felszaladtak, mint a harkály a fatetőre, például a padlásra, hogy ott kiválogassák a legszebb téli körtéket és almákat Szindbád részére, lementek332 a verembe karalábéért és sárgarépáért, amelyet Szindbád nem nélkülözhetett a levesből, mióta észrevette, hogy betegsége érelmeszesedés; lefutamodtak a pince télmeleg lépcsőin, hogy csapra verjék a nyirkos homályban azt a hordót, amelyben a Szindbád kedvelte könnyű kerti bor volt eltéve, miközben a szomszédos hordón (az esperesén) beleegyező békességgel pislogott az odaragasztott gyertya… De csattogva mentek ezek a papucsok a dunyhás ágy felvetésére is, ha netán Szindbádnak az utazás után kedve volna lefeküdni (de Szindbád egyelőre csak a kályha mellett üldögélt, amiért odakint az udvaron egy libalábú szolgáló két pofont kapott). A papucsok szorgoskodása ezután csendesedett a házban, sőt darab idő múlva megállottak a küszöbön.
– Miért nem fekszik le? Hová siet? Tán a felesége várja?
Szindbád fájdalmasan legyintett:
– Az én feleségem már régen nem vár engem.
– Ha őt szereti, miért jött hozzám?
Szindbád tréfával akarta elütni a dolgot:
– Nem tudnék addig meghalni, amíg el nem búcsúztam tőled. És mikor Szindbád e tréfát kieresztette száján, nem is tudta, hogy milyen igazat mondott.
Mert amint estefelé kezdett hajolni az idő, és Terka a kályha mellett rákezdett szokásos mesemondásaira, abból az időből, mikor még egyedül őt szerette Szindbád – regélvén mindenféle ligetekről, ahová egykor kettesben kirándultak, ahol egy hangyabolyon üldögélve, Terka lábszárait megcsipdesték a vöröshangyák –, szinte dalolgató szóval beszélvén arról a tüllfirhangos tükörről, amelyben úgy nézegették egymást, mint ahogy egykor majd a városi fotográfus műtermében elhelyezkedni fognak, amikor is Szindbád „Édes Párom”-nak nevezte a falevélsorsú asszonyságot – könnyes szemmel emlegetvén azt a napot, amikor Vácott a Kúria szállodában nyittattak maguknak szobát egy hetivásár után, és a bejelentőlapon férjnek és feleségnek tüntették fel magukat – másvilágias hangon beszélve arról a máriabesnyői búcsúról, amikor ezernyi búcsújáró közül is felismerte őt (Terkát!) Szindbád a lába tartásáról és a járásáról. Szindbád bóbiskolni kezdett, mint valami boros ember, akinek333 álmában sokkal szebb képek mutatkoznak, mint amilyenről földi halandó beszélhet.
– Talán csak nem aludni jött ide? – kiáltott fel hangot változtatva Terka, aki még a mostani korában is kedvelte a férfiban a délcegséget és az udvariasságot.
– Ne papolj! – felelt Szindbád, mintha egy legyet hajtana el, vagy otthon a feleségével beszélne.
– Tudja, hogy jószóval egeret lehet velem fogatni, miért gorombáskodik tehát? – szólt most könnyes hangon Terka, és mind a két kezével megfogta a pipaszárat, amelyet Szindbád a térdén tartott.
Szindbád ezután követte el a legnagyobb sérelmet, amelyet életében elkövetett. Így szólott álmában:
– Milyen rongyos falu! Nincs is benne egy fogadó, amelyben az ember kedvére kimulathatná magát!
Az asszony felágaskodott, mint akár fiatalkorában, amikor az első férjével voltak ütközetei.
– Te kocsmahős! – mondta olyan hangon, hogy Szindbád helyében mindenkinek másnak a föld alá kellett volna süllyednie. – Már megint csárdáslányok repedt sarkán járatod az eszedet? Ha már én nem kellek neked, legalább a törvényes feleségedhez, ahhoz a vén Cézárinához menj vissza, aki úgyis tízkörmével vár. Legalább nem sül ki a szemem miattad, hogy ismét kasszíroslányok kivágott cipőjéből iszol knikebájnt.
És ezzel arcul ütötte Szindbádot.
– Most pedig alómars az ágyba, aludd ki magad.
Terka (mert történetesen felindult hangulatban volt) egészen elfelejtkezett csodálkozni azon, hogy Szindbád nem térdepel a gyomrára, mint régebbi verekedéseiknél ez szokása volt… Sőt, hogy szerelmét megmutassa: átnyalábolta két kenyérdagasztó karjával a férfiút, hogy az ágyhoz cipelje, de csodálatosképpen nem bírta megmozdítani a holtembert…
Pedig Szindbád mindenről igen jól tudott, ami körülötte történik.
Látta az asszony arcát megmérgesedni, mintha legkedvesebb334 kakasát lelte volna döglötten a tyúkketrecben, aztán látta gyermek-lányosán elpityeredni az eltört bábu felett, majd hörögve felzokogni és kezét összecsapdosni, mintha valamely lidércnyomásos álomból akarna kimenekedni, amely álom ébredése után sem akarja elhagyni… Ez a torokból és bendőből jövő üvöltés olyanforma volt, amilyent a méhgörcskor vagy szüléskor hallatnak csak a nők – valódisága nem lehetett kétséges, mert a bábák éppen olyan szívtelenek, mint a holtak. Az asszonyi üvöltésre egy kendermagos tyúk rebbent fel a konyhában, amely ijedt kotkodácsolással kérdezte, hogy mi történt a háznál. Elbődült egy tehén az istállóban, amely tehén a bibliai idők óta szeret részt venni a családi eseményekben, a havon alvó házőrző eb az udvar közepére ment, hogy jobban lássa a lelket, amely a szikrázó csillagok felé szállt, és a maga vonító gyásszertartását elvégezte.
Miután Terka háziállatai részéről ily megértő részvétet tapasztalt, lassanként alábbhagyta az üvöltést, és révedezve nézte a holtembert, vajon nem indul-e meg makacs elhatározásában, nem tér-e vissza a másvilágról, hogy itt a jól ismert, dunyhás ágyban, a disznótor-szagú Terka társaságában, az éj csendjében, segítsen jó és rossz álmokat megfejteni, valamint széndarabbal lutriszámokat felírni a falra, habár a temesvári lottót már régen eltörölték?… Vajon igaz volna-e, amit mindig ígérgetett, hogy egyszer csak elalszik, és nem tér vissza a másvilágról, ahová az ember többnyire álmában megy?… A férfiak olyan különösek, hogy akkor sem lehet nekik hinni, amikor már meghaltak… És talán éppen azért halt meg Szindbád, hogy végleg megszabaduljon Terkától.
– Legalább reggelig várt volna, akkor van valami értelme – dünnyögte Terka, és most már javában arcára volt írva a gondolat, hogy nagyon szeretné odakünn az ajtón túl a holtembert.
– Vajon mit fog csinálni – kérdezte magában nagy ravaszdian Szindbád, mert szerette kitalálni az asszonyok gondolatait, mint akár a vásáron az utolsó árakat.
Terka kiment a házból, oly felindulással, mintha arról volna szó, hogy a reggeli nagymosáshoz szükséges pofonokat kiosztogassa;335 ugyanezért oldalba rúgta az udvaron vonító kutyát, benézett a tyúkketrecbe, hogy a kakas valóban becsületből gyászolja-e Szindbádot, nem pedig görény jelenléte miatt kotkodácsol?
Szindbád kocsis nélkül szokott utazni azon a kétkerekű talyigán, amelyet a kocsmárosnék messzi vidéken ismertek. Nótája volt ennek a zötyögő, rossz talyigának, legtöbbször azt énekelte: ,,Egye meg a fene magát, ameddig ér ez a kabát!” – Már ahogy a gazdája fülébe szokták dúdolgatni a fogadósnék.
Ott várakozott a rossz talyiga most is az udvar sarkában, mintha egy cinkostárs tartaná a zsákot – de az ostor regényesen, lakodalmasan, szinte kipederve volt az ostortartóba dugva –, nyilván azt hitte gazdája, amikor idetette, hogy még sokat lesz szükség ostorára.
Terka az istállónak tartott, és Szindbád almásszürke, rézfoltos lova okosan hátrafordította a fejét a jászol felől.
– Csak én vagyok, te! – mondta Terka a lónak, amely különben arról is nevezetes volt, hogy fiatalkorában egy vándorcirkusznál szolgált, és színéről mindenfelé meg lehetne ismerni a környéken, ha netán valakinek eszébe jutna elkötni. Hej, de sokszor szerette volna, már a rokonság révén is kivallatni Terka ezt a tízesztendős kancát azokról a helyekről, amelyeken Szindbáddal együtt megfordultak! Néha rózsaszínű vagy más frivol szalagot talált a ló sörényébe fonva, volt ilyenkor dolga az ostornak. „Éppen olyan kicsapongó vagy, mint a gazdád!” – mondta Terka a lónak.
De most bizonyos részvéttel közeledett a lóhoz, elkötötte a jászoltól, mert jól ismerte Szindbád furfangos kötését, amelyet ruházatán is szokott alkalmazni.
– Hazaviszed a gazdádat – mondta a lónak, amíg befogta azt a talyigába, mint máskor is szokta, sötét téli hajnalokon, amíg Szindbádnak még egyet húzni volt kedve a dunyha alatt. – Hazaviszed a vén feleségéhez.
A talyigát olyan csendesen vezette a házajtóig, mintha saját magát szándékozna meglopni… Aztán összeszedte minden erejét, a sárga csizmájánál fogva kihurcolta Szindbádot a szobából. Igaz, hogy Szindbád haja a földön való vonszolás következtében felberzenkedett,336 mint a gácsér tolla. De mégis minden nagyobb baj nélkül érkezett ki az udvarra, itt aztán elkövetkezett az a csoda, amelynek véghezvitelére egyedül a nők képesek. – Terka a talyigára emelte a holtembert, mint egy szalmazsákot. Aztán jól megtámasztotta a hátát, kezéhez kötötte a gyeplőt, és a fogai között szisszentett a lónak, ahogy már máskor is hallotta Szindbádtól. Az okos kis ló a nyitott kapu felé fordult, és vitte az ismerős úton Szindbádot a téli estében.
A holt Szindbád tehát utazott… Azon a rossz talyigán, amelyen már Cézárina, gazdag, de koros felesége, a tenyeres-talpas Terka és más asszonyszemélyek után is mászkált, akiknek lábikráját itt-ott megkívánta az életben.
Ha valóban holt lett volna, többször le kellett volna neki fordulnia a rossz talyigáról, de így, tetszhalott korában tán még a talyiga szokásos nótázását is hallgatta. Legalábbis bólongatott a kátyús úton, ahol a kerék akkorákat ugrott, mintha minden varjú nyomban fennakadt volna.
Most megállás nélkül haladt el a keresztutak nyavalyás bokrai, útonjáró ember felakasztására várakozó egykedvű akácok mellett, pedig máskor az ilyen helyeken stációt szokott tartani Szindbád, vajon mit izengetnek a vándorcigányok a bokrokra kötött tarka rongyaikkal. Vajon nem nyújtja ki valamely fa tövében országjárásban megbütykösödött lábát valamely vándorló, aki itt végsőt álmodott az angyalokkal, és mosolygó arccal megfagyott? Vajon nem maradt-e itt az árokparton valamely elhasznált lópasszus, amelyet elbúsult lótolvajok hajítanak el maguktól, miután nem sikerült a lólopás – vagy valamely levél, amelyből valakinek néha egész élettörténetét kiolvasni lehet, amíg a hó és eső el nem föd minden hiábavalóságot…
De nem állott meg a nyikorgó talyiga ama betyárzsíros kocsmák mellett sem, amelyeknél sohasem haladt el Szindbád anélkül, hogy a vén juhásznéktól meg ne kérdezze, hogy nem vittek-e erről a tájékról valakit Mária-Nosztrára, kinek született leány- vagy fiúgyermeke, és kit vertek agyon az elmúlt héten? A csárda-virágok337 a kis vasrácsos ablakok mögött hasztalan hallgatták a talyiga ismerős nyikorgását, a dudás a hamurakásból hiába meresztette ki télinap-pirosságú szemét, a kocsmáros akár odapecsételhette hosszú szakállát az asztalához… Az útszéli fogadók nyoszolyái nem ropogtak a beborozott Szindbád alatt – békességük volt a vasas, vásárosládán utazgató mesterasszonyoknak, Szindbád nem faggatta többé őket arról a fontos kérdésről, hány szoknyát vettek magukra a téli útra.
Nyikorgott a talyiga a holtemberrel, s a tanyákon nem kaptak vasvillára a parasztok, akik fiatal feleségüket féltették a csavargó uraságtól… Pedig innen-onnan a tanyaházak szobácskáiból még világosság szüremlett ki, mint kandi leányszem, amely nem tud éjszaka sem becsukódni. Bizonyosan áll valahol, valamerre a tollfosztóka is, amelynek mesemondásait áhítatosan hallgatta Szindbád, hogy lappangva megközelítse a mesemondót, és azt jól megcsiklandozza. Illatokat vitt el magával, amely illatokról Cézárina nyomban megállapította, hogy parasztházból származnak…
A tanult lovacska megállott, és nagyot nyeri tett a sötét udvaron. Cézárina ködmönben és istállólámpással lépett ki a házból, mint valami átkozott káromkodás… Szindbád még tetszhalott korában is megremegett ettől a nőtől, aki olyan kemény és sovány volt, mint a nagybetű, amellyel a zsoltáros könyveket nyomják.
– Hát ennek már, úgy látszik, kampec – monda rövid vizsgálódás után Cézárina, egy tyúkász özvegye, aki a baromfi hullása idején még magától is pontosan ki tudta számítani, hogy mennyi kárt jelentenek az elpusztult kakasok és tyúkok. (A csirkéért nem nagy kár, mert az terem, mint a gyerek. De Szindbád hasznos, öreg kakas volt…)
Az asszony nem sokáig kesergett, sőt különösebb lármát sem csapott volt férje láttára, hanem gyorsan határozott a teendők felett. Kétszer-háromszor pofon ütötte az istálló felé igyekvő cirkuszlovat – megnézte, hogy nincs-e valami tarisznya vagy hasonló értékes dolog a talyiga saroglyájában – lehúzta Szindbádról a rövid bundát, mert vadmacskából való volt az, amelynek még hasznát338 veheti valamely jóravaló férfi… Sőt rövid habozás után asztrakán-sapkájától is megfosztotta Szindbádot, mert ezt a sapkát még ő vette neki miskolci kereskedőtől.
– No, most mehetsz vissza a szeretődhöz, a Terkához, én bizony nem bíbelődöm a temetéseddel, miután nem itthon haltál meg – monda az asszony, a férje holmiját lerakosgatva a pitvarba.
Mielőtt a talyiga a holtemberrel kigurult volna az udvarból, az asszony utánafutott a kétkerekűnek, és kivette tokjából a gavalléros ostornyelet is.
Most már aztán ment vissza Szindbád talyigája a jól ismert úton Terka házához. Az okos lovacska megállott az udvarban és nyeríteni kezdett. De ugyan nyeríthetett, Terkának eszeágában sem volt ajtót nyitni. Csak úgy tett, mintha aludnék, pedig bizonyosan nagyokat káromkodott magában. Ám hajnalban, mikor növekedett a hideg, Szindbád hangja hallatszott az ajtó előtt:
– Nyiss már ki, mert idekünn megvesz az Isten hidege!
[1925]339
