AZ ELJEGYZÉS
AZ ELJEGYZÉS
Az utazó-bricska az országúton pörgött, a szarka-madár a sövényen csörgött, a kakasok az udvarokon kukorékoltak, Szindbád a kocsin egy dalt dúdolgatott magában, amely dalnál az éjszakát töltötte:
Csak az fog fájni majd –
Ojuhhé,
Hogy a sírban nincsen kanapé.
Ojuhhé,
Hogy a sírban nincsen kanapé.
Közben elmaradoztak a tiszamenti falvak, a sárga tökös mezők, sőt messzi elmaradt Szindbád útitársa, Szolid Madár tiszaháti szolgabíró is, aki 182 kilós ember létére éppen ama bécsi professzorhoz vette az útját, aki tavaly már tizenkét kiló hájat kivett a testéből, de a külön faragott karosszéket még mindig magával kellett hordania a kocsin, amelyen utazásait tette.
Szép októberi nap volt, utazáshoz való idő, a környékbeli harangok mondogatták már a déli verset. „Nincsen kenyér Rádon” – panaszkodott a messziben egy kis harang. „Itt sincs, itt sincs!” – sietett a felelettel a kemetyei harang. Az aranylábú kéki harang tűnődve kérdezgeti a távolból: „Én istenem, miből élnek a komék?” „Mibelőlünk élnek!” – kiált a nagyhalászi harang. Feltünedezett ezen közben a „Lufercsi”-csárda.
Éppen agarászat volt a környéken. Macskabajszú, rövid pipaszáras, lóhátas, öregebb urak és hintókban üldögélő asszonyságok tanyáztak a pusztai csárda küszöbén, az agarászat végére várakozván. Az asszonyságok végigmustrálták Szindbádot, mint a lovat vagy a bikát szokták, tetőtől talpig egyetlen pillantással; egy köpcös, vállba nőtt nyakú férfiú, aki a szabálytalan testtartása miatt jóformán egész életét nyeregben töltötte, rákiáltott Szindbádra:
– Hát a kövér embert hol hagytad?327
Recski volt, ama nevezetes Recskiek maradványa, akik tréfáikkal, duhajságaikkal annyi víg percet szereztek Magyarországnak.
– Nem bírják a lovak a szolgabírót! – felelt Szindbád, mire Recski unottan megjegyezte:
– Nem is értem, miért utazgat az ilyen ember.
Az ismerkedés hamarosan megtörtént a csárda környékén, mert hiszen a Lufercsinél nem sokat szoktak teketóriázni. Az agarászok még messze jártak, Szindbád hamarosan egy termetes asszonyság hintójában találta magát; az asszonyság szeme úgy vonzotta hősünket, mint a pusztai pásztortűz vonzza a vándorlókat. Recski csak annyi magyarázatot tartott érdemesnek az asszonyságról, mielőtt Szindbádot bemutatta volna:
– Az övé a Kisisten-földje meg az Öregisten-földje ebben a határban.
– Miféle földek azok?
– A Tisza hozza és a Tisza viszi őket. Néha száz holdja is van Etelkának, máskor meg egy szál fűzfavesszőt sem tud eladni a kosárfonóknak, mert a szeszélyes Tisza elviszi a földjét. Az idén jó esztendeje van, bőven hozott a Tisza-vetés.
Etelka agarakról, lovakról, rossz szolgálókról diskurált Szindbáddal, rövidesen kiderült, hogy megveti Pestet és a pesti életet.
– Nem terem ott egy szál árvalányhaj sem. Mit keresne ott egy piricsei asszony?
A hintó bakjáról csakhamar lekerült egy elemózsiás kosár, Etelka szíves szóval kínálgatta Szindbádot:
– Addig egyen, jó uram, amíg a szolgabíró ide nem érkezik. Mert akkor aztán nem marad egy falat étel, egy gyűszű bor sem a csárdában és a kocsikon.
Sült, hideg kacsacomb került a Szindbád kezébe, amelyről eszébe jutottak neki mindenféle vidéki udvarok, ahol életében megfordult. Eperfák és bodzafák, amelyek alatt kacsák rázogatták farktollaikat. Kopott, hosszú kerti kerítések, amelyekre mindenféle olyan fehérneműeket teregettek ki, amely fehérneműekről könnyen meg lehetett ítélni a házban lakó nők életkorát. Szénapadlások, amelyekre kövér szolgálóleányok jártak fel titkon szundítani. Vermek, amelyekből328 piros répákat ásnak ki. A zsindelyes tetőn düledező kémények, amelyek felett elrepül a gólyamadár tavaszkor, míg őszi éjszakákon besóhajtozik az eső és a kísértet.
Etelka jó szívvel nézte Szindbád falatozását, majd hirtelen megkérdezte tőle:
– Maga talán házasodás céljából jár ezen a tájon? Ha igen, tudnék valakit kommendálni. Mondja, van felesége?
– Sajnos, nincs feleségem – felelt Szindbád áhítatos hangon. – Mindig elkéstem az eljegyzésről, könnyelmű barátok, könnyelmű nők miatt elvesztegettem az időmet; néha meg minden különösebb ok nélkül elüldögéltem mindenféle csárdákban, mint valami időmilliomos, vagy pedig mint olyan ember, aki örökké szándékozik élni. Így aztán eltelt az idő, nem gondolhattam nősülésre.
– Pedig ugye szeretett volna? – vágott közbe hirtelen hevességgel Etelka. – Hiszen végeredményben minden férfinak az a célja, hogy megházasodjon. Mit csinálnának a szegény nők, ha csupa kocsmatöltelék járna a világon? Javuljon meg, uram, én mondom magának, még nem késő.
Szindbád a szavak ócska lomtárában keresgélt valamely megfelelő frázis után, amellyel lecsillapíthatná a házasítani vágyó asszonyságot, de hirtelenében nem jutott eszébe semmi okos dolog. Etelka pedig nem adott sok időt a gondolkozásra, újabb attakot rendezett:
– Nézze, van egy barátnőm, ugyanott van a birtoka, ahol az enyém. Van pénze, kelengyéje, három szoba berendezése… Mondhatom, hogy nem megvetendő parti. Az szívesen hozzámenne az ilyen magaformájú emberhez, pedig most is kérők ostromolják odabent a Lufercsi csárdában.
…Valóban ott ült a két kérő a csárdaszoba hosszú, X-lábú asztalánál. Revolvert tartottak a kezükben, és egymás lábát lövöldözgették az asztal alatt. Az egyik lábuk ugyanis fából volt, ott maradt az alig elmúlt háborúban az igazi lábuk. Dörrent a pisztoly, és darab forgács leszakadt az egyik kérő lábáról. Most majd ő veszi célba a barátja lábát.
A jövendőbeli menyasszony az ablaknál állott, és az ablakfalra329 akasztott pókhálós tükörben sorban felpróbálgatta azokat a kalapokat, amelyeket az agarászó-lovagló hölgyek a csárdában hagytak hátra. Éppen a bágyi jegyzőné kalapját próbálgatta, amely felett nyáron tulajdonosnője széles, kerti szalmakalapot szokott lekötve viselni.
– Nem áll jól neked ez a kalap – mondja mindjárt az ajtóból Etelka. Mire a menyasszony-jelölt mérgesen letette a jegyzőné kalapját.
– Bemutatom neked Szindbád urat, aki feleséget keres ezen a tájon, de nem hiszem, hogy találna, mert kissé idejét múlta már őkelme – folytatta Etelka, és bizalmasan hátba vágta Szindbádot, mintha Isten tudja, milyen régen ismernék egymást.
Hogy hívják a menyasszony-jelöltet? Margitnak vagy Mariskának? Szindbád elfelejtette megjegyezni a nevét, csak azt vette tudomásul, hogy a csillagszemű Etelka őt oly anyáskodó szeretettel hátba vágta. Fél szemmel tehát a jókedvű Etelkát figyelte, míg a másik szemét alighogy rászánta, hogy a menyasszony-jelöltet is szemügyre vegye. Halkan hervadozó, kissé megecetesedett kisasszony volt a jelölt, akinek a tekintetéből révült csodálkozás könyökölt ki afelett, hogy az utazó-kocsik megállás nélkül mennek az ablaka előtt. „Hát már sohasem áll meg egyetlen fogat sem?” – kérdezte ez a szem. Pedig milyen baracklekvárokat tudna csinálni!
Az új férfiú megjelenésére az asztalnál ülő kérők megint elkezdték szokásos lövöldözéseiket, mintha ilyenformán szeretnék felkölteni a kellő érdeklődést a menyasszony-jelöltben. Szindbád a lövöldözés elől jobbnak látta a szabadba való kivonulást.
– Azt hiszem, hogy mégsem házasodom meg – mondta csendes rezignációval. – Eljárt az idő, és meg kell nyugodnom árvaságomban. Majd én csak magam főzöm meg reggelenként a teámat, nem lesz senkim, aki ágyamhoz hozza a reggelimet.
– Bolondság! – felelt elsóhajtva magát Etelka. – Kár magáért.
Szindbád lehajtotta a fejét, mint a támadásra induló bika, és mély torokhangon, amint már ilyenkor szoktak, megszólalt:330
– Ha megházasodnék is, akkor sem kedves barátnőjét venném el, hanem valaki mást, aki sokkal közelebb áll magához, Etelka…
Az asszonyság hevesen védekezett:
– Ó, nekem nincs senkim a barátnémon kívül… ő a testvérem, húgom, az anyám. Nem tudom, ki állna közelebb hozzám…
– Hát saját maga – felelt vidékies egyszerűséggel Szindbád, és olyan határozottan nézett Etelka szemébe, mint a vetőkártya sorrendjéből az a kártya, amelyet Szerelemnek, Szeretőnek szokás nevezni.
Az asszonyság megint csak fölemelte kövérkés tenyerét, és jóízűen Szindbád hátára ütött.
– Ezt az ütést tekintem az eljegyzésünknek – mondá bizonyos boldogsággal a lovaggá ütött férfiú.
[1924]331
