A TITKOS SZOBA
A TITKOS SZOBA
Szindbád egykor körülbelül másfél esztendeig fogságban volt egy nőnél, és ezt sohasem tudta elfelejteni. Artémizának hívták az asszonyt, és egy erdőtulajdonosnak volt a felesége azon a vidéken, ahol nagyszakállú papok mondják a misét, és a kis Jézusnak drágakőből van a szeme. A behavazott tornyon varjú üldögélt, tán ugyanaz, amelyik még Szindbádot a nagy kőház vaskosaras ablakán kikandikálni látta, midőn a szép Artémiza foglya volt. A rejtett szoba, ahol Szindbád a felvidéki városkában másfél esztendeig meghúzódott, ahol régi emberek kivágták a falakat, és mindenféle titkos utakkal látták el a házat és környékét: egy emberöltő előtt ugyancsak férfit rejtegetett, de akkor még Artémiza anyja kezelte a kulcsokat. A megkopott falon, a kanapé felett német vers volt olvasható, amelyet a régi lakó unalmában a falra írt. A szekrényajtó belső felén ugyancsak mindenféle dátumok szerepeltek, amelyeket ingváltás közben, szórakozottan az ajtóra felírt Szindbád elődje. Egy kóbor lovag lakott itt – mert abban az időben még voltak ilyenek –, hamispénz és hamisjáték miatt keresték a drabantok. Artémiza anyja eldugta a menekülőt, ráfogta, hogy bujdosó hazafi, és az akkori öregúr, a ház feje megelégedetten bólingatott a fejével, hogy már nem neki kell a rejtett szobában lakni, ahová néha egész télen át nem fűttetett be a kemény asszonyság… Szindbád nevettében az öklét harapdálta, midőn e szigorú, házsártos és erkölcstelen asszonyságokra gondolt, akik a férjüket verték, míg a szeretőjükkel verették magukat, a nőcselédeiket számon tartották a fekhelyeiken, mielőtt a kerti kapun kiosontak volna a házból, el éjszakára…
Vajon ki lakik e tejtett szobában? – gondolta egy napon Szindbád, mint a legtöbb fogoly, aki időközönként visszatéreget arra a helyre, ahol erős tornyok és magas falak között büntetésből láncban ült… Szindbád útra kelt, hogy végre nyugodtan, félelem nélkül199 szemébe nézzen a menyecskének, akitől egykor úgy félt, hogy csaknem összetett kézzel beszélt vele. „Hogy sohasem rúgtam bele a csizmámmal!” – gondolta Szindbád fogcsikorgatva.
Éj volt, és a hó úgy világított, mint általában mindig a felvidéki városokban, ahol a haranglábban messzire látszanak a harangok, és pontosan látni, amint éjfélkor lóbálni kezdi őket egy sötét árnyék. A kékfestő a folyó felé hamuszürkére festette a havat, mintha valamely új színt próbálgatna tót lányok szoknyájához. Mindenki mélyen aludt a városban, a nagyszakállú szolgabíró erőteljes horkolása a piac közepére hangzott, és az asszonyok a karácsonyfa alatt maradtak fekve a gyermekeikkel, és a vén asszonyok estve elhangzott meséivel álmodtak, midőn a városkát néha havas éjszakákon kegyetlen férfiak rohanták meg, akik a határon túlról vagy még messzebbről jöttek, és a karácsonyfa alatt megragadták a nőket.
Szindbád természetesen tudott az álmokról, hisz a halottak mindent tudnak, de útját mégsem szakította meg a barna, falba épített kapuk előtt, ahonnan csigalépcső vezetett az emeletre, amely nappal sötét… és a karácsonyfa az utcai szobában áll, a diók, mogyorók, mézeskalácsok illatoznak, az asszony az otthon szőtt szőnyegen alszik. A saroknál ellenben, ahol vörösbarna vasajtó védelmezte a ház belsejét, amely ház a világos éjben fagyos ereszével és zúzmarás ablakaival szinte papirosból kivágottnak látszott, a kémények tétovázva kéklenek a magasban, és egy fehér függöny meglendül valahol egy ablakon, amint Szindbád nesztelenül a házba oson. A bakter akkor jött a mély hóban az országúton – mintha félt volna a házak árnyékától –, és furcsa, kis fénylő ködöt látott egy darabig, mint egy sisaknak vagy kardnak a csillanása.
Artémiza a tükör előtt ült, és a tükörben magát nézegette.
Éjszaka mindig ez volt a tennivalója, miután negyvenesztendős régebben elmúlott, és még mindig nem elégelte meg a hazugságokat, amelyeket a férfiak mondtak neki. A ráncok ellen szorosan felkötötte az állat, mint a halottakét szokás és a haját reménytelenül fésülte, fonta, mialatt folyton a tükörbe nézett, hogy egyszer, egyetlenszer felfedezi a régi arcát, a régi szépséget a mostani álarc mögött. Egyszer csak eltűnik ez a búskomoly, mérges, elégedetlen200 árnyék az állótükör fénylő lapjáról, és a háttérből halkan közeledik a lőcsei fehérasszony a bástyaajtóról, amint hajdanában a gavallérok mindenfélét hazudoztak. Sajnos, az árnyék a régi maradt, akárhogy fonta a haját, és nyúllábbal vörösre dörzsölte az arcát. A fehérneműs szekrény a mennyezetig ért, és komolyan pattantak a zárak, mint egy várkapun, midőn Artémiza éjjeli ruhát vett elő a fiókból… Egy kis tükör függött a szekrény ajtaján – panorámában nyerte valaki; – a tükörben, a válla fölött észrevette az asszony Szindbádot.
Felkiáltott:
– Mily meglepetés!
Aztán nagyon kedves, szeretetre méltó mosollyal világított a gyertyával Szindbád arcába:
– Öreg lett, jóuram, az idő eljár. Ugyan mi történt magával? Kinek a lábánál térdepel? Talán valamelyik rongy barátném fogadta szolgálatába? Bizonyosan az a kis fekete, akinek egyszer mesét mondott egy délután, midőn hosszas könyörgésre bevittem őt magához? Emlékszik, a velencei feketekendős leányokról beszélt? De mily öreg lett!
Szindbád megadással mosolygott. „És ha te látnád magad, szegény. Fiú koromban szerelmes voltam egy falusi kisasszonyba. A kisasszonyt faluról a városba küldték, hogy varrni, szabni megtanuljon. Egy félesztendeig volt távol. S midőn hazajött, az arcát felmarta a rossz festék, a haja zöldre, sárgára volt festve, és a metszőfoga hiányzott. Ilyen vagy te, szegényke” – gondolta magában Szindbád, és lehetőleg nem nézett az asszony vállára, nyakára és hóna alá, holott karját ő nyomban felemelte, hogy a ruha ujja visszacsússzon.
– Ismerem ezt a ruháját – mormogta Szindbád fáradt közönnyel. – Ez volt rajta, midőn öngyilkosságot akart elkövetni. Zsineget hurkolt a nyakára, és letérdepelt az ajtókilincs alá. Én véletlenül benyitottam az ajtón.
– Ó, ne higgye, jóuram – kiáltott fel hevesen Artémiza –, én pontosan láttam önt jönni a piactéren, mikor már elhagyott, midőn elszökött tőlem. Hisz írtam magának, még utoljára meglátogasson.201 S ekkor volt az a kis jelenet a zsineggel. Gondoltam, ha már ez sem segít, végleg leveszem a kezem magáról.
Szindbád gondolkozva nézett az asszony szemébe:
– Nagyságod valóban azt gondolta, hogy én elhittem az öngyilkosságot?…
– Isten tudja – felelt lehajtott fejjel Artémiza. – A férfiak nagy szamarak, mindent elhisznek. Talán még azt is, hogy egy nő megöli magát a kedvükért. Pedig minden öngyilkossági kísérlet játéknak, tréfának indul. Néha nem nyílik idejében az ajtó, vagy elsül a pisztoly… Ugyan ki az a bolond, aki meghalna egy férfiért?
Szindbád csöndesen nevetett. Úgy érezte most, hogy mindig igaza volt, midőn lelkiismeretfurdalás nélkül hagyott el elcsábított nőket… Vagy talán nem minden nő volna egyforma? Bizonyos idő elmúltával, a szerelem után egyforma lesz valamennyi. Gonoszkodó kis természetük, gúnyos megvetésük a kinevetett férfiú iránt és védekezésük a nevetséges szentimentalizmus ellen: csúfolódásba kergeti őket. A lovag, akiről öregségükben azt beszélik, hogy sárga csizmában, öklelő bajusszal, humorisztikus megjelenésben érkezett a városba, egykor olyan komolyan számított, mint maga az élet…
– Hisz emlékezhetik, Szindbád, öngyilkosságom napján bálba mentem, és reggelig nagyon jól mulattam. A bányászok rendezték e bált, és forraltbor illata volt a táncteremnek, a tükrök piros díszítésének, a férfiak szájának. Reggelig szakadt a hó, és az utak mindenütt betemetve… Könnyű kis báli cipőcskémben hogyan mehettem volna haza? Egy kedves fiatalember ajánlkozott, hogy délelőtt az ölében hazáig visz, a piacon át… Öreg férjem hátul bandukolt, szegény, lámpással és a kapukulccsal. A cukrászbolt ablakában megpillantottam magam. Igen csinos teremtés voltam rózsaszínű báli belépőmben…
– És a rejtett szoba? – kérdé az éji látogató.
– A rejtett szobának ezután nemsokára új lakója lett. Mindig volt lakója a szívemnek és a szobának, hisz szerelem nélkül nem élhettem. Csak éppen tegnap, tegnapelőtt ment el az utolsó lakó, egy félbolond hegedűs. Most üres a szoba. És ha Szindbád úrnak nincs egyéb dolga, elfoglalhatná a régi szállását – felelt Artémiza.202
Szindbád elfordította a fejét:
– Különös, hogy néha azt hittem odalent a sírban, hogy miután önkezűleg vetettem véget életemnek, s azonkívül is meglehetősen szenvedtem kegyedért: hűséges marad az emlékemhez. Csaknem negyvenesztendős volt már akkor, midőn én elhagytam.
– A nők kora nem számít, fiam.
– Szerettem, lángoltam, rabja voltam. Azt hittem, hogy már nem jön utánam senki, aki ugyanolyan szép, drága szavakat tudjon önnek mondani, aki mindig meghalt a boldogságtól, a gyönyörtől, ha önnek társaságában lehetett.
– Egy vörös szakállú vándor katona jött a városba – mormogta az asszony. – A hajamnál fogva a földön húzott... Hát nem foglalja el régi kvártélyát, Szindbád? Istenem, mily öreg lett kegyed!
Szindbád nem felelt. Unottan hagyta el a házat, hol másfél esztendeig boldog rabságban szenvedett.
[1915]203
