BÁNATINÉ, A TÉVEDT NŐ
BÁNATINÉ, A TÉVEDT NŐ
Hol kezdődik és hol végződik Bánatiné története? Tán kezdődik ott, hol a folyók erednek, kis sugárban szaladnak ki a földből: – valaki vékony hangon hegedül az ablak alatt, és Bánatiné még két szárba fonja a haját, a tükörbe néz, és a hegedűt hallgatja. A folyó megnövekedik, városok, tornyok, új tájak között rengeti szélesedő vállait, enyhe ligetek között éri a reggel, estére temetőárkot mos, vagy nagyváros lámpásaival játszik: – a vékony hegedű elhallgatott, és mély, komoly, nagymellű férfiak néztek farkasszemet Bánatinéval; némelyik férfi szónokolt hozzá, mint a gyűlésben szokás, másik sóhajtva mondott szép szavakat, harmadik a szándéka leplezésére kis fekete selyemsapkát nyomott a fejébe, és mindig ismételte, hogy ő Bánatinét már csupán vigasztalni, jó tanácsokkal ellátni, szelíd hangulatokba ringatni óhajtja, és sohasem nézi, hogy milyen cipő van a lábán. A férfiak jöttek, mentek, mint a tájképek a folyó partjain. Mint Bánatiné – miután negyedszer férjhez ment – visszagondolt a férfiak hazugságaira, mert ez idő tájt senki sem hazudott neki. Éjjelenkint meglátogatták régi férfiak árnyai, az ágya szélére ültek, de Bánatiné durcásan nyomta a párnába az arcát:
– Mind egyformát mondtatok, mind egyazon szándékkal voltatok, hagyjatok már békében, vén latrok.
Ekkoriban történt, hogy a halottaiból föltámadott Szindbád egy őszi éjszakán, midőn a hold veresen álldogál a nyárfa csúcsán, mint egy boros ábrázatú vén éji csavargó, a kerteken át mindenféle megfoghatatlan árnyak szaladoznak, mintha az éjszakának külön állat- és növényvilága volna, az elhagyott szobákban kilépnek kereteikből az olajfestéses arcképek, miután nappal hiába könyökölnek a rámára, a régi házakban megmozdulnak a szalonasztalkán Kisfaludy regéi, a levelek önmagukról nyílnak föl egy régi költeménynél, emberemlékezet óta álló órák mutatója sétálni kezd, az üres emeleten hangosan, fájdalmasan nyikorog egy ajtó, mintha valaki195 nem merné átlépni a küszöböt – azon az őszi éjjelen a csodahajós az országúton hajtott szekéren, amelynek kerekei lehullott nyárfalevelekből voltak.
A ház, amely lehetett volna kastély is, magas kőfal és álmodozó hársfák között álldogált, mint a regényekben, amelyeket Szindbád fiatal korában olvasott. Bár, mondom, ártatlan külseje volt az elhagyott laknak, Szindbád megállította halottaskocsiját, és miután a koporsó fedelét rázárta az útszéli madárijesztőre, akit ócska szalmakalapban és szárnyas zöld kabátban eddig a bakra ültetett, gyorsan átbújt a kulcslyukon, a nedves réten gomolygó köd alakjában rátelepedett az ablakra, elpattantott egy rozsdás húrt a zongorában, és a hajfesték, régi báli táncrend, autogramos legyező, ó-nyúlláb és megfakult szerelmes levél társaságában, egy elzárt fiókban megtalálta azt a kis hajkoszorút, melyet hajdanában Bánatiné lenyírt hajából font, s megesküdött, hogy mindig a szívén viseli.
– Mily régen láttam! – susogott Szindbád az alvó asszony fülébe, amelyből most hiányoztak a keleti aranykarikák, amelyek a hosszúdad hajtincs mellett egykor mámorítóan lengtek.
Bánatiné fölnyitotta a szemét, és csöndesen elhessegette magától az éji lepkét:
– Hagyjon aludni, Szindbád. Éppen az első urammal álmodtam.
Szindbád halkan nevetett, mint az erdő mélyén a vadgerle.
– Az első? Emlékszem rá: Jeney, akit később bankócsinálásért elővettek, fotografírozta a görögkatolikus templom mellett, egy szűk, nedves utcában. – És a megboldogult zsinóros magyar ruhában, dús szakállal, mint a hazatérő emigránsok, egy kis ajtóra támaszkodva, amilyen a kertek végén szokott lenni, bizonyos meglepetéssel, sőt szorongással nézett a fekete csőbe, amely mögött a kis, egérbajuszú Jeney zöld kendő alatt manipulált…
– Liszkának hívott – mondta a párnájának Bánatiné, mintha senki sem volna a szobában. – Volt egy öreg nagynéni valahol, akitől örökölni remélt, ez volt Liszka. Egyszer leesett a háztetőről, ahová szélmalmocskát helyezett, amelyet maga faragott. Többre196 már nem is emlékszem. – Halk, elszálló sóhajjal küldte utána az asszony: – Jó ember volt…
Szindbád úgy nevetett, mint az Éralja utcában az ördög, ha cigánylakodalom van az alvégen, és a nagybőgők, hegedűk, drótozott klarinétok egymagukban mendegélnek hazafelé…
– Egy sápadt, félbolond muzsikus lakott a városban, hosszúhajú és sovány legény, szenvedélyesen játszotta az Ördög Róbert áriáját, és ilyenkor mind megnyíltak az ablakok a kisvárosban – nem emlékszik rá?
– Szindbádnak hívták – felelt az asszony, és elpirult álmában. – Drága jó uram a ravatalon feküdt – éppen abban a magyar ruhában, amelyben lefényképeztette magát, és a szakállát megfésülték a szomszédasszonyok –, estve volt, és a zenész eljött a halott látogatására. A gyertyák haldokló napok alakjában látszottak, a sarokban egy hűséges öreg barát készségével állongott a vén sétapálca, amelyen bőrbojt volt; és én nem vertem ki a házból a zenészt, bár azt hittem, hogy hívásomra felül a ravatalon a halott. De a második uram sokat vert. Katona volt. Korbács volt a kezében.
Az éjjeli látogató megsimogatta az asszony kezét:
– Tudom. Mindig panaszkodott. Én szívesen elhittem panaszát, bár vállán hiába kerestem az ütlegek nyomát.
– Goromba volt – védekezett az asszony. – Én ezért lettem kálvinista, mire elváltunk az akkori törvények szerint. Sajnos, a pap sohasem tudott kedvemre való prédikációt mondani az új templomban, ahová vasárnaponkint ellátogattam. Lehetséges az, hogy ezért voltam boldogtalan harmadik házasságomban?
– Asszonyom, maga sokféle alakban járt életében. Lánykorában Reviczky költőért rajongott, és naplójába azt írta, hogy a perditapályát választja, mert a költő erről szép verseket írt. Később a zenészek jöttek a zöld posztóba csavart hegedűkkel, a rejtett kis pikulákkal, a violinkulccsal, a merengő estvékkel és a képzeletbeli elhagyott régi kertekkel, ahol a szél halkan himbálja az üvegharangot. Jöttek, jöttek a félvállú, púpos és mellbeteg muzsikusok; egyiktől azt tanulta, hogy éjjel mezítelen lábbal kell végigmenni a havas udvaron, mert így biztos a tüdőgyulladás; a másik megtanította197 sírni a zöldfüggönyös üvegajtó mellett, egy kis zsámolyon; a harmadik a templomokba csalogatta, ahol a kóruson a karnagy jeladására az üstdobok mennydörögnek, majd a csöndben az énekesnő szólószáma csendül, a mellékoltárnál majd agyonlövi magát valaki ezalatt kegyedért… Nyomban a zenészek után borkedvelő, kurucos hajviseletű férfiú toppant a házba, aki bár sohasem volt katona, nagyságod szívébe mindig sarkantyús csizmában taposott. S ekkor a kállai kettőst énekelték együtt, miután az asztalt megrakták borosedényekkel…
– Harmadszor a szegénység réme fenyegetett, s mindig attól féltem, hogy éhen halunk. Az uram semmit sem keresett, a kártyaasztalnál ült, és ócska, svájci kártyapaklikat hordott a zsebében az én arcképem helyett. Pedig akkor még csak harminchat esztendős voltam. Éjjel az ablaknál álltam, és vártam, vártam… A csillagokkal ekkor ismerkedtem meg, és azóta tudom, hogy a hajnalcsillagnak mily könnybeborult a tekintete.
– A szomszédban egy diák lakott akkoriban, aki ugyancsak a csillagot vizsgálta, ha a tanulásban elfáradt…
– Nem igaz – kiáltott föl hevesen Bánatiné. – Esküszöm arra, hogy egész életemben boldogtalan voltam, esküszöm az álmatlan éjszakáimra, esküszöm a hadbavonult negyedik uram életére, hogy ártatlan vagyok…
– Szindbádnak hívták a diákot – susogott halkan az éji árnyék. – És kivel volt boldog, asszonyom?…
– Az elsővel – felelte gyorsan áradozva Bánatiné. – Ő volt az igazi, a kedves, a drága… Habár, ha a mostani még visszatérne egyszer a háborúból… Talán mégis ő a legjobb.
Szindbád kezet csókolt az asszonynak, miután a kakasok kukorékolni kezdtek az ablak alatt:
– Lehet, hogy még visszatérek, ha erre visz az utam.
S hangtalanul, amint jött, eltávozott.
A vén útszéli madárijesztőt a bakra lökte, hogy elfoglalja helyét a koporsóban.
– Hajts a szállodába! – parancsolta.
[1915]198
