ADDIG ÉR AZ EMBER VALAMIT, AMÍG A SZÜLEJE ÉL
ADDIG ÉR AZ EMBER VALAMIT, AMÍG A SZÜLEJE ÉL
Szindbád, ez a nevezetes kalandor, azon a napon, mikor a haja olyan fehér lett, mint egy dérlepte fa, amelyre többé egyetlen fekete varjú sem telepedik, még egyszer útrakelt, és fölkereste édesanyját, hogy végre kedve szerint kisírja magát…
– Csakhogy itt vagy! – mondta a kis fazékhoz hasonlatos öregasszonyka, aki mindig kormos volt, mert folyton a tűznél kellett állongania, hogy éhes gyermekeinek leveskét főzzön.
– Csakhogy eszedbe jutott a főztem! – ismételgette lelkendezve, amint megint csak a tűzhöz igyekezett, mint egész életében mindig, ha valamelyik gyerekét megpillantotta.
A jégmadár-fejű, régi fényképalbumból előlépett Szindbád elérzékenyülve nézegette a szobában fel és alá mozgolódó ócska szoknyát, mintha valamely láthatatlan szél, az anyai szeretet hajtogatná. Aztán egy zsámolyra ült, amelyre gyermekkorában szokott telepedni, ahonnan anyja szépséges arcában és szépséges mesemondásaiban gyönyörködött.
– Hallom, hogy kártyát szokott vetni a parasztoknak – kezdte egy sóhajtásnyi szünet után Szindbád. – Tán nekem is tudna valamely jó tanácsot adni.
A kis fazék nevetve pöfögött, mintha örülne a lángnak, amely ismét bekormozza:
– Ó, a vetőkártya csak amolyan bolondság, parasztoknak való mulatság. A füveim, a teáim sokkal többet érnek, mert magamon próbálom ki előbb. Nem fáj tán a gyomrod? Nem hasogat a lábad?
– A szívem – felelt egyszerűen Szindbád.
– Igen, atyád is szívbajban halt meg. Ismerem… A Vág-folyó partján feküdt egy halászkunyhó eresze alatt, amíg a komp a túlsó partra járt-kelt. De sohasem jutott eszébe elindulni a vásárosokkal. Csak mindig szomorúan nézett az elmúló habokra és a halakra, amelyek a beteg ember kedvéért néha kidugták a fejüket a folyóból.321
– A szívem – ismetelte Szindbád, mert gyermekkorában meglehetősen makacs természetű volt.
A kis fazék már javában kormosodott. Szindbád képzeletében már érezte a gyermekkori levesek illatát – sőt messziről édesded tejszag is közeledett feléje, amilyen édes az anyatej lehetett.
– Sokat jártunk atyáddal mindenféle búcsúkra, jósnőkhöz, gyógyító asszonyokhoz. Akkor tanultam meg, ami keveset tudok. Vannak bizonyos teák, amelyek úgy meggyógyítják a vért, mintha újonnan kezdődne az élet. Nagyon egyszerű dolog ez… A vér felszed magával bizonyos anyagokat rosszul sikerült ételek ízéből, hamis borokból, még hamisabb asszonycsókokból. Nem akarnál ebből a teából inni?
– Ó, jaj nekem! – felelt Szindbád, mintha ismét gyermek volna, és leesik az eperfáról.
A kis fazék a tűzhelyen abbahagyta a pöfögést, és csodálkozva felkiáltott:
– Hát nem hiszel nekem, anyádnak? Nem hiszed, hogy meg tudlak gyógyítani? Csak rám hallgass, csak az én szájamra figyelj, úgy megetetlek abból orvossággal, mint a madár a fiát. Nagyon rossz volt az az asszony?
– Nagyon jó volt! – nyögte Szindbád.
– Este fésülködött vagy pedig reggel?
– Mindig csak reggel, és olyan hosszú haja volt, mint Csillag Annának. Kétfelé fonta szárba a haját, amelyet alig fogott a fésű. Nem is tudott egyedül fésülködni, a szobalánya fésülte, és ilyenkor mindenféléket sugdosott a fülébe.
– Milyen színe volt a papucsának? – kérdezte darab idő múlva a kis fazék.
– Lángpiros volt, és a sarka nem volt soha elferdülve, akármilyen hosszúra nyúlott a tél és az otthonülés.
– Mit mondott álmában? Nem figyelted?
– Olyan halkan aludt, mint az esti szél, amely a falevelek kozott bogarászik. Égi tünemény volt ilyenkor az arca, mert nyilván angyalokkal álmodott.
– Sarkantyús angyalokkal – pöffent közbe a kis fazék.322
Szindbád olyan izgatott lett a gyermekkori zsámolyon, hogy körülnyargalt a zsámollyal a szobában. Az otthonszőtt szőnyegek nagyot néztek a lovagló hosszú lábakra, az arcképek előredőltek a falon, régi székek ijedten tértek ki, a gömbölyű ebédlőasztal csaknem kimenekült a szobából, csak a kormos kis fazék rotyogott egykedvűen a tűzhelyen.
– Majd megvizsgálom a szíved verését, mert úgy látszik, megetettek. Mondd, nem volt nagyon édes a víz, amelyet éjszaka ittál poharadból? Mondd, sohasem találtad álmodból felocsúdva az ujjaidat női hajszálakkal összekötözötten? Nem volt borsószem a csizmádban? Sem gombod, sem nadrágszíjad nem volt hibás, amikor reggel fölébredtél?
Szindbád alábbhagyott a lovaglással, mintha végleg megkötötte volna paripáját az asztal lábánál.
– Miért kínoz? Nem tudok róla semmi rosszat sem mondani, csak annyit, hogy szeretett, szerettem... A pattanásokat kinyomkodta a nyakamon – amíg szeretett. A harisnyámra foltot vetett – mintha attól félt volna, hogy lyukas harisnyában kerülök el valamerre, valahová. Megnyírta a körmömet, amíg aludtam; kétoldalt megsimogatta az arcomat, ha felnyögtem álmomban. Dalolt a fülembe, hogy ismét elaludjak.
A kis fazék csak a fejét csóválgatta:
– De azt mondd meg már végre, hogy mit főzött neked? Halat vagy madarat? Kakast vagy tyúkot? Levette-e a borsónak a héját, mit mondott a káposztának, a paszulynak, a keménymagos levesnek, amikor a tűz mellett főzte? Megszámolta-e a lyukakat a nadrágszíjadon, a mellényeden? Örvendezett-e, ha kövérséged miatt toldani kellett inggallérodat? Tudott-e valami orvosságot a hasfájás, a forróság, a lidércnyomás ellen? Szerette-e, ha jól megverted néhanapján?
– Úrnő volt, anyám.
A kis fazék a csodálkozástól elhallgatott:
– Úrnő? Mi az? – kérdezte. – Hamis haja volt, mint a bábuknak? Kente-fente az arcát, a kezét és egyéb testrészeit? Hamispénzverőktől323 vette a mosolyát, házalóktól a szavát, rossz nőszemélyektől a kézfogását és a járását mihaszna táncosnőktől? Talán bizony a barchentet sem kedvelte már, hanem selyemben járt olyan helyen is, ahová a férfiak sohasem láthatnak?
– Gyászruhában járt.
– Mert bizonyosan szőke volt…
– Olyan szelíd volt, mint a galamb…
– Mert így leplezte alattomosságát.
– Sohasem csókolta meg a szájamat.
– Mert bizonyosan rossz szaga volt a szájának a fűzőviselettől.
Szindbád a szívéhez nyúlt, és könyörgő hangon szólott anyjához:
– Itt – itt, nagyon fáj!
A kis fazék már forrott, pattogott, süstörgött, mert közeledett örömteli ideje, a főzés teteje:
– Majd én meggyógyítalak… Igaz, hogy legegyszerűbb dolog volna kártyát vetni, amint a nyavalyás parasztjaimmal csinálom – de én magam sem hiszek a kártyában, mióta nem vetette ki se a bajodat, se az érkezésedet. Ámde, ha akarod, megemelheted.
A fazekacska a földre telepedett, mintha apró gyermekekkel készülne a játékhoz. A kerekre kopott kártya a szokásos pattogó hangot hallatta, mintha megérkezett volna az a bizonyos szellem a szobába, akit a kártyavetők mindig megidéznek. Szindbád előrehajolt, és anyja kidolgozott kezét nézte:
– Gyógyíts meg, anyám, kérlek, gyógyíts meg…
Az öregasszony a kártyáiba nézett, és a homlokát összeráncolta:
– Amitől legjobban féltem: a Halál meglehetősen távol esik még tőled. Tudod, nagyon szegény asszony vagyok, nem tudnálak eltemettetni, ha véletlenül a fedelem alatt halnál meg.
– Mikor halok meg? – kérdezte szepegve Szindbád.
– Ó, sokan vannak előtted… Itt vagyok én is, a menyasszonyi ruhámban. De mit látok? Egy szakállas férfi is előtted hal meg… talán csak nem ez forgatta el fejét asszonyodnak?
– Esküszöm…
– Jól van, elhiszem. Te mindig az én gyermekem maradtál, hiszékeny, álmodozó, akit minden vásáron megcsalnak. Mit is324 mutatna meg a kártya? Ej, bolondság!… Hagyjuk… Hadd tapintom meg a szíved.
– Itt, itt van és nagyon fáj.
– Az én kezem már öreg, hiába simogatnám, a fájás csak nem állana ki belőle. De majd hozok neked valakit, akinek a keze még olyan ibolyaszagú, hogy megríkatja a vén emberek szemét is, ha hozzájuk ér… Majd hozok neked valakit, akinek a hangja olyan, mint a furulyázó fecskéé – akinek a lába olyan fürge, mint a fiatal kecskéé, amely még nem volt füstön – akinek az íze olyan, mint tavaszkor a bárányé. Itt lakik, nem messze az utcasoron, és Magdalénának hívják.
– Magda – mormogta Szindbád, és amíg az anyja a szíve gödrét simogatta, megjelent előtte egy kép, amelyet gyermekkorában sokszor látott. Az anyja képe mirtusszal, menyasszony-ruhában, Jeney műterméből, ama Jeneyéből, akit később bankóhamisítás miatt bezártak. Az arckép mindig a falon függött, és az örök ifjúság egyszerű bájával mosolygott, akármint növekedtek a gyermekek. A fiúk kardot hordtak, és levagdalták a lányok bábuinak a fejét. De az arckép csak szelíden, mint egy ábrándos dal, csak mosolygott a messziségből.
– Itt lakik nem messzire, és amint bealkonyodik, elmegyek érte, hogy jönne el meggyógyítani az én egyetlen fiamat. Bizonyosan megteszi, mégpedig szívesen, mert hiszen jóságomban bőven volt része, amikor rászorult katonák vonultak végig a városon… Vadász urak fújták a kürtöt… Diákok énekeltek az ablakai alatt… Névtelen üzeneteket küldtek a túlvilágról kis angyalok, akik a földre kívánkoztak… Ilyenkor mindig ott voltam én a jó tanáccsal. És az én varrógépemen varrta azt a ruháját, amelyben a legszerencsésebb volt.
– Eljön?
– Majd én megtanítom, hogy úgy fésülje a haját, mint én leánykoromban, ne essen le a kontya, ne süsse ki túlságosan a frufruját. Jól gombolja be a kapcsokat ruháján, mert a férfiak szeretnek az ilyesmivel bíbelődni. Egyforma csokrot kössön a cipőjére és a szoknyájára. Szelíd és szemérmetes legyen, mert ez áll jól a leánykának.325 Ne sokat fecsegjen; csak akkor szóljon, ha kérdezik. Mindig mosolyogjon, és az egész kezét adja oda, ha kérik… Majd estefele felveszem a nagykendőmet, és elhívom a szomszédból.
Szindbád az ablakra pillantott:
– Már alkonyodik, anyám.
[1924]326
