ALBERT ÚJ ÁLLÁSHOZ JUT
ALBERT ÚJ ÁLLÁSHOZ JUT
A Medvénél a fiatal lovag estefelé Szindbád vállára hajtotta a fejét, és folyékonyan, de kissé szégyenkezve, titkon kérkedve elmondta új barátjának mindazt, amit Boldogfalvinéról tudott, míg a bolthajtásos ebédlőben lassan besötétedett. Ritka az olyan nő, akiről minden férfiismerőse ugyanazt mondaná. A férfiak másképpen látják ugyanazt a nőt. Egyik csak az anyajegyről tud, amely a bal oldalon van, a másik azonban már azt is sejti, hogy mit gondol estve, lefekvéskor az imádott nő. Ha egyszer összeülnének a férfiak – persze nagyon késő öregségükben, a kelyhek tartalma megoldozná a nyelveket –, a férfiak, akik ugyanazt a nőt szerették életükben: ha ez lehetséges, őszintén elmondanának mindent, amit a bizonyosról tudnak, kitűnne, hogy mindenki más és más nőről beszél. Boldogfalviné legalábbis ötven alakban élt a férfiak képzeletében, mert hisz ennyi férfi szerelmes volt belé, amíg a halállal kezdett ismerkedni, és őszintén, komolyan lehunyta a szemét. Az őszöreg férfiak gyülekezete a kőasztal körül, hol Heine vén hóhérai módjára tanácsot tartanak egy rejtelmes éjszakán, legfeljebb bizonyos szavakat, mozdulatokat tudnak megállapítani, amelyek ugyanazok voltak a szerelemben X-nél és Y-nál is. Boldogfalviné például ha nagyon szeretett, „gazduramnak” nevezte kedvesét a szerelem órájában. Gazduram egyszer szőke volt, máskor barna. De a férfiak, bármennyire megvénültek, sohasem árulták el egymásnak Boldogfalviné szokását. Ezért aztán a legtöbb férfi, szegény, hiszékeny férfi azt hitte, hogy őt tisztelte meg először a különös kifejezéssel az asszony. Pedig már sok gazduram járkált akkor Magyarországon.
Albert hosszadalmasán elmondta Szindbádnak élete történetét, azaz Boldogfalviné iránt érzett szerelmét. Emlékezetből tudta a leveleket, amelyeket egymásnak írtak, dátumokra, napokra emlékezett, amint már ez szokás. És oly fontosságot tulajdonított azon222 eseménynek, hogy Boldogfalviné esténkint az ablaknál várta, hogy a kezét csókra nyújtsa a falusi úriházból, mintha Boldogfalviné máskor sohasem ment volna az ablak felé. Nagyon féltek Boldogfalvi úrtól, és Póli sokszor figyelmeztette Albertet, hogy az ura pisztollyal lelőné, ha észre venne valamit. Szindbád megveregette új barátja vállát:
– Kedves bajtársam, magam is sokszor hallottam ilyesmit az asszonyok szájából. Valóban, ők nagyon szeretnék, ha a Boldogfalvi bácsik pisztollyal lelőnének egyszer valakit. De ez csak hiú óhajtás. A regényekben történik.
– Ah, uram, én még fiatalember vagyok, s nem ismerem az életet – sóhajtotta Albert. – Ez a hölgy volt, akit először, őszintén, mondhatnám halálosan szerettem. S ugyanazt mondta ő is, sőt meg is esküdött, hogy én vagyok az első…
– A nők ezt komolyan hiszik minden alkalommal – duruzsolt Szindbád.
– És azt véli, jó uram, hogy Póli azóta már másnak is mondotta, hogy: „öreg gazduram?”
– Minden bizonnyal – felelt Szindbád. – A nők varázserejét egyáltalán csak úgy lehetne megtörni Pesten vagy Magyarországon, hogy a legvénebb és orvosilag is helyben hagyott férfiakból egy felsőtörvényszék alakulna, ahol minden valamire való férfiúnak pontos, lelkiismeretes jelentést kellene tenni elmúlt szerelméről és annak körülményeiről. Itt elmondanák a férfiak, hogy mily praktikákkal, mesterfogásokkal éltek bizonyos nők, míg hálójukba kerítették. Jelentést tennének a szavakról, amelyet első, második és a többi találkozáskor a nők hazudtak vagy igazán mondtak. Egyáltalában a férfiak lelepleznék a nőket a legfelső tanács előtt, természetrajzuk ilyenformán lassan kialakulna, s többé nem járnának titokzatos, rejtélyes démonok a városban, akik ostoba, tapasztalatlan férfiakat megkínoznak, meggyötörnek. Ha a férfi észrevenné magán, hogy bizonyos érdeklődést érez egy hölgy iránt, és éjjel, az utcán vagy álmában egy nő neve jut az eszébe, tiszteletteljesen megjelenne a bíróság előtt, és bevallaná szándékát. Az öreg bírák a régi jegyzőkönyvekben, más férfiak vallomásaiból akkor megfelelő tanáccsal223 látnák el az ügyes-bajos férfiút. Útbaigazítással szolgálnának a régi vallomások. Mindenesetre jobban kellene igyekezni a nőknek a siker felmutatásában, mint manapság, midőn prédájuk minden férfi. Amíg a férfiak őszinték nem lesznek egymáshoz, addig nem lehet megtörni a nők hatalmát.
Albert figyelmesen hallgatta barátját, végül felsóhajtott:
– Tehát azt hiszi, Szindbád úr, hogy Póli másnak is mondta a szerelem hevében, hogy „tekintetes uram”?
– Hogy az ördögbe ne. A falusi parasztleányból lett dáma valamikor csak tanulta ezeket a szavakat. Például az elmúlt délután engem „ispán úrnak” szólított – mosolygott a hajós.
– Gazember! – kiáltott Albert, és felugrott, hogy megrohanja Szindbádot.
A hajós szelíden csillapította:
– Nem érdemes, fiam. Becsületszavamra, nem érdemes.
A vidéki fiatalember még sokáig ült ezután helyén, ajka vonaglott a fájdalomtól, és a szeméből dühös fény lövellt, midőn is Szindbád elhatározta, hogy vigyázni fog a hegytetőn, a meredek szélén, ha valaha Albert társaságában erre visz az útja. Később könnyek jelentkeztek Albert szemében. Az asztalra hajtotta fejét, és siránkozott, mint egy gyermek:
– Sokszor térdepelt le előttem a nyomorult, a drága, és gyönyörű meséket mondott délutánonként. Elmondta egész életét – csak azt nem vallotta be, hogy valaha megcsalt, akár a múltban, akár a jelenben. Pedig hányszor kérdeztem: mondd, kit szerettél azelőtt, amíg engem nem ismertél; valld be, angyalom, hisz nem tehetsz róla! Ki volt, akinek fejét átkaroltad, és ugyanezen szép szavakat a fülébe súgtad? Kinek mesélgettél a szerelmi óra alatt gyermekkorodról, barátnőidről, ismerőseidről? Vagy kivel politizáltál? Kinek vallottad be, hogy mit álmodtál az éjjel és kinek öntötted ki szíved bánatát, midőn szomorú voltál? Kivel terveztél énelőttem gyönyörűséges jövendőt, csendes életet, kis házat a folyóparton, falusi magányt, nagyvárosi telet, jó könyvek olvasgatását, szép nagy ebeket, hátilovat és öreg barátot, aki a tavaszi estéken meglátogat?224 És ő mindig azt felelte, hogy én vagyok az első. Sohasem mondta még senkinek, hogy: „szeretem”…
Szindbád megsimogatta a boldogtalan ifjú fejét:
– Jöjjön, gazduram, az éj leszállt, elvezetem egy barátságos házhoz itt a városban, ahol a háziasszony tapasztalt, idős hölgy, hajdan kedvesem, és oly tiszteletre méltó, hogy annak elmondhatja minden búját, bánatát. Három kisasszonyleány várja a férjhezmenést a háznál. S ők esténként zenélnek, énekelnek, politizálnak. Itt majd némileg elfelejti szomorúságát, gazduram. Az egyik kisasszony szakasztott olyan, mint Boldogfalviné lehetett fiatalkorában.
– De a lelke – sóhajtott Albert.
– Romlatlan, mint egy gyermek!
– Boldogfalviné romlott volt, és éppen ezt szerettem – szólt Albert, és könnyes szemére vonta a széleskarimájú kalapot.
Aztán Szindbád karjába kapaszkodva, elhagyta a Medve ebédlőjét.
Éjszaka volt, már bagoly ült a kiszáradt ecetfán, és a zene elhallgatott, midőn Szindbád egyedül ballagott hazafelé a régies, vidéki templom környékén, és a Medve a felhők mögött bujdosó holdfényben olyanformán tűnt föl, mint valamely svájci kártyáról kimetszett házikó.
– Istenem – gondolta magában Szindbád –, adjál nyugodt álmot, csöndes éjszakát. Engedd meg, hogy sohase halljam, mit locsognak a nők a fülembe. Segíts, hogy elfelejtsem a hajuknak szagát, a szemüknek különös pillantását, a kezüknek az ízét, a szájuknak nyalakodó csókját. Istenem, aki bölcs vagy, tanácsolod, hogy a nők mindig hazudnak. Igazat nem mondanak. Sohasem szeretnek. Istenem, ott messzi a torony mögött, gondolj néha reám, szegény, bolond férfira, nők lovagjára, mosolyok, csókok, furcsa csiklandozások, szent hazugságok hívőjére. Istenem, engedd meg, hogy virág legyek a kertben, hol a magányos nők önfeledten félrevonulnak. Éjjeli lámpa legyek a szerelem házában, ahol a nők ugyanazon szavakat mondják, gügyögik, sóhajtják. Zsebkendő legyek, ahová hamis könnyeiket sírják. Istenem, kapufélfa legyek225 csupán, amely mellett a hölgyek könnyű szívvel elvonulnak lovagjuk karján. Istenem, vigyázz reám, hogy sohase kerüljek a nők kezébe!
S ezután – kezét őszinte szívére szorította – halk, meggondolt léptekkel ment aludni a Medvébe.
Nemsokára Szindbád Pestre utazott, és felkereste Boldogfalvinét.
– Elintéztem a dolgot Alberttel – mondta a dámának, midőn helyet foglalt szalonjában. Az asszony hálásan megszorította Szindbád kezét.
– Megmentőm! Igazán féltem attól a bolond fiatalembertől.
– Elhelyeztem – felelt Szindbád. – Többé nem alkalmatlankodik.
Boldogfalviné megsimogatta a férfi arcát:
– Gazduram – rebegte.
Szindbád vállat vont.
– Kérem, asszonyom, ha azt kívánja, hogy önnek hódoló szolgája legyek, találjon ki számomra valamely új nevet.
Póli az ajkára tette az ujjait, és beleegyezőleg bólintott.
– Szegény Albertem – mondta később Boldogfalviné. – Vajon, gondol-e rám?
– Nem hinném – felelt hidegen Szindbád –, jó háznál helyeztem el.
– Gonosz ember ön! – szólt Póli, és összevonta szemöldökét. – Ezentúl ez a neve önnek.
[1915]226
