A MESEMONDÓ ASSZONY
A MESEMONDÓ ASSZONY
Ez a történet Boldogfalvinéról szól, az egykori víg hölgyről, aki a legszebben tudott imádkozni és hazudni a férfiak fülébe. Sok esztendő múlott el az első boldogító hazugság után, amelyet egy Szervita téri virágosboltban ejtett ki száján Boldogfalviné, midőn tavasz friss virágját az idős gróf gomblyukába tűzte. Francia írók írtak régente regényeket, hogyan lesz híres dáma a kis virágárusleányból, aki egy ódon templom árnyékában ibolyáit rendezi, az újságban az apróhirdetést olvasgatja, és a boltba vetődő férfiakat eleinte csak a bajuszpedrőjük szagáról különbözteti meg. A bajuszok mindig magasan és gőgösen mutatkoznak a kis virágosleány feje fölött. A szem és a száj dolga, hogy közelebb vonzza magához a büszke férfidíszeket. (Régente legalább az volt a divat, hogy a szegény nők meghódítják a férfiakat.)
Boldogfalviné gyönyörű hazugságai, Blahánés tekintete, szerény, alkalmazkodó magaviselete, midőn mindig igazat adott a férfiaknak, bármily ostobaságot mondtak, megsegítették a jószívű teremtést, hogy életét gondtalanul, olykor kissé ragyogva, máskor szerényen, visszavonulva, mint a láda mélyében alvó drága ékszer, végigélhesse. Sok férfival ismerkedett meg, s mindegyiknek kedvére tudott lenni. Gyöngéiket, hiúságaikat és a többi ezernyi ostobaságokat, amelyeket az okos nő szeme minden férfin fölfedezhet, senki sem magasztalta oly bensőséges odaadással, mint Boldogfalviné. Igaz, hogy amint az évek múltak, Boldogfalvinénak mindig több hazugságra volt szüksége, hogy férfiismerősei érdeklődését ébren tartsa. Ekkor azonban már könyvtárnyi volt azon regények száma, amelyeket végigolvasott, és a költők szenvedéseiben született szép kifejezéseket, bókokat, ábrándos mondatokat emlékezetébe följegyezte. És mikor már nagyon muladoztak az évek, Boldogfalviné oly alaposan megismerte az életet a fővárosban és vidéken, hogy regényírók segítsége nélkül is elmulattatta vendégeit.216
Mindenkinél eltalálta azt a mesét, amelyre a fül legszívesebben hallgat. Mintha minden férfinak volna külön meséje, amelyet Boldogfalviné tartogat a szekrényében. A grófnak, a diáknak és a szegény költőnek tudta a meséjét, furcsán, halkan, odavetőleg elmondta, míg a hallgató lassan a saját életére, életének körülményeire ráismert. Ez a ravasz asszony még azt is tudta, hogy mi lakik odabévül az emberekben, ahová senki sem láthat, csak az álmatlan éjszaka. Hát nem mindenki azt a mesét hallgatja legszívesebben, amelyet odabent gondol, álmodik a saját életéről? Szomorú, bánatos szemét Boldogfalviné gyermeki őszinteséggel függesztette a hallgatóra: „Ó, nem a te életedet mesélem, hisz azt nem ismerem. A másét mondom, egy idegen úrét. Ugye, mily érdekes?”
Szindbád, aki fiatal éveiben gyakorta üldögélt a hölgy körül, és csodálkozva hallgatta mesemondását, bámulta a férfiak hiszékenységét, jóságát, nemességét, amint gondolkozás nélkül, bizalommal felhajtották a kelyhet, amelyben számukra Boldogfalviné italt kevert. Szindbád halála után eljárogatott a helyre, ahol egykor – egy régi templom falánál, húsvéti ájtatosság idején, míg az imádságos föld népe lehajtott fővel várta eledeleinek megszentelését – a falnak támaszkodva álldogált, kis könyvből költeményeket olvasott magának, míg a nyitott templomajtón át az orgona búgása hangzott, és a kántor reszketegen fújta nótáját. Szindbád észre sem vette, hogy lovasnő közeledik a templom felé, akinek nemes paripája Szindbád közelében felágaskodik, mint a cirkuszigazgató előtt a hosszúfarkú arabs mén. A lovasnőnek meglehetős erőfeszítésébe került paripája megfékezése. S míg kutyabőr-kesztyűs kezével a ló nyakát veregette, hosszú pillájú, kifejezésteljes szemével mélyen a Szindbád szemébe nézett, mintha Jósika Miklós regényeiből ugratott volna ki.
(„Feltűnt érdekes arca – mondta később Boldogfalviné, mikor Szindbád a zsámolyra telepedett, hogy meghallgassa a hazugságokat, bolondító bolondságokat, amelyeket az érdekes asszony részére tartogat. – Kíváncsi voltam önre, mert zöld köpenyege volt, költeményes könyvet olvasott, és a szemében egy fénylő pontocska217 úszott, mint a függöny mögött a lámpa fénye, s ez mindig szokott tetszeni a férfiaknál.”)
Boldogfalvinét akkoriban huszártisztek kísérték a felvidéken, midőn bizonyos féltékeny kedvese elől futott. (Boldogfalvi úr nem sokat törődött a felesége útjaival, ő a méneket szerette, és az újságokat csak egy esztendő múlva kezdte olvasni, midőn a megsárgult hírlapok csomója elérte a méhes tetőjét.) A féltékeny fiatalember bolond fenyegetéseket hangoztatott, sötét gondolatokkal eltelve üldögélt a sarokban, és fenyegető szemét nem vette le az asszonyról. Futni kellett tehát, mégpedig áruló tengely helyett paripa hátán, amelynek patkója nem hagy nyomot az országúton. Időt kell adni a szegény fiatalembernek a felejtésre, a megnyugvásra – vagy az öngyilkosságra. Így került Boldogfalviné a felvidékre, a húsvéti templom mellé, ahol Szindbád hátát a falnak vetette.
Az ebédet a Medvénél rendelték meg, ahol Szindbád ez idő tájt lakott, alkonyattal az ablaknál üldögélt, és a messzi tájakon elmerengett, az ajtaját halkan megkopogtatták, s mielőtt felelhetett volna, a szobába belépett Boldogfalviné.
– Bocsásson meg, uram. Idegen nő vagyok a városban, s ön nemesnek, lovagnak látszik.
Szindbád meglepetten nézte a fekete lovaglóruhában, a kis, Erzsébet-királynés kalapkában előtte álló hölgyet, míg az könnyedén az ócska kanapé karfájára telepedett, és kis sarkantyújával verte a taktust a mondanivalójához:
– Én most innen tovább utazom a kísérőimmel, a fiatal, vidám tisztekkel, akiket jókedvemmel mulattatok. Ó, sohasem kerülhet párbajra a sor közöttük. Egyik sem lesz felesleges a másik miatt. Mert gyűlölöm a féltékeny férfiakat.
Szindbád elmosolyodott, mintha már nagyon régen ismerte volna ezt a nőt. A hangja oly közvetlenül szálldosott a szívébe, mintha évekig beszélgettek volna a mai találkozás előtt.
– Pedig ön féltékeny férfinak látszik – beszélt Boldogfalviné, s karneolgombos lovagló vesszőjével a csizmácskáját ütögette.
– Bevallom – mormogta Szindbád. – A nőktől, akiket eddig218 szerettem, hűséget követeltem. Nem tudok osztozni másokkal. A szavak, a gondolatok és minden az enyém legyen. Még az álom is.
– Kedves – nevetett az asszony. – Ez nagyon szimpatikus, de csak addig, amíg a szerelem él. Amint én önt magam előtt elképzelem, azon férfiak közé tartozik, akik szó nélkül veszik kalapjukat, kesztyűjüket, sétapálcájukat amint észrevették, hogy immár feleslegesek. Ah, mily ostobaság terhére lenni egy nőnek! Mily ásító unalom, mint egy beteg őszi délután, a férfi, aki még mindig szerelmére hivatkozik, holott erre már senki sem kíváncsi. Ön bizonyára többször meghajolt, és kezet csókolt már életében, s hálatelt szívvel gondolt a letűnt szép napokra, esetleg misét mondatott a helybeli lelkipásztorral a nő lelkiüdvösségéért, talán – ha nagyon nemes érzésű, amint szeretném – gondja volt arra, hogy hölgye, hűtlen szerelme maga után ne kerüljön rossz, érdemtelen kezekbe, és legalább érdemes legyen az új férfi a drága kegyekre. – De elment, elment, s nem alkalmatlankodott tovább.
Szindbád elgondolkozott.
– Azt hiszem, mindig idejében távoztam. Sohasem ültem ásítást fojtogató nő közelében.
– Tehát, ugye, nem csalódtam önben… Estére, midőn én már nem leszek itt – szólt elmerengve, mesélgető hangon Boldogfalviné – a fogadó udvarába egy kék szemű, dúlt arcú, nyugtalan, idegen fiatalember nyargal be. Utánam tudakozódik. S ha lova bírja, folytatja útját üldözésemre. Arra szeretném kérni, hogy ne hagyja magára a boldogtalant, legyen jószívvel, barátsággal iránta, üljön mellé estve az asztalhoz, és halkan beszéljen hozzá a szerelem szép befejezéséről, mint az életről, amelyet csodálatos szépen kell végigélni, hogy az ember érdemes legyen a szép halálra. Ugye, megmondja a szegény kékszeműnek, hogy az igazi szerelem sohasem fejeződhetik be botránnyal vagy tragédiával. Hisz a szegény nő már úgyis mindenét odaadta – legalább becsülete maradjon meg… A nemes szerelem oly halkan múlik el, mint a távolodó zokogás hangzik estve az erdőn… És bánkódni nem érdemes a múlt felett, hisz a kedves, drága emlékek megmaradnak. Azokat senki sem veheti el sem tőlem, sem tőle. Ugye, lesz szíves, ismeretlen drága barátom,219 kissé szemmel tartani az idegen urat, lesz kedve megsimogatni a fejét, midőn lehorgasztja… Mondja meg neki, hogy a legszebb szerelmek azok, amelyek elmúlásuk után mulattatják leginkább a képzeletet. Albertnek hívják az utazót, s midőn egy Póli nevű nőt emleget, jussak én eszébe, uram.
Szindbád habozás nélkül vállalta a különös szerepet.
Az asszony búcsúzásul megfogta a kezét, és sokáig a Szindbád szemébe nézett:
– Szeretném, ha jó barátja volna szegénykémnek, szenvedő fiamnak. Ha majd egyszer útja Pestre viszi, engem megtalálhat és felkereshet.
A kesztyűjéből elővette az odakészített névjegyet. Pauline von Boldogfalva: beszélt a kártya. A kis sarkantyú ezüsthangja már a Medve kőlépcsőin csengett, midőn Szindbád feleszmélt. A huszártisztek lovukra pattantak, és Boldogfalviné nyomába rugaszkodtak. A templomnál Póli megfordult a nyeregben, hátranézett az ódon Medvefogadóra, mert bizonyosan tudta, hogy Szindbád az ablakból utánanéz.
Aztán eltűnt a lovascsapat.
Szindbád tárcájába zárta névjegyét, és a Medve előtt fel és alá sétálgatott. Az ódon templom már hosszú árnyékot vetett a piacra, és a harangozó égő lámpával nyitott be a torony kis ajtaján.
Déli irányból lódobogás hangzott. Lovagcsizmás, tollas kalapú, regényes köpönyegű fiatalember nyargalt hóka lovon a fogadó elé:
– Ah, itt van a bolond – gondolta magában Szindbád. – Mily furcsák, mulatságosak az emberek!
A fiatalember arcát belepte a por a hosszú lovaglás alatt, de kék szeme porcelán-fényben csillogott.
A Medve udvarán leugrott a nyeregből, és valóban a lovasnő után tudakozódott. Midőn a fogadós felvilágosította, hogy a hölgy már elutazott, felkiáltott:
– Az ördögbe! Miért öltöztem tehát e maskarába?
Megvetéssel nézett végig a ruházatán, és tollas kalapját az ebédlőszobában a földre dobta. Mohón evett, és a piros bornak színében elfelejtett gyönyörködni. Türelmetlenül dobbantott sarkantyús220 lábával, és öklelő pillantást vetett Szindbádra, midőn észrevette, hogy az figyeli.
Körülbelül harmincéves, szőke, anyatejképű férfi volt. Az ilyen férfiakat asszony nevelte, és az ingét bizonyosan az édesanyja vasalta. Vasárnap a templomba megy, mint kisfiú korában, és türelmesen üldögél a szentbeszéd alatt anyja odalán. Ő az, aki érthetetlenül csodálkozik, hogy nem minden asszony oly nemes érzésű, mint az édesanyja, és egyéb gondja van a legtöbb nőnek, mint az ő leszakadt gombját felvarrni.
Szindbád közelebb lépett, megnevezte magát, mint a régi spanyol regényekben, midőn két lovas az útszéli csárdában találkozik. Néhány szóval jelezte, hogy ismeri a bánatot, amely a kékszemű Albertet űzi, hajtja. Sőt szerencséje volt a delnővel megismerkedni…
– Tehát ismeri? – kiáltott fel Albert. – Nos, annál jobb, ha ismeri őt, aki lovagi ruhába öltöztetett, rámfogta, hogy csak barettben tetszem neki, miatta járom a komédiásköntösben az országutat. Ah, mit nem tesz az ember, ha szerelmes! Mindnyájan szánalomra méltó figurák vagyunk. Ha azt kívánta volna Póli, hogy szurokban és tollban hemperegjek, s így sétáljak az utcán, nemde megtettem volna?
Szindbád részvéttel szorította meg az új barátja kezét.
– Istenemre – kiáltotta Albert –, csak azért akarom látni, hogy megvetéssel végigmérjem és hátat fordítsak… Megvetni, ah, megvetni őt!
Szindbád csendesen bólintott:
– Majd gondolkozunk a dolgon.
[1915]221
