AZ ÉJI LÁTOGATÓ
AZ ÉJI LÁTOGATÓ
Szindbád egy őszi napon elhagyá a kriptát, ahová saját akaratából elhelyezkedett, midőn önkezűleg véget vetett életének.
Sajnálattal tapasztalta, hogy a szalonruha, amelyet a temetési ünnepély alkalmából gondos kezek rávontak, már divatját múlta. Falusi kántorok és tanítók körében lett közkedveltségű a hosszú kabát, amelyben egykor a gavallérok sétálgattak, és a harmonikanadrágban szinte a saját maga nagyapjának érezte magát Szindbád. Hajdan szerette a kecsegeorrú cipőt és a levendulaillatot, midőn falusi kisasszonyokkal évekig levelezgetett, és ismeretlen kisvárosokba elutazott, hogy furcsa, a világtól elrejtett nőkkel megismerkedjen. Szerette a csokorra köthető Lavaličre-nyakkendőt és a magasan kivágott fehér mellényt, midőn még vidéki színésznők állomáshelyeire utazgatott, és a polgári hölgyektől hajszálakat, zsuzsukat, zsebkendőket és harisnyakötőket kért emlékbe. A bástyasétányon vagy a tánciskolában megszagolgatta a nők ruháját, szerelmet vallott, és sohasem hazudott, eszeveszett módjára ácsorgott ablakuk alatt, ahonnan egyszer véletlenül kinézett egy csinos asszony, ajándékot adott a szobaleánynak, és vakmerően behatolt idegen házakba, hogy kezet csókoljon ismeretlen nőknek, áldását kérje az idősebb asszonyságoknak, és a pillanatnyi gyönyör, a titkos boldogság, az elröppenő perc fontosságát bizonyítsa először látott nőknek meglepett helyzetükben. Ah, akkor még érdemes volt élni, mikor titokzatosan lehetett megjelenni éjjel, kertek alatt, ablakot megkopogtatni, gyönyörű szavakat mondani várakozó nőknek: a hajfürtről, a kis fehér kézről és a nyak különös hajlásáról, lángolni, elhervadni és boldogan nevetni, midőn a vonat tovább vitte a városból. Ez volt régen Szindbád, a fáradhatatlan utazó, nők barátja, kisvárosi házakban álmodozó asszonyok lovagja, zárdába lépő szüzek utolsó világi gondolata, öregedő hölgyek reménysége… Míg mindenféle kalandok végeztével, egy szomorú, nedves temető sóhajtozó189 fái alatt megvonult, és egy esztendeig hallgatta az eső kopogását, a hópelyhek zenélését, és néha unalomból szóba állott megholt rokonaival, akik jobbra és balra pihentek a kriptában. Különösen egy szúette nagybácsi forgolódott néha nyugtalankodva, négy felesége volt, míg élt, ezenkívül két-három szeretőt tartott egyszerre, és mégis visszakívánkozott a világba:
– Vajon mit csinál most Helénka? – kérdezgette a pókoktól. – Hamarább haltam meg, mintsem megismertem volna az ízét.
A szoknyabolond nagybácsi nyugtalansága végre életkedvet gyújtott Szindbádba. Egy holdas estén, midőn a temetőcsősz nyitva felejtette a kaput, Szindbád kiszökött a temetőből, és útját arrafelé vette, hol életében a legboldogabb volt.
Az öreg dajka titokzatosan besietett a házba, és elfehéredett arccal súgta asszonya fülébe:
– Odakünn áll a kerítés mellett, és az udvarba néz. A hold jól megvilágítja. Akarja látni, asszonyom?
Most estve éppen róla beszélgettek az asszony és cselédje. Elmondták egymásnak, hogy mint jött egykor Szindbád téli estve, térdig érő, friss hó feküdt a városkán, és a torony kivilágított óráján merőlegesen állott a két mutató. Délután kártyát vetettek, és a lefüggönyözött szobában halkan susogva jöttek-mentek a figurák a kártyavető asszony ujjai alatt; a szavak titokzatosan hangzottak:
– Valaki útban van a ház felé, valakinek a gondolata itt van… Önnek kell legjobban tudni, asszonyom, hogy ki ez a valaki…
– Nem tudom – felelt az asszony dobogó szívvel, és Szindbádra gondolt.
– Tehát a kerítés mellett áll? – kérdezte az asszony, és fölemelkedve, az asztal szélén ujjhegyei remegtek.
– Két öreg szemem látta. A kutyák nyugtalankodva ugatnak a szomszédban – felelt az öreg cseléd.
– Hívd be, Teréz – mondta hosszas gondolkozás után az asszony. – Bizonyosan mondani akar valamit.190
A vén cseléd már sokszor virrasztott halott mellett a házban szolgálati ideje alatt; öltöztette, fésülte őket, beszélt hozzájuk, és a kezüket összekulcsolta. A gazdái, akiknek szolgálatában életét töltötte, egyenkint elmentek, mint a halkan leperdülő őszök, telek, esztendők… Csaknem több köze volt tehát a másvilághoz, mint a valódihoz… Gondolkozás nélkül ajtót nyitott Szindbádnak, a kis kapu keserveset nyikorgóit, mintha félt volna a halottól, az öreg cseléd elbújt a konyhán, a boglya-kemence mellett.
– Honnan jön? – kérdezte az asszony, és nagyon fehér volt az arca.
Mikor utoljára erre járt Szindbád, olyan halkan őszült a halántéka, mint késő őszidőben a bizonytalanul, félénken érkező első hópelyhek. Most már tél volt a drága főn, amelyet a női kar annyiszor kulcsolt a szívére. A szalonkabát feszesen helyezkedett el a férfiún, mint közgyűlésre menő vidéki férfiakon vagy az ezüstlakodalmasokon… A kecsegeorrú cipő ünnepélyesen nyikorgott az otthon szőtt szőnyegeken, és a kihajtott gallér tekintélyesen emelte a kiborotvált állat. A szivarzsebből hosszú szivaroknak való bőrtárca magaslott elő. És a fehér mellényt napfényen szárította tán a gondos női kéz?
– Honnan jön? Azt hittem, már meghalt, hallottam, de mégis álmodtam? Miért nincs nyugalma a másvilágon? – kérdezte ismét az asszony, miután Szindbád mozdulatlanul ült a gömbölyű, hegyeslábú karosszékben, és a régi gavallérok módjára kutyabőr kesztyűjét és magos tetejű kalapját a szék alatt elhelyezte.
– Még egyszer látni akartam magát, Fruzsina – felelt a falevelek és árnyak hangján Szindbád. – Beszélgetni akarok magával az ürmössé válott múltról, a várakozásteljes, reménységes szép napokról, midőn mindig ablaknál állottunk napfelkeltekor és a hajnali havazásban vagy a deresen megcsillanó ereszeken, a fatetők felett elszálló üde napsugárban, és az út apró tócsáiban fürdőző kék égboltozatban kerestük az eljövendő nap titkát, kéjét, boldogságát… És most, miután már régen nem vagyok, szeretném tudni, hogyan és mint folynak napjai, mit gondol magában, és éjjel mit álmodik.191 Visszajöttem, hogy tán szüksége lehet egypár vigasztaló, bátorító szóra, egy jó tanácsra vagy megnyugtatásra?
– Későn van – felelte az asszony.
Szindbád figyelmesen megnézte az asszonyt. A homloka és a szeme, hátra fésült fodros, fekete haja és az árnyék hosszú szempillái alatt: a régi. Aranykeblű Kecseginé volt a neve a városkában; vajon még most is ezen a néven hívják a férfiak? Csak a halántékán és a sápadtkás arcán maradtak némi nyomai az álmatlan éjszakáknak és a párnába fojtott zokogásoknak. Sokan mentek el innen, akiknek koporsóját sírva lehetett elkísérni. Férj, gyermekek és a kedves egymás után elmendegéltek. Szegény asszony élete csupa szomorúság. És a kandi, leskelődő szomszédok is elkeserítik az özvegyasszony életét. Talán már a falakba is lyukakat fúrtak, amelyeken át megfigyelik a férfi nélküli asszony életét. Ki jár hozzá esténkint? Kivel beszélget? Igazán csak halott kedveseire gondol?
– Férjhez kell mennem, Szindbád – védekezett az asszony, és szemét lesütötte. – A hálószobámon lyukat fúrt a kíváncsi szomszéd, és onnan meglesi még az álmaimat is. Már álmodni sem merek. Tudom, ha egyszer majd férjhez mentem, békében hagynak.
Szindbád megnyugtatta az asszonyt:
– Engem nem lát senki, mert hiszen én szellem vagyok. Csupán maga lát, Fruzsinka. Beszélgetek magához, mint egy álom, mely az ágy szélén üldögél.
– Hát igen, mikor meghalt, akkor is megálmodtam – folytatta elmerülve az asszony, mintha valamely régi gondolathoz térne vissza. Egy gondolathoz, amely a ruhája szélére telepedett, mint valamely szőrös majmocska, és megy, mendegél vele, mindenütt mögötte. Néha hátrafordul az asszony. Ugyan ki jár mögöttem? – Azt álmodtam, hogy a konyhán, a fásládán feküdt, holtan, és a cselédeim mind gyászruhába öltöztek. Felvettem a vállamra, és óriási erőfeszítéssel vittem a hátamon. Majd leroskadtam a súlyos teher alatt. De azért vittem. Az ágyamba vittem. Lefektettem, és újra meg újra megnézegettem, hogy valóban halott-e? Halott volt, és virágokkal szórtam tele a sárga selyem paplant… Másnap már192 biztosan tudtam, hogy valóban meghalt. Megsirattam-e? Azt hiszem, csendesen sírdogáltam esténkint, midőn senki sem látta, midőn magam sem vettem észre.
Szindbád megsimogatta az asszony homlokát, mint az esti szél.
– Ej, gondoljon szebb dolgokra. Járt-e azóta azokon a helyeken, hol velem járt karba fogódzva, midőn nem láttak az emberek? Járt-e messzi külvárosokban, ahol a házak egyszerre megkisebbedtek, hogy az ereszüket elértük? Járt-e régi temetőkben valakivel, ahol az eső már lemosta a halottak nevét a fejfákról, és ezen a réven mind egyenlők lettek a halottak? Volt kis cukrászdákban, ahol az asztal alatt a lábunk összeért, és kis fogadóban, ahol egyszer megszálltunk, és a fogadósnak olyan piros arca volt, mint az angol regényekben, parkra nyílott az ablakunk, és a piros vadszőlőleveleket a kezünkkel elérhettük? Utazott vidéki kocsin őszi tájak felett, midőn egész úton egymás kezét fogtuk, anélkül hogy tudnánk, miért? Sokan mondták azóta, amióta én innen elmentem, hogy a lába formásabb, mint a vadaskertek szarvasainak lába, a keze fehérebb, mint a hercegnőké, akik már régen meghaltak, s egyéb dolguk nincs, mint szép kezüket a nehéz selyemruhán tartani, a nyakán a haj fürtök borral és étellel jóllakott fiatal férfiak gondolatai, és a selyemszoknyájának a zizegése a júniusi erdő mohájának a susogása, ahol boldogtalan-boldog szerelmesek csókolóztak? Mondták azóta, hogy meghalnak magáért, és az élet maga nélkül céltalan és reménytelen?
Az asszony sóhajtott, és gyermekes, zokogó hangon felelt:
– Sok mindent mondtak azóta… De mindenki hazudott, csak maga mondott igazat, Szindbád. Ah, hogy hittem magának. Mint egy istennek, mint az anyámnak, mikor még gyermek voltam. És azokra a helyekre, ahol magával jártam – ahol mindig arról beszélgettünk, hogy mily végtelen szeretjük egymást – többé sohase mentem el más férfival. A tó, melyen csónakáztunk, nem látta vállam fölött tükrében más férfi arcát, és szégyelltem volna magamat az öreg cukrász bácsi előtt, hogy egy vagy két év múlva másik férfit várok reménykedve s izgatottan a kis cukrászboltban, ahol emberemlékezet193 óta tilosban járó nők a férfiakat várják. Megengedi, hogy férjhez menjek?
– Megengedem, mert jól viselte magát – felelt a kísértet, és kinőtt, feszes szalonkabátjában, komolyan, ünnepélyesen lengő térddel, leeresztett tokával távozott.
[1915]194
