BÁLÉJ EGY RÉGI FOGADÓBAN
BÁLÉJ EGY RÉGI FOGADÓBAN
A zenekar a Hölgyek szeszélye című gyorspolkát játszotta, és a nők arca már kipirosodott a tánctól. Bál volt a „Szőlő”-ben, és a felvidéki városka asszonyai és leányai, miután hetekig készültek a mai estére, önfeledten, boldogan, de teljes úri magatartással fogadták a városi zenekar meglepően sikerült tánczenéit. A városban ötven esztendő óta Madame Kunicke nevű asszonyság neveli finom manierra és eleganciára a leányokat. A francia Sacré Coeur-ből nem kerülnek ki olyan gyöngéden nevelt hölgyek, mint madame keze alól. Csupa kis francia arisztokrata-hölgy látogatta a Morvai-féle cukrászdát, és sétálgatott a promenádon. Egy Rohan herceg is találhatott volna feleséget a helybeli hölgyek között. Hisz Kunicke úr – bár vörös németnek látszott – viszont a francia szavak helyes kiejtésére tanította meg a hölgyeket. Volt ugyan egy konkurrense a mössziőnek a városban, Sármai, a ragyás kisbőgős, aki tizenöt esztendeig muzsikált a Bunkó bandájában Párizsban. A kisbőgős a Lajosok nyelvét könnyedén kezelte, de, sajnos, az ortográfiában teljesen járatlan volt, „demimony”-nak írta a demimonde-ot. És hogy mégis szívesen látták az úri házaknál, ahol az eljövendő grófok és bárók számára nevelték az ország legfinomabb kisasszonykáit, azért volt, mert Sármai néha magával vitte hangszerét, és a férfiasan zengő húrokon eljátszotta a Fodros tükörén a haboknak, csolnakázik egy pici csolnak kezdetű keringőt a Rip-ből, amely a legnépszerűbb melódia volt a Felvidéken.
Régi ismerősünk, Szindbád egy drága női kéz útján meghívót kapott a zártkörű mulatságra, és habozás nélkül elutazott a városkába, az esti vonattal érkezett, és míg fehér csokrát kötögette a tükör előtt, a fogadó túlsó részén már javában dolgozott a városi zenekar, Lohengrin nászindulójával fogadván az érkező báli vendégeket. És a folyosón már érezhető volt az a különös illat, amely bálitermekben észlelhető; lehetne rózsaszínű-szagnak nevezni, ha180 az illatoknak színük volna; a parfüm és friss női ruhák szagába a púder és gyöngyvirág illata vegyül. A büfének olyan szaga van még, mint a kucséber-kosárnak, és a nők lélegzetvétele olyan üde, mint nyári zápor után az erdők lehelete. Az első négyes előtt vagyunk, és a hölgyek ruhafodrai közül még tiszta házi-illat száll, amelynek nyomán az ember könnyen elképzelheti a fehérrámás ablak mellett álldogáló varrógépet, a frissen ropogó vásznat, a kötött terítőjű asztalon a kölcsönkönyvtár barna könyvei feküsznek, közöttük bizonyosan a Füst Turgenyevtől, és a magas, domború mellű dívány felett rokonok, apák, anyák, nagynénik fotográfiái sorakoznak; a szomszéd ablaknál tán egy kisleány ül, aki a francia szótárban még aláhúzza a l’amourt, és most elgondolkozva, jövendő sejtésekkel nézi bálba készülődő nénje öltözködését.
A valcer járta legtöbbször, mert valcert tudnak legjobban táncolni a városka hölgyei. Szindbád a bálterem régies oszlopai alatt ődöngött, ahol még a bányakapitány egyedül itta savanyúvizes borát – néki sietni kell, a felesége szívbajos, és éjfélnél tovább nemigen bírja a mulatságot –, egy öklelő tekintetű sárgamellényes rendezőnek bemutatkozott, és vívómesternek nevezte magát, mire teljesen békében hagyták, és az ellenséges fiatalemberek, akiknek láthatólag nem tetszett Szindbád bánatos feje (amely már gyakran érdekelte hölgyeket egészen idegen városokban), azután nem vezényelték táncosnőjüket az ácsorgó úriember felborítására.
A vendég nyugodtan gyönyörködhetett a vidéki bál örömeiben, és visszagondolhatott múltjára, midőn a Sóstó-fürdőn harsány hangon vezényelte a négyest. „Kolón” – kiáltotta, és a tekintete mindig egy barna hölgy arcára tévedt ilyenkor, akinek olyan gyöngéd homloka volt, mintha az Ezeregyéjszakáról szóló mesekönyvből vágták volna ki, s félig lehunyt, hosszúpillájú szemei között ábrándok látszottak lakni, mint a messzi égboltozaton a fehér felhőfoszlányok… Ó, egykor nagyon tetszett az álombéli hölgynek, ahogy Szindbád úr a négyest rendezte, és később is gyakran látni vélte a hölgy éji gondolatai között, midőn hőstetteknek vélt dolgokat cselekedett, gyermeket mentett ki a folyóból, és ibolyaszínű csokrot kötött gallérjára.181
– Vajon, hol van hölgyem? – kérdezte magában a vendég, midőn egy óra múlva sem jelentkezett senki, aki legyezőjével könynyedén megérintse vállát, mint a francia regényekben. Szindbád ugyanis nem ismerte személyesen a nőt, akinek kedvéért reggeltől estvéig utazott – csupán leveleiben volt hozzá szerencséje, midőn hosszú, sűrűn teleírt oldalakon beszéltek meg eseményeket és regényeket, színdarabokat, írókat és színésznőket, mint akár a múlt században, midőn divatban volt a levelezés ismeretlen urak és úrnők között. És Amelie-nek írta magát a levelek alá.
Csupán egy kis világoskék szalag jelentette, hogy a nő valóban él valahol, amely szalagocskát egykor (mint írta, vállfűzőjéről) levélben Szindbádnak elküldött.
A helyzet mind komikusabb lett, mert az óramutató éjfél felé ballagott, és a zenekar a második négyes nyitányát játszotta. Szindbád megfordult, hogy a folyosóra menjen: hisz már eddig is bizonyára nevetségesebb volt a kellőnél. A sárgamellényes rendező elébe állott, és meghívta, hogy egy pár nélkül maradott hölgyet a táncba kísérhet.
Szindbád búskomolyan mosolygott. Istenem, ismeretlen, petrezselymet áruló nőnek legyen a táncosa! Aztán igen ünnepélyes arcot öltött, mert atyja arra tanította, hogy a nőknek mindig szolgálatára legyen.
A hölgy, aki karját karjába fűzte, meglehetős kistermetű, barna nőcske volt, messziről nem látszott szépnek, de közelről kiderült, hogy sok finomság van elhelyezve az arcocskán, amely olykor elmélázott, mintha valamely régi, szinte baráttá válott szomorú gondolat térne vissza-vissza, mint a nappali eső visszatér éjszakára.
– Asszonyom! – mondta Szindbád.
– Uram! – felelt a hölgy.
És az „itt a párok” című figura alatt, amíg a túlsó sor hölgyei oly lelkiismeretességgel tették meg a három lépést előre és a térdhajtást, mintha még mindig Kunicke asszony növeldéjét látogatnák, Maupassant-ról beszélgettek.182
– Ó, én nagyon szeretem a költőket – mondta később a táncosnő. – Kedvelem Reviczkyt.
– És a színházban, asszonyom, mely darabok nyerték meg tetszését?
– Csak nyáron van színházunk, és a régi operetteken elandalodom. A Madarászt minden évben megnézem, a kerületi igazgató udvarias ember, és kedvemért előadatja.
A négyesnek vége volt, Szindbád helyére vezette a hölgyet. Meghajolt, a nő tétova mosollyal bólintott.
Az oszlopok mögött már nem ült egyedül a bányakapitány, társai akadtak a savanyúvíz borral való keverésében. Egy hirtelenszőke fiatalembernek nagyon vörös volt az arca, és a bikszádi víznek nemigen adtak időt, hogy barnára fesse a poharak tartalmát. Egy tanítóféle szárnyas-kabátban és Lavaličre-nyakkendővel névsort írt, és minden névnél megkérdezte szomszédjait, vajon felvegyék-e az illetőt a helyi lap tudósításába.
Egy jó vonat fut át hajnalban e városkán, Szindbád tehát elhatározta, hogy elutazik. A hóesésben az állomásra hajtott – a zene egy darabig elkísérte, aztán mély csend lett, a hó bibliai bőséggel szakadt, és halottnak tetszettek az elmaradozó kisvárosi házak.
Néhány nap múlva levelet kapott Szindbád. Amelie írta. „A bálra nem mehettem el, mert nagyon meghűltem. A betegség engem megakadályozott abban – amiben önt nem akadályozta –, hogy jól mulassak. Isten önnel, uram!”
Több levél aztán nem érkezett a Felvidékről.
[1913]183
