SZINDBÁD AZ ÁLLOMÁSON
SZINDBÁD AZ ÁLLOMÁSON
A következő történet Szindbáddal egy messzi határállomáson esett meg. Nagy vasúti étterem volt itt, ahol naphosszat üldögéltek az utasok vonatjaikra várván. Mintha valami nagy vásár lett volna valahol a közelben, annyi mindenféle ember utazott. Oroszország felé megy innen a vonat, de még magyar területen vagyunk. A vasutasok pattogva, kiabálva mondják a magyar szavakat. „Indulás!” – kiáltják teli tüdőből a mozdonynak, mint a koporsóban földbeereszkedő jóbarát után kiáltunk – mert aztán már nincs Magyarország. A rövidkéményes Pacific-mozdonyok nagyot szusszantva rohannak neki a sínpárnak, amely most már magányosan nyúlik befelé a hegyek közé. Már az a dértől csillogó sín is idegen, a hegyek másoké, a fák barátságtalanok – messzire piroslik egy falu tornya. Ilyen tornyok nincsenek Magyarországon. A határállomásnál leszállított magyar vasutasok, fűtők, kalauzok összetekergetett köpennyel vállukon, kezükben a kis fekete táskával, vonatjuk után néznek, amíg a pályaudvarból kirobog, mint elutazó diák után pillantanak a szülők; – a lembergi kocsiból jókedvűen int egy hosszúhajú fiúcska a nagybajuszú magyar kalauznak – az utolsó kocsin a lépcsőre kapaszkodva áll az idegen vasút cifraruhás embere, és ünnepélyesen szalutál az utolsó magyar állomásnak.
Itt őgyelgett Szindbád naphosszat, étteremben és a sínek között, mert valamely táncosnőt várt Oroszország felől, akinek ezen az állomáson lehetett csak megérkezni. Régen volt! Ki tudná azt manapság, hogy miért várta Szindbád a táncosnőt.
A déli vonattal magyar színtársulat érkezett az állomásra… Ősz volt, deresedtek a fák: szegénykék téli állomásukra igyekeztek, egy felső-magyarországi városba. Oly izgatottak voltak mindnyájan, mintha most ültek volna először vonaton. A nők sikoltó hangon beszéltek, a kezükben tartott skatulyákat keresték. A férfiak egymásnak kiabáltak, hogy el ne vesszenek.175
– Maguk csak üljenek be – kiáltotta egy erélyes hangú, nagyorrú és bozontos üstökű férfiú –, én majd lebélyegeztetem a jegyeket a főnökkel. El ne kóboroljanak, mert mindjárt itt a vonat… Cecil!
– Mi az? – felelt egy vörös képű, kövér dáma.
– Semmi. Csak el ne vesszen semmi.
Tízen-tizenketten lehettek, amint nagy zajgással, de egy rajban betolongtak a zsúfolt vasúti étterembe. A tarka nadrágos férfiak elkényszeredett arcaikkal, olyanformán jelentek meg Szindbád képzeletében, mintha valahol színpadon vagy régi képesújságban látná őket. Nini, a kalapok a férfiak fején! A tarka kendők a nyakon és a kis malaclopók a vállakon! A vidéki férfiszínészek divatja nem változik. A kis súgó selypítve kiált egy aranyszőke hölgynek:
– A teremtésedet. Itt maradj mellettem.
A nők már inkább éltették a divatot – persze ők is a maguk módja szerint. Igen nagy kalap volt akkor a divat és a földig érő világos selyemköpönyeg. Kár, hogy e szép kabátok régi foltokat hoztak magukkal, mint kis emlékeket a különböző nyári állomásokról. A kebleket nem feszélyezte fűző, és a rövid szoknyák alatt igen magas sarkú félcipők tünedeztek föl, amelyek néha ócska, gyűrött szalaggal voltak megkötve. Fehér-fekete stráfolt harisnyák, bennük aranynyilak, könyökig érő kesztyűk és ahol lehet, egy fodor… Pedig volt közöttük két fiatalka; – az egyiknek nagy, bánatos, acélszürke szeme volt, a másiknak igen sűrű, kisleányos, aranybarna haja, fehér arca – akik megérdemeltek volna némi oktatást a divat világából. Ámbátor itt, kétezer kilométernyire Budapesttől, az orosz gránicon igazán minden szabad. Lehet, hogy tegnap még szobalányok voltak e művésznők… Ha ugyan megvannak még az öreg, kimustrált „pick-auf” kapitányok a színészeknél! Egy búskomor, öreg kanárit vittek kalitkában.
A primadonna – mert hiszen az egyik az volt – a kézitükörben megigazította a haját, és az arcát szarvasbőrrel dörzsölte, amint végre elhelyezkedett a nagy étteremben. Az arca még csak nagyon kicsit volt ragyás a sok rossz festéktől, és ha Szindbád rövidesen176 küldene neki finom francia arcfestéket, akkor sokáig megtartaná hamvas bársonyát a szívalakú arcocska.
Egy kötöttkabátos szende, akinek hegedűhúr színű, ritkás frufrui Pálmay Ilka régi képeire emlékeztetnek, hervatag, sápadtkás arcával, nefelejcskék szemével csakhamar fölfedezte a nézdelődő Szindbádot, muszkabundáját és briliánsgyűrűjét, amelyet ebben az időben jobb keze mutatóujján viselt, mert már szeretett volna öreg úr lenni, és gyöngéden meglökte a primadonnát.
– Valami orosz gróf – mondta egy fiatal színész, akinek sima, hosszú haja a homlokába lógott, és a cigaretta a körmét égette.
Az elvetemedett képű, ragyás pincér a skatulyák, bőröndök és kézitáskák közepette ezalatt áttört, és gyanús színű kávékat rakott a társaság elé. A selypítő kis súgó szalonnát evett papirosról, és a bicskahegyre tűzködött falatokkal szorgalmasan kínálgatta az aranyszőke hajú kövér dámát. A szemével kísérte a szalonnadarabot, vajon kellő helyre megy-e… És elégedetten nyúlt újra bicskájához, midőn a dáma lenyelte a falatot.
Az ődöngő Szindbád ezenközben francia szót hallott a szomszéd asztalnál.
– Magyar színészek – mondta valaki. – Szegény vándorszínészek.
Artisták és artistanők ültek a szomszédban. Jól táplált, előkelő külsejű nemzetközi művészek, akiknek olyan üde volt az arcuk, mintha frissen borotválkoztak volna. Szürkeruhás nők, akik olyan egyszerűen és finoman öltözködtek, mint a grófnők. A kezeken puha barna kesztyűk, és kis sapkák a fejeken. Nyugodt, öntudatos előkelőséggel foglalták el a legvilágosabb asztalt az ebédlőteremben, és a főpincér hajlongva vette át a rendelkezéseket az ebédről. A nőkkel kis kutyák voltak. Finom, gyémántszemű kis állatok, amelyek bizonyára a gyermekeket helyettesítették a társaságnál. De a kiskutyák is illedelmesen viselkedtek. Míg az egyik művésznő, aki szürke ruhájában leginkább valami tanárnőhöz hasonlított, elővette a retiküljét. Az erszény végén egy kanadai róka feje díszlett, és csendesen, de jól mulattak, amint a kis kutyák sorban177 megijedtek a róka üvegszemétől. Majd a bőséges ebédet az asztalra hozták az alázatos pincérek.
Eközben megjött a vonat, és a táncosnő Oroszországból megérkezett. Bundája vagyont ért, az útibőröndjei ezüsttel díszítve, fekete fátyolos kis kalapja alól meghatottan, könnyes szemmel nézett Szindbádra.
– Köszönöm, hogy elém utazott. Nem szeretek egyedül utazni a magyar vasúton.
Hosszú lépésekkel sétáltak föl és alá a sínek mentén. Hogy volt, mint volt?…
– Odakünn mindig arra gondoltam, hogy milyen jó volna Budapesten játszani… Lehetséges volna az?
– Majd megpróbáljuk – felelt Szindbád.
– Igaz, hogy a hercegek nekem tapsoltak, de mégiscsak többet érne, ha a karzat tapsolna otthon a Népszínházban…
– Utána nézünk a dolognak.
– Rokonaim élnek Pesten és ismerőseim. Szeretném, ha látnák, hogy mivé lettem, mit tanultam… Pétervár, Moszkva igen szép városok, de Budapest a legszebb.
– Odamegyünk.
– Szeretnék egy teát inni, a komornám majd vigyáz a holmikra… A táncosnő zsebre dugott kézzel lépett be az étterembe, Szindbád csöndesen mögötte.
– Csak találnánk valahol egy asztalt! – mondta Szindbád.
– Én már látok is egyet.
Leültek, és az élesszemű főpincér hajlongva közeledett.
– Csak franciául, Szindbád – figyelmeztette csendesen a táncosnő gavallérját.
Az artisták asztalánál ezalatt csendes súgás-búgás keletkezett. Egy fehérhajú, piros arcú úr fölállott, és fehér fogait mutogatva közeledett. A táncosnő is nyomban megismerte.
– Róbert úr! Ah, milyen kellemes találkozás! – mondta.
Róbert úr amerikai volt, és a céllövészetben volt nevezetes.
– Moszkvába megyünk…
– Én onnan jövök.178
– Szánkóznak már?
– Egy hónapja leesett a hó. Új színpad van azóta… Egy német építette.
– Érdekes.
Vígan, gyorsan beszélgettek. A nők barátságosan integettek át, a férfiak megemelték a sapkájukat…
– A mi vonatunk már indul. A viszontlátásra – búcsúzott Róbert úr.
És az artistaasztal csakhamar elvonult.
Ezután nemsokára a színészek asztalánál elkiáltotta magát a pirosképű dáma, a Cecil.
– Akármi legyek, ha ez nem a Kovács Böske, akivel a népszínházi karban voltam! Böske.
És már föl is emelkedett a tollas kalapjával, hogy a táncosnőhöz közeledjék.
A táncosnő gyors, hideg pillantást vetett a társaságra. Aztán elfordította a fejét.
Cecil duzzogva, sértetten ült le helyére.
– Hiába van bundája! Azért mégis vizet árult a ligetben! – magyarázta társnőinek. – Az én anyám becsületes iparosember felesége volt. Az övé?… Pfuj. Ki se tudom mondani.
Később, midőn a kényelmes vasúti kocsiban elhelyezkedtek, a táncosnő előkeresett egy angol regényt, de mielőtt olvasni kezdett volna, így szólt Szindbádhoz:
– Talán mégis jobb lesz, ha nem lépek föl Budapesten…
[1912]179
