ÉJJELI VENDÉGSÉG
ÉJJELI VENDÉGSÉG
Sok-sok éjszakán, álmaiban egy bizonyos Irma, falusi úrhölgy hívta Szindbádot, míg a hajós egy alkalommal a kis Pest megyei faluba vetődött, ahol a szélkakas megállott a tető ormán, midőn Szindbádot belépni látta a kis kapun. A házőrző ebek hevesen kezdték ugatni a holdat, és belső szobájában a falusi úrhölgy felébredve, figyelni kezdett, fél könyökére támasztva fejét.
Szindbád kétszer-háromszor végigment az udvaron, mintha a holdból hosszúszárú pipáját lógatná le az éji ember, és olykor fehér füstfellegecskét fújna a holdfényes udvarra. Irma nyugtalankodva ült fel az ágyban, és halkan öreg dadáját szólította, aki a sarokban aludt:
– Nyanya – mondta a hölgy –, nézzen az udvarra, miért nyugtalankodnak a kutyák?
A falusi vénasszony az ablakhoz ballagott és rövidlátó szemét a holdra fordította.
– Az a fiatalember áll a kerítés végében, aki egyszer itt volt…
– Ugye, Szindbád úr? – kiáltott fel az úrnő. – Tudtam, hogy egyszer eljön… Miért is hagyott volna el engem örökre?
A dajka sóhajtozva, nyögve kereste fekhelyét.
– Nem mer bejönni a halott – dünnyögte. – Mikor itt járt, rosszul bántunk vele. ..
– Ugye, szüret volt? – kiáltott fel élénken a falusi úrhölgy. – A falunknak érett szőlő illata volt, és részeg darazsak dongtak az ambituson. Piros nadrágos, fehér fejű cimbalmos-cigány pengette a hangszerét, és már leszállott az éj a háztetőkre. Csak az én kéményem füstölt, a ház végében, a konyhán olyan nagy tűz égett, mintha ökröt sütnének a cselédasszonyok. Szindbád úr nem tudott aludni, a cimbalomra hajtotta a fejét, és furcsa barátja, akinek csak a keresztnevét tudtuk, Jocó volt a neve, borízű, recsegő hangon folyton egy nótát énekelt, mint a vékony jég törik a kút körül,209 midőn disznótor van, vagy amint a fagyos hordókáposzta ropog téli névnapon a fogad alatt, és a savanykás bor karcolva megy alá a koma torkán: így énekelt Jocó már ebéd óta. Pedig langyos, drága őszi idő volt, még melegek voltak az éjszakák, és a nagy diófák alatt Kisfaludy verseit olvastam: szerelmes voltam Szindbádba. Emlékszik, nyanya?
– Szép fiatalember volt – felelt elégedetten az öreg cseléd.
– Az éj mind előbbre haladt, és ők nem mozdulnak vala az ambitusról. Friss borokat hoz az ispán, és én ágyamban nyugtalankodva forgolódom. A farsangi hang, a lakodalomra szánkázók alatt törő hó ropogásához és a korhelyleves szagához, füstös kürtőkben függő malacsonkák ízéhez hasonlatos hang nem szűnt meg nótáját fújni Szindbád mulattatására, és a cimbalmos belé-belévágott a vastag húrokba. Papucsot, alsószoknyát kaptam, és a folyosóra nyíló ablakot megkopogtattam. „Elég is volna már.” Ám Jocó, akinek Szindbád ismeretségét köszönhettem, és ilyenformán többé nem parancsoltam neki, a borosüveget köszöntötte felém. „Miért haragszik, maga méregzsák? – csúfolódott. – Hisz itt van szerelme!” Indulatosságomban az ambitusra rohantam, a cimbalmot a földre dobtam – zengett bele a ház –, a cimbalmosnak néhány pofont adtam, és Jocó elmenekült a tenyerem elől. Szindbádot kézen fogtam, és aludni vittem.
– Bizony, úgy volt – sóhajtott a dajka.
– Szép volt! – felelt elgondolkozva az úrhölgy, és a párnára tette fejét. – A vén falusi cimbalmos azóta meghalt, a másvilágra ment Jocó és Szindbád úr mulató társai után költözött. Ó, ha még egyszer megszólalna a cimbalom, öreg sörház-szagú dal az ambituson! Ha még egyszer ölembe hajtaná szép, szomorú fejét a hajós! Ha még egyszer fiatal volnék! Dehogyis verném meg a zenészt, aki kedvesemet mulattatja.
A faluban messze tizenkettőt ütött a toronyban az óra, az öreg gróf sétálni indult a templom falából, a régi képek a falon, a varkocsos ősök, széles nagyasszonyok, keskeny szájú, kezükben fehér kendőt tartó nők megmozdultak, kíváncsian előrehajoltak. Messziről cimbalomszó hangzott, amely mindinkább közelgett a falusi210 házhoz. Már itt zengett a szomszéd utcában, mát hallatszott a bámulatosán dörgő hang, amelyben Magyarországon mindenki Jocó hangjára ismert volna. Jöttek, jöttek az ablak alatt, nyikorgott a kapuszárny, és a vadszőlős ambituson egyszerre csak felhangzott a nóta, a cimbalomszó…
A fekvőhelyén megszólalt a vén cseléd:
– Amíg aludt, tekintetes asszony, a temetőbe mentem, és elhoztam őket, a Szindbád úr cimboráit.
Az úrnő halkan papucsot húzott, az ablakhoz lopódzott. A holdfény már a ház mögött járt, a bolthajtásos ambituson sötét volt.
A homályban, éjszakában a folyosón árnyak látszottak. Szindbád a cimbalomra hajtotta a fejét, és pirosborral telt üveggel köszönt Jocó, egy nagyhasú, hegyes bajuszú, sörtehajú idős férfiú. Köszönt, aztán megint énekelt. A pirosnadrágos cigány láthatatlan kézzel verte a hangszert. Szindbád pedig lehajtotta a fejét.
Irma dobogó szívvel állott az ablaknál. És akkor ocsúdott fel merengéséből, mikor rekedten hajnalt kiáltott egy vén kakas.
Az árnyak eltűntek a folyosóról, az ének és a cimbalomszó a temető felől hangzott.
[1915]211
