A FELEJTHETETLEN BÓK
A FELEJTHETETLEN BÓK
Volt egy városka a Felvidéken, amely Szindbád idejében – „az én időmben”, szokták mondani a szívbajos férfiak – arról volt nevezetes, hogy benne a nők nappal lomposan, fésületlenül és bágyadt szemmel találhatók, gyerekeket és férjeket püfölnek, visító madárhangon beszélnek, káposztás fazekat cipelnek, hajnalban felkelnek a nagymosáshoz, és versenyt dolgoznak a széles csípőjű tót leányokkal, a padlás pókhálói közé dugják fejüket, a kürtőbe másznak, és meztelen lábukon a papucs csattog, s csupán egyetlen hölgy lakik a városban, elszegényedett bárónő, aki régi huszártiszti kesztyűben végzi a takarítást; – ám idő múltával, midőn a toronyórán az alvó csókák és varjak a mutatón a félkört beutazták, és a cinke halkabban fütyül a késő őszi almafán, a városka körül levő pincék ajtaja kinyílik, és csalogató, fagyos, hordószagú pincelevegő áramlik alá a hegyről, a háztetőkre kék árnyak telepednek, mint az erdőből visszatérő mesék, estveledik: a nők szép ruhákat öltenek magukra, finom cipőcskét vonnak, ékszer tüze ragyog megfésült hajukban, és az arcuk frissen mosott, páderezett, mintha bálba készülődnének, üde tekintetükben élvezetvágy hullámzik, mint a lámpások játéka a vízen, jószagú harisnyák, csipkegallérok, kendőcskék, fehér kesztyűk és tollas kalapok jönnek elő… Olykor csak az ablakba ülnek, ahonnan a kihalt utcát nézik, máskor siető, ruganyos léptekkel, mintha valami dolguk lenne, végigmennek a piacon, a patika mellett a könyvkereskedés lámpásánál riszálják derekukat. Egymás között Pestről, Párizsról beszélgetnek, és a gyöngéd havazásban boldogan öltik egymásba karjukat. Idegen férfi áll a vendéglő léghuzatos kapujában, a piros betűs lámpás alatt. A Hársfa omnibusza a vasúti állomásra döcög, és aranyozott sapkában áll a hágcsón a félszemű Tirnovai, a bérszolga. Vajon kit hoz majd az omnibusz a vasútról, és ki lehet az idegen úr, aki zsebre dugott kézzel, bánatos arccal álldogál? A ruhája szabása nagyvárosias, és a nyakkendőjébe, a szemtelen,212 egy ballerina lábát tűzte. Szomorúan, elgondolkozva nézdeli a hölgyeket szép ruháikban. Ugyan miért nem szól már valamit ott az utca végén, ahol a kis hídnak kanyarodik az út, és lámpások nem világítanak? Vajon ki lehet ő? Mit mondana, ha megszólalna? Honnan hozta mondanivalóit? És talán egyszer elhangzana száján az elképzelhetetlenül gyönyörű bók, amelyet a nő élete végéig nem felejt el? – Szindbád, midőn régi teleken elutazott a városkába, és a Hársfa környékén szemügyre vette a nőket, mindig hozott magával egy-egy bókot, amelyet odavetőleg, szinte unottan a helybeli nők fülébe súgott a régi fahíd tájékán, mielőtt hazamentek volna, hogy szép ruhájukat levessék. Szindbád bizonyosan tudta, hogy a tükör előtt, a gyertyafényben egy darabig tetszelegve megállnak a nők, mielőtt az első kapcsot megnyitnák. A tükörbe néznek, lágyan mosolyognak, a szép szavakra gondolnak, amelyeket az imént hazudtak a sötétben. S amint így a tükör előtt állanak, úgy látszik, hogy egyetlen vágyuk, többé sohasem vetni le ruhájukat – hisz így voltak elragadóak, felejthetetlenek, szerelmet ébresztők. Így tündököltek, ha csak rövid időre is a korzó lámpásai alatt. A kis cipőjük kopogásában Budapest zenéje hangzott – hazudta Szindbád –, ékszerük a bécsi udvari Opera páholyából kölcsönözte tüzet, midőn Annunciáta hercegasszony ül a bal oldali soron. És a hajuk, a szemük, a szájuk, mind oly különös, sohasem látott. Csupán az „ő” szeme mélyében látható a márciusi erdőszél kéksége; az „ő” hajának van olyan illata, mint az orgonavirágnak, amellyel fiatal nők esküvőjén az oltárt díszítik; szájukban parfőm, mint nyári este a megöntözött kertek lehelete. S lépésük a divatosan rövid szoknya alatt azon drága érzeményt juttatta Szindbád eszébe, midőn tüllszoknyácskában előre lejt a nagyopera quadrille-ja, és a karnagy előtt Donizetti fekszik a pulpituson.
– Portyázó janicsár-lovasok élén szeretnék a városba jönni… – sóhajtott Szindbád.
– És?
– És elrabolni magukat. (S ekkor furcsán, gúnyosan nevetett Sz.) Számos emlékkönyv őrizte a városkában Szindbád nevét, bár mindig rövid időre tűnt fel zöld kalapja a sötét, fedett híd előtt,213 ahol zsebre dugott kézzel várta a nőket. Halottaiból feltámadva, gyakran felkereste a szenvedélyes nők városát, ahol a férfiakkal a pincéket látogatta meg, és a nevét éppoly vidáman kanyarította a pincefalra, mint az emlékkönyvbe. A színházban és étteremben a nők háta mögé ült, és ígérte, hogy másnap meglátogatja őket, midőn egyedül lesznek odahaza. A vállakhoz és a nyakakhoz beszélt, és a ruha fodrok között sohasem tévedt el keze. Meghalni hívta a nőket vagy elszökni, át a határon… És most, amint alkonyattal újra látta őket a régi híd tájékán, ahonnan a kis cukrászbolt kivilágított sárga függönyei, a behavazott háztetők alatt, szinte úgy ragyogtak, mint a bábszínházban a kis kastélyok – mély meghatottságot érzett kihűlt, öreg szívében.
A közelgő nők kis cipőjének kopogásában régi boldog órák, tüneményes napok emléke surrant Szindbád szívébe, mint fészkébe búvik a fecske. Szenvedélyes szavak, sóhajtások, kiáltások jutottak eszébe, amelyek egykor e lezárt női ajkakat elhagyták; kézmozdulatok, csókok, amelyekkel lekötelezték. És valahogyan úgy látta az arcokat most is maga előtt, mint a régi pásztorórán a temetőben vagy a bükkfás hegyoldalban, a karácsonyfa alatt vagy a téli növényekkel megrakott verandán. Mintha megmerevültek volna a női arcok – akkor régen –, a szemek, a szájak, hogy azóta életükben mindig csak egyet tudnak kifejezni: a szerelmet.
Szindbád láthatatlanul álldogált a híd oszlopánál, és engedte elmenni maga mellett a nőket, holott máskor e helyen gyorsan karmantyújukba szokta dugni a kezét vagy a hónuk alá. És a kis fülek elpirultak a szenvedélyes szavak árjától.
Most elmentek ők a téli alkonyaiban. Az aranymívesné, akinek nagy szemében odaadás és csábítás fénylett; a papírkereskedőné, aki egy régi kedveséről tett vallomást, és önfeláldozó szerelmében azzal mulattatta Szindbádot, hogy minden titkát rábízta; az álmodozó tanítónő, aki a legboldogabb délutánokon a lélek halhatatlanságáról, teozófiáról locsogott Szindbád fülébe; a zongoraművésznő, aki a búcsú pillanatában szinte a küszöbön engedett Szindbád óhajtásának; Irma, aki szép asszonytestvéréről beszélt álmodozó megfigyeléseket; Janka-Johanna, aki szánkón szökött a szomszéd214 városkába, s ott öngyilkosságot akart elkövetni; Aranka, aki gazdagságára hivatkozott, és gondtalan jövőt ígért szerelmesének; Mária, aki húsvéti gyónásra gondolt… és Lélia, aki csupán azért könyörgött, hogy Szindbád még egyszer visszatérjen.
Újra látta a régi arcokon a régi órákat a szellem a híd mellett, mintha már réges-régen le nem mosta volna a szappan és az idő a csókoknak nyomát.
Vajon mennyi mindent mondtak azóta más férfiaknak, más órákban, más szavakban? – ez nem jutott a halott eszébe, mindig csak a bókokra gondolt ő is, mint egy vénkisasszony, amelyet hajdanában e nőktől hallott, szívébe zárta, és soha el nem felejtette.
Utolsónak a matematika tanárnő ment át a hídon, akit nyílt, nyugodt észjárása miatt általában tiszteltek a városkában. Mindig hidegvíz illata volt az arcának, és a zárt derék felett fehér gallérka volt a nyakán. Szindbád ekkor előlépett a sötétből:
– Emlékszik rám?
A tanárnő hosszasan, meglepetten Szindbádra nézett. Halkan mosolygott, mint a koratavasz-esti ábrándozás, midőn a későbbi fehér virágok lenge fátyolként ereszkednek az almafákra.
– Emlékszem – felelte, és hosszasan megszorította Szindbád kezét. – Azt mondta, hogy én vagyok Faust doktor női alakban. S azóta gyakran gondolok a doktorra.
[1915]215
